„A mérsékeltség a helyes út”, így hangzott a kulcsmondat a vasárnapi kormányfőjelölti televíziós vitában, de ne kutasson hiába emlékeiben az ATV-néző, mert ezt az éllovas szociáldemokrata Olaf Scholz mondta Berlinben, a német kancellárjelöltek második személyes összecsapásában.

A populista, nacionalista, szélsőjobboldali előretörés véget érni sehogyan sem akaró korszakában nem érkezhet jobb hír annál, hogy a mérsékeltségről szóló üzenet nagy eséllyel választási győzelemre segíthet egy jelöltet. Ahogyan egyébként például a tavalyi Biden-kampány fő mondanivalója úgyszintén az össznépi lehiggadás és a normalitás helyreállítása volt. De hogy ilyen messzire ne menjünk, a már nagyon is kibontakozóban lévő hazai polarizáció közepette is a mérsékelt arculattal fellépő Medgyessy Péter győzedelmeskedett Orbán Viktorral szemben.

A furfangos olvasó persze ezen a ponton rögtön gyanút fog, hiszen két évtizeddel ezelőtt a Fidesz kihívója nem csak azonos méretű szavazói tábort tudott a küzdelemre felvonultatni – ez a feltétel a hat plusz kettő ellenzéki szervezet közös indulásával most is teljesül –, hanem a médiaelérés lehetőségében és az anyagi erőforrásokban sem maradt el ellenfelétől. Medgyessy mögött hatalmas és jól szervezett pártgépezet mozgott, amely egyebek mellett őt magát, és árokbetemetési dallamra hangszerelt személyes kampányát is képes volt előállítani.

Ehhez képest Orbán mai ellenzéke kedvezőtlen választási rendszerrel néz szembe – értve ez alatt nem is elsősorban a közös listás kényszert, hiszen ezt lényegében megoldották, hanem a Fidesz felé húzó választókerületi leosztást –, és azzal is, hogy a választók jelentős részét szinte nincs módja a hagyományos médián keresztül elérni. Az anyagi erőforrások tekintetében az ellenzék nem csak elmarad a kormánytól, de egyenesen ki van szolgáltatva önkényes politikai döntéseinek. Az ellenzéki pártok erősen foghíjas kistelepülési jelenléte már nem csak pénzkérdés, hanem a szervezeti, szervezkedési stratégia súlyos hiányossága is, az azonban rendszerjellemző, hogy a kormányoldal a helyi állami intézményeket politikai nyomásgyakorlásra és nettó kampánytevékenységre használja. Drámai eltérés 2002-höz képest a központosított és államcéllá tett korrupció, amely lefölözi és kicsatornázza az uniós és költségvetési pénzeket a klientúra felé, amelynek vélhetően az az egyik fő feladata, hogy a szajré egy részét a politikai felépítménybe csatornázza vissza.

Annak felderítése, illetve felderíthetősége, hogy ez pontosan milyen mértékben és milyen módszerekkel történik, az előttünk álló választás egyik legkomolyabb tétje.

Ez az a pont, ahol visszatérhetünk a mérsékelt politika kívánásához. Olaf Scholz – vagy éppen Medgyessy Péter – szerepét a vasárnapi magyar miniszterelnök-jelölti vitában Karácsony Gergely vállalta magára, aki Magyarország újraegyesítéséről, türelemről, stabilitásról is beszélt. Nem mintha az elszámoltatásnak ellene lenne, de – amint azt például a Partizánnak adott hosszú interjúban elmondta – az ő fővárosi tapasztalatai szerint az elszámoltatás elsősorban hosszadalmas, macerás, erőt próbáló munka. Ez nyilvánvalóan más megközelítés, mint amikor Jakab Péter a nép hangján arról beszél, hogy miniszterelnökként le fog mondani, ha nem hallja a bilincs kattanását, vagyis, ha harminc év után nem következik be végre a valódi elszámoltatás. Szemére is vetette a főpolgármesternek, miért kellett elszámoltatás helyett kitüntetnie fideszes elődjét. A Jobbik elnöke szerint a legfőbb ügyésznek mielőbb börtönben a helye, a többi rendszerkádert első lépésben csak azonnal leváltaná az állami intézmények éléről.

Ezt a Vörös Imre-i „kimetszési” forgatókönyvet képviselte Dobrev Klára is a vitában, figyelemre méltó tanulságául annak, hogy ezek szerint igenis van tartalmi kapcsolódás az előválasztási jelöltkartellezésben együttműködő két legnagyobb ellenzéki párt között. Ebben a lejátszásban a nem fideszes kormány gúzsba kötésére kitalált kétharmados törvényeket egy csapásra hatályon kívül helyezik és az elvileg független intézmények élén álló, a gyakorlatban a Fideszt kiszolgáló NER-kliensek az új parlament első ülésnapján az utcára kerülnek. Vörös Imre jogtudós ezt hívja kimetszésnek, azaz éles szikével ki kell vágni mindent az alaptörvényből, ami a kizárólagos hatalom kiépítését és működtetését szolgálta – az új alkotmány létrehozása egy későbbi, más jellegű feladat.