Belenéztek a szakadékba – Kampó az oltási tervnek, ha volt egyáltalán

Lakner Zoltán | 2021.03.12. 06:36

Olvasási idő kb. 15 perc

„Olyan vele dolgozni, mint Messivel futballozni”, ment igen messzire Kubatov Gábor a főnöke, Orbán Viktor dicséretében, amikor az magyar rekorderré vált a betöltött miniszterelnöki napok számát illetően.

Nos, a Kárpátok Messije 2021. február 5-én azzal kecsegtette nemzetét, hogy ellentámadásba mentünk át, azaz a vírus védekezik az orosz és kínai vakcinával dúsított kormányzati oltásarzenállal szemben. A csaknem karnyújtásnyira lévő győzelem előtt azonban, mint kiderült, újabb megpróbáltatás vár ránk, a lezárások harmadik köre. Csupa olyan intézkedés – még ha rengeteg is a kivétel –, amelyeknek szükségességét Orbán nemrég még határozottan tagadta. Miközben hetek óta a kormányzati narratíva központi eleme – egyúttal az évtizedes „Brüsszelezés” meghosszabbítása –, hogy oltanánk mi, ha lenne mivel, mindjárt az első tömeges oltási akció kettős kudarcot hozott. Az egyik kudarc, hogy a behívókat kiküldő informatikai rendszer összeomlott, a másik, hogy sokan próba-szerencse alapon jelentek meg mégis az oltópontokon, ahol a hősiesen helytálló orvosoktól, ápolóktól megkapták a vakcinát. Az persze jó, hogy egyre többen vannak beoltva, ám ily módon nem a veszélyeztetettség sorrendjében halad a folyamat, vagyis az oltási tervnek – amit amúgy sose látott senki – kampó.

Az oltakozás így inkább szociáldarwinista társadalmi társasjátéknak tűnik, amelyben az veszít, aki betartja a szabályokat.

Példa ez arra is, hogy e folyamatban csak a kormány nem végzi el a dolgát, míg az egészségügy az utolsó utáni pillanatban is helytáll.

Mindez csak kicsúcsosodása azoknak a problémáknak, amelyekkel már egy éve szembesülnek napról napra az állampolgárok, és amely gondok akkor is súlyosak, elgondolkodtatóak, ha a méltányosság megköveteli annak elismerését: a pandémia a világon mindenütt ismeretlen feladatokat, drámai helyzeteket támasztott. Kevés ország mondható sikeresnek a járványhelyzet valamennyi szakaszában, de azért vannak ilyenek, például Új-Zéland vagy Izrael. Ez jelzi, hogy a megoldás nem teljesen lehetetlen, s jogosan gondoljuk, hogy vészhelyzetben is lehetnek elvárásaink saját kormányunkkal szemben.

Ilyen elvárás lehet, hogy a pandémia idejére a szokásos politikai játszmák egy részét függesszék fel, vagy legalábbis a kormányhatalom birtokosai a járványhelyzet kezelésén keresztül próbáljanak népszerűséget szerezni. Ezzel szemben a magyar kormány az első pillanattól kezdve igyekezett belehúzni a vírusveszélyt a saját szokásos politikai játszmáiba. Kezdődött azzal, hogy a kormány jó ideig igyekezett elhitetni, hogy a veszély csak a külvilágban van. Az elmúlt száz év legsikeresebb tíz évéért önmagát ünneplő rezsim nem óhajtotta tudomásul venni a közelgő érintettséget. Orbán 2020. február 28-án is arról beszélt, hogy a koronavírus rizikó, de az igazi történelmi ügy a migráció. Igaz, az operatív törzs felállt az év elején és a miniszterelnök elismerte, hamarosan elkerülhetetlenül felbukkan a Covid-19 Magyarországon is. Csakhogy politikai kérdéssé vált már a felbukkanás módja is. Az első hivatalosan azonosított esetet március 4-re datálják, holott utóbb egy gimnazista vlogjából kiderült, az ő családjában már egy héttel korábban megjelent a betegség, csak éppen a tesztet nem végezték el napokon át. A március 4-i bejelentés a SOTE iráni hallgatóit jelölte meg kiinduló vírushordozóként. Az egyetemistákat gyalázatos, jogsértésektől hemzsegő kitoloncolási eljárásban részesítette az agyar állam.

Miközben a kormány azzal volt elfoglalva, hogy a migrációt napirenden tartsa, súlyos gondok mutatkoztak a legalapvetőbb védőeszközök hozzáférhetősége kapcsán. Gulyás Gergely 2020. február 26-án arról „tájékoztatta” a közvéleményt, hogy a büntetés-végrehajtási intézmények műhelyeiben felpörgetik a maszkgyártást, de „az egy technikai kérdés, mennyi idő alatt tudjuk eljuttatni valamennyi patikába”. Az ismeretlenségből milliók elé lépő Müller Cecília a maszkhiány közepette arról győzködte az embereket, hogy a maszk csak „hamis biztonságérzetet” jelentene számukra.

Ezt követte Orbán emlékezetes március 13-i fordulata, amikor reggel fél nyolckor még elutasította az iskolabezárásokat, és azonmód meg is fenyegette a pedagógusokat, ha otthon maradnak a járványtól félve, fizetésre se számítsanak. Napközben bizonyára hangulati áttörés zajlott le a miniszterelnök környezetében, mert 20 órakor már az oktatási rendszer digitális átállását jelentette be. Péntek este, hétfő reggelre vonatkozóan. Az oktatásból folyamatos internetelérés hiányában kizuhanó diákok arányát azóta is csak becsülni lehet, akár 25-30 százalékukat is hátrány érhette a tanév során. A pánikvezérelten parancsolgató kormányzati hozzáállást jelezte a húsvétra időzített „ágyfelszabadítás”, amikor krónikus betegeket adtak haza családjuknak, holott éppen őket kellett volna biztonságosan izolálni. Ezzel szemben sok egészségügyi intézményben az amúgy is súlyos gondot jelentő kórházi fertőzések egyikeként terjedt a Covid.

Miközben a kormány nem tudta megnyugtatóan rendezni a tesztelés, a kontaktkutatás, az egészségügyi védőfelszerelések nyomasztó kérdéseit, a közjogi gépészkedést abban a pillanatban elkezdte, ahogy nyilvánvalóvá vált a járvány elkerülhetetlen betörése. Március 11-én hirdette ki a veszélyhelyzetet a kormány – Vörös Imre jogtudós, volt alkotmánybíró szerint alkotmányellenesen –, és március 30-án fogadta el a kormánytöbbség az első felhatalmazási törvényt. A járványhelyzethez olyan szabályozást passzítottak, amely általános rendeleti kormányzást tett lehetővé, s azóta is tart. Akkor is tartott, amikor éppen nem volt veszélyhelyzet, tehát 2020. júniustól novemberig.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés