Lakner Zoltán Belenéztek a szakadékba - Kampó az oltási tervnek, ha volt egyáltalán

Egy éve küzd a világjárvánnyal a magyar kormány, amely az első hullám után sikerekkel dicsekedett, ám a második és a harmadik hullám kezelésével nemzetközi összevetésben rosszul áll. A lakossági oltási kedvet talán éppen a harmadik lezárás pörgetheti fel, hiszen mostanra végképp látszik, nincsen más megoldás. Ami a még megmaradt állam- és szakigazgatási logika szerint zajlik, úgy-ahogy működik, abból viszont csak baj lesz, amibe a kormány politikai okból belepiszkál. Kis magyar járványpolitika-történet.

„Olyan vele dolgozni, mint Messivel futballozni”, ment igen messzire Kubatov Gábor a főnöke, Orbán Viktor dicséretében, amikor az magyar rekorderré vált a betöltött miniszterelnöki napok számát illetően.

Nos, a Kárpátok Messije 2021. február 5-én azzal kecsegtette nemzetét, hogy ellentámadásba mentünk át, azaz a vírus védekezik az orosz és kínai vakcinával dúsított kormányzati oltásarzenállal szemben. A csaknem karnyújtásnyira lévő győzelem előtt azonban, mint kiderült, újabb megpróbáltatás vár ránk, a lezárások harmadik köre. Csupa olyan intézkedés – még ha rengeteg is a kivétel –, amelyeknek szükségességét Orbán nemrég még határozottan tagadta. Miközben hetek óta a kormányzati narratíva központi eleme – egyúttal az évtizedes „Brüsszelezés” meghosszabbítása –, hogy oltanánk mi, ha lenne mivel, mindjárt az első tömeges oltási akció kettős kudarcot hozott. Az egyik kudarc, hogy a behívókat kiküldő informatikai rendszer összeomlott, a másik, hogy sokan próba-szerencse alapon jelentek meg mégis az oltópontokon, ahol a hősiesen helytálló orvosoktól, ápolóktól megkapták a vakcinát. Az persze jó, hogy egyre többen vannak beoltva, ám ily módon nem a veszélyeztetettség sorrendjében halad a folyamat, vagyis az oltási tervnek – amit amúgy sose látott senki – kampó.

Az oltakozás így inkább szociáldarwinista társadalmi társasjátéknak tűnik, amelyben az veszít, aki betartja a szabályokat.

Példa ez arra is, hogy e folyamatban csak a kormány nem végzi el a dolgát, míg az egészségügy az utolsó utáni pillanatban is helytáll.

Mindez csak kicsúcsosodása azoknak a problémáknak, amelyekkel már egy éve szembesülnek napról napra az állampolgárok, és amely gondok akkor is súlyosak, elgondolkodtatóak, ha a méltányosság megköveteli annak elismerését: a pandémia a világon mindenütt ismeretlen feladatokat, drámai helyzeteket támasztott. Kevés ország mondható sikeresnek a járványhelyzet valamennyi szakaszában, de azért vannak ilyenek, például Új-Zéland vagy Izrael. Ez jelzi, hogy a megoldás nem teljesen lehetetlen, s jogosan gondoljuk, hogy vészhelyzetben is lehetnek elvárásaink saját kormányunkkal szemben.

Ilyen elvárás lehet, hogy a pandémia idejére a szokásos politikai játszmák egy részét függesszék fel, vagy legalábbis a kormányhatalom birtokosai a járványhelyzet kezelésén keresztül próbáljanak népszerűséget szerezni. Ezzel szemben a magyar kormány az első pillanattól kezdve igyekezett belehúzni a vírusveszélyt a saját szokásos politikai játszmáiba. Kezdődött azzal, hogy a kormány jó ideig igyekezett elhitetni, hogy a veszély csak a külvilágban van. Az elmúlt száz év legsikeresebb tíz évéért önmagát ünneplő rezsim nem óhajtotta tudomásul venni a közelgő érintettséget. Orbán 2020. február 28-án is arról beszélt, hogy a koronavírus rizikó, de az igazi történelmi ügy a migráció. Igaz, az operatív törzs felállt az év elején és a miniszterelnök elismerte, hamarosan elkerülhetetlenül felbukkan a Covid-19 Magyarországon is. Csakhogy politikai kérdéssé vált már a felbukkanás módja is. Az első hivatalosan azonosított esetet március 4-re datálják, holott utóbb egy gimnazista vlogjából kiderült, az ő családjában már egy héttel korábban megjelent a betegség, csak éppen a tesztet nem végezték el napokon át. A március 4-i bejelentés a SOTE iráni hallgatóit jelölte meg kiinduló vírushordozóként. Az egyetemistákat gyalázatos, jogsértésektől hemzsegő kitoloncolási eljárásban részesítette az agyar állam.

Miközben a kormány azzal volt elfoglalva, hogy a migrációt napirenden tartsa, súlyos gondok mutatkoztak a legalapvetőbb védőeszközök hozzáférhetősége kapcsán. Gulyás Gergely 2020. február 26-án arról „tájékoztatta” a közvéleményt, hogy a büntetés-végrehajtási intézmények műhelyeiben felpörgetik a maszkgyártást, de „az egy technikai kérdés, mennyi idő alatt tudjuk eljuttatni valamennyi patikába”. Az ismeretlenségből milliók elé lépő Müller Cecília a maszkhiány közepette arról győzködte az embereket, hogy a maszk csak „hamis biztonságérzetet” jelentene számukra.

Ezt követte Orbán emlékezetes március 13-i fordulata, amikor reggel fél nyolckor még elutasította az iskolabezárásokat, és azonmód meg is fenyegette a pedagógusokat, ha otthon maradnak a járványtól félve, fizetésre se számítsanak. Napközben bizonyára hangulati áttörés zajlott le a miniszterelnök környezetében, mert 20 órakor már az oktatási rendszer digitális átállását jelentette be. Péntek este, hétfő reggelre vonatkozóan. Az oktatásból folyamatos internetelérés hiányában kizuhanó diákok arányát azóta is csak becsülni lehet, akár 25-30 százalékukat is hátrány érhette a tanév során. A pánikvezérelten parancsolgató kormányzati hozzáállást jelezte a húsvétra időzített „ágyfelszabadítás”, amikor krónikus betegeket adtak haza családjuknak, holott éppen őket kellett volna biztonságosan izolálni. Ezzel szemben sok egészségügyi intézményben az amúgy is súlyos gondot jelentő kórházi fertőzések egyikeként terjedt a Covid.

Miközben a kormány nem tudta megnyugtatóan rendezni a tesztelés, a kontaktkutatás, az egészségügyi védőfelszerelések nyomasztó kérdéseit, a közjogi gépészkedést abban a pillanatban elkezdte, ahogy nyilvánvalóvá vált a járvány elkerülhetetlen betörése. Március 11-én hirdette ki a veszélyhelyzetet a kormány – Vörös Imre jogtudós, volt alkotmánybíró szerint alkotmányellenesen –, és március 30-án fogadta el a kormánytöbbség az első felhatalmazási törvényt. A járványhelyzethez olyan szabályozást passzítottak, amely általános rendeleti kormányzást tett lehetővé, s azóta is tart. Akkor is tartott, amikor éppen nem volt veszélyhelyzet, tehát 2020. júniustól novemberig.

További gondot jelentett az adatszolgáltatás szándékolt homályossága, a kormányzati közlemények ugyanis jó ideig nem tartalmaztak földrajzi vagy életkori eloszlást. Amikor pedig először tettek közzé részletes adatokat, azt azét csinálták, hogy az ellenzéki vezetésű fővárost tüntessék fel gócpontként, ezzel indokolva, hogy itt az első lezárási kör tovább tartson. Egyúttal már tavaly tavasszal elkezdődött az ellenzéki önkormányzatok kóstolgatása, a pénzelvonás, a pluszterhek kiosztása, a kormány számára kellemetlen helyi szabályozási kötelezettségek átdobása, miközben a saját településekre vonatkozó fertőzöttségi adatokat eltitkolták a polgármesterek elől. Az adatszabászat csodálatos betetőzéseként jó előre napra pontosan bemondták a járványplató dátumát, május 3-át, és az első hullám ennek megfelelően tette is a dolgát.

Az első hullám feletti győzelem kihirdettetett, a rendeleti kormányzás viszont megmaradt.

A kormány még önmagához képest is végtelen magabiztosságra tett szert az első hullámot követően. Holott, az április-júniusi időszak gazdasági visszaesése meghaladta a 13 százalékot, ami egyedül a kabinetet lepte meg. A családi pótlék megemelése, a munkanélküli ellátás meghosszabbítása azonban fel sem merült. Matolcsy György még nyáron is növekedési pluszt várt az év végére. Aztán a kormány azzal nyugtatta magát, hogy a belföldi turizmus szárnyal, dugig van a Balaton, ami az adatok alapján szintén illúziónak bizonyult: a forgalom elmaradt a 2019-estől.

Hogy az Adriától a magyar tengerig, a kerti partizástól a jachtozásig tartó össznépi felszabadultságnak mi az ára, megmutatta az ősz. Szeptemberben Orbán leszögezte, nem lesz még egy lezárás, hiszen ezt az eredményt hozatta ki a nemzeti konzultációban. Az országnak működnie kell, különben is, kizárólag a halálozási adatok számítanak. Amíg ott nem mutatkozik kezelhetetlen baj, nincs ok aggodalomra, egyébként is állig haditervben várjuk a második hullámot. De amikor a halálozási adatok felfutottak, kijelentette, „az ügyben a kormányt semmilyen felelősség nem terheli”.

A vírus újbóli elszabadulásának jelei már júliusban látszottak, de a kormány sokáig abba a hitbe ringatta magát, hogy a második kör komolyabb korlátozások nélkül megúszható, meg hogy az egészségügyi kapacitások biztosítottak. Állandó kommunikációs elemmé vált a méregdrágán vásárolt tizenhatezer lélegeztetőgép, amelyek nagy része már csak azért raktárban porosodik, mert 2700-nál több lélegeztetett beteg ellátáshoz nincs az országban egészségügyi személyzet. Szerencsére ilyen helyzet nem is állt elő. A kormány viszont – ész- és időszerű lépésként – októberben történelmi áttörést jelentő orvosbér-emelést határozott el, engedve a Magyar Orvosi Kamara kitartó követelésének. Arról viszont már nem tájékoztatta a kamarát, hogy egyidejűleg átalakítja az egészségügyi dolgozók jogviszonyát, hogy az addiginál is szorosabban „vezényelhetővé” váljanak.

Az egész járványválságot végigkíséri az eleve kóros kormányzati központosítási mánia felpörgetése, attól a megingathatatlan meggyőződéstől vezérelve, hogy a központi intézmények jól működnek. Holott a KLIK általános vagy a kormányhivatalok járványügyi teljesítménye az ezzel ellentétes tapasztalatok széles és naponta frissülő példatárát nyújtja. Mindemellett, sajátos módon, megmutatkozott az is, mire vezet a központban a káderek versenyeztetése. Bár valószínűleg kevesen fájlalják Kásler Miklós látványos hatáskörvesztését, a különféle törzsek, akciócsoportok, bizottságok feladatköre átláthatatlan, miként az is, mi tartozik a belügyi, a külügyi és az innovációs tárcához a különféle védekezési reszortok közül.

Talán nem tévedünk nagyot, ha az oltásregisztráció 2021. márciusi összeomlásában is azt gyanítjuk, hogy hiába a központosítás, ha a miniszterelnök kegyeiért versengő hivatalok képtelenek összhangba hozni felületeik működését, miközben a maffiaállami kontraszelekció rendre nem a legjobb, hanem a legtöbbet visszafolyató ajánlatot választja ki.

Ez „békeidőben” még talán elmegy, már akinek, fellendülés idején belefér, éles helyzetben viszont kínzóan hiányzik a jól működő igazgatás, egy járvány során pedig életek múlnak rajta.

A körültekintő költségvetési döntések még a járvány idején sem törtek utat maguknak. Egyedül decemberben 2500 milliárd forintos kiadási boom-ot produkált a kormány. A kezdeti adósságfélelem után, ahogy arról Bodnár Zoltán is beszélt a Jelen podcastjában, meglátták az óriási költekezési lehetőséget, amit ezúttal nem szankcionál az Európai Bizottság, és majd a bőséges uniós alapokból újra két kézzel lehet szórni a pénzt a klientúrára. Az összesen 5000 milliárd forintra taksált gazdaságvédelminek felcímkézett kiköltekezésnek Győrffy Dóra politológus-közgazdász szerint jó, ha a negyedrésze ment ténylegesen válságkezelésre. A kormány számára a klientúra pénzzel kitömése és az önkormányzatok fojtogatása az elsődleges cél, miközben a bértámogatások folyósítása lassú, elégtelen és agyonbürokratizált. Támogatás azoknak a rétegeknek jut, amelyeknek most is van állásuk és jól keresnek.

A novemberi 11-től érvényes második lezárás hatályos tulajdonképpen ma is, csak éppen minden fogadkozás ellenére március 8-tól meg kellett szigorítani. Talán éppen ez a fordulat, amely megint egyedül a kormányt érte váratlanul – hiszen a gyorsabban fertőző brit mutáns növekvő jelenléte hetek óta nyilvánvaló – győzhet meg sok kételkedőt arról, hogy fel kell venniük az oltást. Egyszerűen nincs más megoldás arra, hogy kiszabadulhassunk a korlátozásokból.

Bár az uniós vakcinabeszerzés botrányosan lassú és a nyugati vakcinagyártás nehezen pörög fel, a kínai és a (szintén kicsit akadozó) orosz kontingensek várhatóan körülbelül a negyedét teszik majd ki az összes hazánkba jutó oltóanyagnak. Ezek beszerzése a nyugati vakcinákra való várakozás idején még logikus is lehetne, csakhogy a kormány nyílt kampánya a keleti vakcinák mellett, párhuzamosan a szüntelen Brüsszelezéssel, valójában fordított hatást ér el: a politikai kérdéssé változtatott oltás iránt a lehetségesnél lassabban erősödik a bizalom.

Végső soron a kormány csak azt teszi, ami lényege, megosztó és konfliktusgeneráló magatartást tanúsít.

Ez kezdetben látszólag politikai sikerre vezetett. Figyelmeztető jel lehetett volna azonban, hogy már 2020 tavaszán is csak kismértékben nőtt a Fidesz népszerűsége, miközben Európa-szerte olyan kormánypártok, kormányfők népszerűsége emelkedett – Contéé Olaszországban, Merkelé Németországban –, akik nem csináltak egyszemélyes akciófilmet a védekezésből. Mostanra a Fidesz népszerűségét nem hajtja már felfelé a válság közepette rendszerint tapasztalható, a vezetőt erősítő lakossági várakozás. Igaz, ma sem lehet kizárni, hogy a kormánypárt számára kedvezőre fordulhat a helyzet, ha a választási kampány előtt időben beindul a gazdasági növekedés.

Az ellenzék közben tojásokon lépked, a második felhatalmazási törvényt megszavazta – az elsőt és a harmadikat nem –, a múlt hétvégi informatikai összeomlás után pedig a lemondásra való felszólítás helyett a ki tudja mit jelentő Nemzeti Oltási Bizottság megalakítására hívta fel a kormányt. Mégis, a versengés szorosabb, mint valaha az Orbán-rezsim idején. A miniszterelnöknek nem csak a szakadékba kellett többször is lenéznie az elmúlt egy év során, de állandó öntömjénezése miatt túlságosan látványossá váltak az intézkedéseiben beálló hirtelen fordulatok. Orbán ma már nem diktálja az eseményeket, csak fut utánuk, ami érthető, hiszen ezúttal nem a saját maga által kitalált ellenséggel, hanem valódi válsággal kell megküzdenie.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.