Konferencia

Egyre mélyebb a szakadék a szegények és a gazdagok egészségügyi ellátása között

Tóth Ákos | 2022.06.23. 09:38

Olvasási idő kb. 16 perc

Az egészségügy politikailag kockázatos terep, és az eddigi megnyilvánulások alapján egyelőre arra lehet következtetni, hogy a kormány nem tervez komolyabb beavatkozást – hangzott el a Friedrich-Ebert-Stiftung (FES), a Political Capital (PC) és a Jelen közös konferenciáján, ahol Ónody-Molnár Dóra kollégánk kérdezte Sinkó Eszter egészségügyi közgazdászt és Kovácsy Zsombor szakjogászt.

Akció

Molnár Csaba, a PC adatelemzője Az egészségügyi kulcskérdések és érdekviszonyok című, a PC és a FES által közösen készített tanulmányt bemutatva egyebek mellett arról beszélt: öt szempontrendszer alapján vizsgálták meg, milyen folyamatok játszódtak le az egészségügyben az elmúlt években, illetve azt, hogy mi várható az ágazatban. Ezek a következők: 1. az egészségügy helyzete és kormányzati kezelése, 2. az egészségügy lakossági megítélése, 3. a magánegészségügy térnyerése, 4. a NER megjelenése a magán­egészségügyben, illetve 5. mi várható a negyedik kétharmadtól, az új kormány milyen változásokat hozhat.

1. Az egészségügy helyzete és kormányzati kezelése.

Érdemes kiindulni abból, hogy az elmúlt 12 évben, talán azért, mert 2010 előtt az egészségügy reformja rendkívül élénk, jobbára negatív visszhangot váltott ki a magyar társadalomban – nem kis részben az akkor ellenzékben lévő Fidesz hatására –, elmaradt az egészségügy helyzetének rendezése, ez az Orbán-kormányok számára semmilyen módon nem volt prioritás, sem a terület szakmai-politikai súlyát illetően, sem az anyagi ráfordítás tekintetében. Ami ez utóbbit illeti, az ágazatot érintő GDP-arányos ráfordítások folyamatosan csökkentek.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az egészségügyi ­infrastruktúra fejlődött, de ez jobbára uniós forrásokból történt, valamint a kormány egyes eseti problémák megoldásának is nekiveselkedett, amit például az orvosok bérének rendezése is jelez. Csakhogy, ha vannak egyáltalán, a szakpolitikai tervek nem kerülnek nyilvánosságra, és érdemes kiindulni Orbán Viktornak abból a tavalyi kijelentéséből, hogy „semmilyen egészségügyi reform vagy átszervezés nem lesz”, ami azt jelzi, hogy a kormány mozgástere a jelenlegi gazdasági helyzetben legalábbis korlátozott, illetve azt is, hogy az egészségügy politikailag igencsak kockázatos terep.

2. Az egészségügy megítélése

Az Eurobarométer fölmérése szerint Magyarországon az egészségügy problématerületét a második legjelentősebbként érzékelik az emberek az infláció után – a megkérdezettek 41 százaléka jelölte meg az első két hely valamelyikén. Érdemes megjegyezni, hogy tíz éve, vagyis 2012-ben ez még „csak” az ötödik helyen számontartott terület volt, 2016-ra viszont az első helyre került, s az infláció csak most, az Eurobarométer január-februári fölmérésekor taszította le onnan.

Azt pedig egy 2017-es Medián-fölmérésből tudjuk, hogy Magyarországon a legtöbben – pártpreferenciától függetlenül – igazságtalannak tartják az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést. Visszatérő probléma a megkérdezettek körében a várólisták hosszúsága is. Ezen az állapoton azóta csak rontott a koronavírus-válság, és az is tény, hogy az ellátórendszer átalány-finanszírozása nem ösztönzi az egészségügy szereplőit arra, hogy növeljék az ellátottak számát.

3. A magánegészségügy térnyerése.

Egy friss kutatás szerint az emberek 63 százaléka vett igénybe magánegészségügyi szolgáltatást az elmúlt időszakban, ami figyelemre méltó növekedés, hiszen ugyanez a szám két évvel ezelőtt még csak 44 százalék volt. Ez két dolgot is jelez egyidejűleg. Egyfelől azt, hogy azóta könnyebb elérni a magánegészségügyi szolgáltatásokat, másfelől pedig egyre többen választják ezt a lehetőséget az állami ellátórendszerrel szemben. Sokatmondó, hogy 2019-ben a teljes magánegészségügyi kiadás már 950 milliárd forint volt – ez az összegészségügyinek a harmada –, s ebből 850 milliárd forintot úgymond zsebből fizettek, vagyis a kifizetés nem kapcsolódott valamilyen egészségbiztosítóhoz. Ez azért is érdekes, mert gyakori, hogy az érintettek a fölmerülő költségeket hitelből fedezik.

A magánszektor térnyerése elsősorban a járóbeteg-ellátást érinti, a legtöbben a fogászatot, a nőgyógyászatot és a bőrgyógyászatot keresték föl, s érzékelhetően emelkedik a laborvizsgálatok, az egynapos sebészetek és a gyerekellátások igénybevétele is.

A magánegészségügy ilyen szintű térnyeréséhez szinte bizonyosan hozzájárult a gazdasági konjunktúra, a meglehetősen dinamikus bérnövekedés, másfelől az állami ellátórendszer korlátjai, valamint az is, hogy a pandémia miatt többen kényszerültek az igénybevételére. Ugyanakkor – és ez már a jövőbe mutató probléma – az egyre nyilvánvalóbban romló gazdasági helyzet, továbbá az, hogy a várhatóan elhúzódó infláció lecsapódik az árakban is, megtorpanthatja az eddigi folyamatos fejlődést. Ez ugyanakkor fokozódó teherként jelentkezhet a már így is ezer sebből vérző állami egészségügyön, illetve okozhat bizonyos politikai kockázatot is a kormány számára, hiszen az, hogy esetleg szélesebb tömegek kényszerülnek visszatérni a rosszabb színvonalú állami szolgáltatáshoz, nyilvánvaló visszalépés, ami elégedetlenséget is szülhet.

4. A NER megjelenése a magánegészségügyben.

Korábban a magánegészségügyi rendszer alapvetően orvosok kezében volt, csakhogy a szektor dinamikus fejlődése tőkét, vagyis befektetőket igényelt. A befektetők alapvetően három körbe tartoznak. Az elsőben külföldiek vannak, ezek egyike például a romániai MedLife. Megjelentek ugyanakkor azok a hazai nagyágyúk – ez a második kör –, amelyek a politikai vezetéshez csak többé-kevésbé kötődnek, közéjük tartozik a PC és a FES közös tanulmánya szerint Csányi Sándor, Wáberer György vagy például az egykori szabaddemokrata pártvezető, Kóka János. Ami a harmadik kört illeti: itt találhatók az olyan, közvetlenül a NER-hez kapcsolódó, a rendszertől elválaszthatatlan személyiségek, mint amilyen Mészáros Lőrinc. Az e körbe tartozók a nagy közbeszerzések és az állami támogatások nyertesei, vagyis a pozícióikat elsősorban közpénzből erősítik ezen a területen is.

Egyre jellemzőbb a NER jelenléte az egészségbiztosítási piacon is, jórész a már említett Mészáros Lőrinchez köthető szervezeteken keresztül, de ezt a szektort a fontosságát illetően kár lenne összemosni például az útépítésekével vagy más nagyberuházásokéval, vagyis nem tekinthető tipikus zsákmányterületnek. Ennek oka lehet az is, hogy a magánegészségügyben, bár kétségkívül nagyon jól jövedelmező ágazat, nehéz rövid időn belül kiemelkedő nyereséghez jutni, egyrészt az orvosok magas bére miatt, másrészt azért, mert a jó színvonalú szolgáltatáshoz nagyon drága eszközöket kell beszerezni.

5. Ami a negyedik kétharmadtól várható.

Egyelőre semmi nyoma nincs valamiféle egészségügyi „mestertervnek”, a kormányszerkezetből pedig, vagyis abból, hogy a Kásler Miklós által vezetett korábbi humántárcától a terület átkerült a Pintér Sándor által irányított Belügyminisztériumhoz, arra lehet következtetni, hogy a kormány számára továbbra sem elsődleges szempont az ágazat helyzetének javítása, a cél inkább a politikai kockázatok kezelésére szorítkozik.

Az eddigi nyilatkozatokból az olvasható ki, hogy állami forrásbővüléssel nem igazán lehet számolni, a szakdolgozói munkaerőhiányt megpróbálják valamilyen módon kezelni, illetve törekszenek az egészségügyi intézmények átlagfinanszírozásának három lépcsőben megvalósuló kivezetésére, s tovább fog erősödni a kórházak irányításának központosítása. Egyelőre nem látszódik semmiféle törekvés a magán- és a közegészségügy viszonyának rendezésére, ugyanakkor – és ez sem elhanyagolható szempont – úgy tűnik, a Pintér-tárca a korábbiaknál jóval konstruktívabban viszonyul a szakmai szervezetekhez. Ez Pintér Sándor vezetői habitusából és szakmai rátermettségéből is következik – ez utóbbival Káslert nehezen lehetett volna megvádolni..

Az elhangzottak kapcsán Ónody-Molnár Dóra, a Jelen újságírója arról kérdezte Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogászt, illetve Sinkó Esztert, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánhelyettesét, ők mire következtetnek abból, hogy megszűnt a humántárca, az ágazat pedig a Belügyminisztériumhoz került, egyfajta beismerése-e ez az eddigi kudarcosnak tekinthető területkezelésnek? Egyáltalán, mire utal az, hogy nincs önálló szaktárca?

Kovácsy Zsombor szerint, noha valóban van szimbólumértéke, valójában mégsincs akkora jelentősége annak, hogy van-e önálló egészségügyi tárca vagy nincs, nem ez dönti el az ágazat sorsát. Rosszul lehet intézni az ügyeket önálló tárca esetén, ahogy jól is lehet abban az esetben, ha az egészségügyet más ágazatok felelősségi köreivel együttműködve kezelik. Sinkó Eszter ezzel szemben úgy vélte, fontos volna, hogy a kormányüléseken közvetlenül lehessen érvényesíteni az egészségügy szempontjait. Emlékeztetett arra, hogy egy korábbi, Székesfehérváron tartott kihelyezett kormányülés anyagából kiderült, hogy Lázár János kancelláriaminiszteren kívül az akkori kormánytagok közül senki nem tudott érdemben hozzászólni az egészségügyet érintő témákhoz.

Arra a kérdésre, mi lehet az oka annak, hogy az emberek nagy többsége 2008-ban még elvetette a 300 forintos vizitdíjat, miközben most a magánellátásban minden további nélkül ott hagyják a pénzüket, Kovácsy Zsombor azt válaszolta: szerinte „Kádár népe” utál minden fizetési kötelezettséget – ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy milyen elánnal és mennyire eredményesen tiltakoztak az internetadó ellen is –, miközben az is igaz, hogy az egészségügyi szolgáltatások köre kevéssé megfogható, nem tárgyiasult, mint amilyen például a gyógyszer, amiért szó nélkül fizetnek. A szakjogász hozzátette ugyanakkor, hogy a magánegészségügy ma egyfajta menekülési útvonalnak is számít.

Sinkó Eszter fölidézte, hogy annak idején a vizitdíjat ő személy szerint amiatt ellenezte, mert 20-25 százalékkal csökkent a háziorvosi és a járóbeteg-szakrendelők forgalma, vagyis szerinte ebből az következik, hogy az embereket a 300 forint elriasztotta attól, hogy orvoshoz forduljanak, miközben ezzel párhuzamosan nőtt a kórházak telítettsége. Most persze más a helyzet: a magánellátásban ennek a sokszorosát fizetik ki, 30 ezer forint a „beugró” egy-egy szakrendelésbe, ami azt is jelenti, hogy azóta jóval módosabbak lettek az emberek, továbbá arra is utal, hogy a közszolgáltatás színvonala és elérhetősége radikálisan csökkent.

Ugyanakkor – emlékeztetett Ónody-Molnár Dóra – történtek nagyon is jelentős, reformértékű lépések az egészségügy területén. Ezek közé sorolta a hálapénz eltörlését, az orvosi béremelést, valamint azt, hogy szétválasztották az állami és a magánegészségügyi szolgáltatások összemosásának lehetőségét. Sinkó Eszter egyetértett azzal, hogy a ­hálapénz kivezetése jelentős lépés volt – úgy látja, a rendszerből nem tűnt el a hálapénz, de a mértéke radikálisan csökkent –, ám véleménye szerint az orvosbérek egységesítése ebben a formában súlyos hibának bizonyult, mert kiveszett a rendszerből a nagyobb, jobb teljesítményre ösztönzés lehetősége. Az jó, hogy a kormány fönntartotta annak lehetőségét, hogy a közellátásban tevékenykedő orvosok a magánszférában is dolgozhassanak, csakhogy a beteg számára az kifejezetten hátrányos, ha magánellátásban kezdi meg a betegútját, de ugyanaz az orvos már nem kezelheti az állami rendszerben, ha oda kényszerülne, például azért, mert műteni kell.

– Elképzelhető – kérdezte lapunk munkatársa –, hogy nagyobb orvoshiány alakul ki azokon a területeken, ahol a hálapénz korábban erősebben jelen volt, mint például a szülészeteken?

– Sajnos ez a helyzet – válaszolta erre Sinkó Eszter, míg Kovácsy Zsombor azt hangsúlyozta, hogy „a hálapénz kivezetése és az orvosok béremelése történelmi lépés volt, csakhogy – tette hozzá – történelmi mulasztással is párosult, mert soha nem lett volna annyira egyszerűen és hatékonyan megoldani az orvosok ösztönzését, mint ezzel a béremeléssel egy csomagban, ami mostantól már sokkal nehezebb lesz”.

Sinkó Eszter szerint a kormány is érzékeli ezt a problémát, ezért személy szerint abban bízik, hogy a béremelésből még hátralévő tíz százalékot nem automatikusan adják oda az orvosoknak, hanem differenciálnak köztük.

Ami a szakemberhiányt illeti: Kovácsy Zsombor úgy véli, az alapellátás egyre gyengébben tölti be a funkcióját, ezért a sürgősségi osztályokra áramlanak az emberek, amiből ott túlterheltség, orvos- és nővérhiány lép föl. A köz- és a magánellátás jelenleg csak egymás terhére tud szakembereket elszipkázni, és ebben nem látszik jele semmilyen változásnak, szerinte épp ezért azt kéne elkerülni, hogy a helyzet még ennél is rosszabbá váljon.

Amikor Ónody-Molnár Dóra arra emlékeztette Kovácsy Zsombort, hogy a Független Egészségügyi Szakszervezet szerint a munkaerőhiány egyik oka a tekintélyuralmi rendszer is, tehát elképzelhetőnek tartja-e, hogy az egészségügyi intézmények irányítói a jövőben nagyobb szabadságot élvezhetnek, a szakjogász azt válaszolta: nem lát erre utaló jeleket, miközben kétségtelen, hogy az utóbbi években egyre kisebb az intézményvezetők mozgástere. Ugyanakkor szerinte a centralizáció önmagában még nem jelentene bajt, a probléma sokkal inkább a túlhierarchizálás, az, hogy a kórházigazgatóknak kis túlzással a lábtörlőket is meg kell számolniuk, amiről napi jelentéseket is kell készíteniük. Véleménye szerint bizonyos ellátásokat megyei szinten kellene megoldani, a kisebb városi kórházaknak pedig ildomos volna megtalálni azokat a funkcióikat – a járóbeteg-ellátást, az egynapos sebészetet –, amelyeket betegközpontúan, eredményesen tudnak megszervezni.

Kovácsy Zsombor szerint a betegközpontúság egyébként is kulcsszó; mert bár egyre mélyebb a szakadék a szegények és a gazdagok ellátása között, el lehet képzelni egy még ennél is igazságtalanabb rendszert. Mindenesetre a közfinanszírozás átalakításra szorul, amelynek alapja épp a betegközpontúság lenne, továbbá az adatállomány nyilvánosságra hozatala és nyílt elemzése, végül pedig az őszinte szembenézés. A legfontosabb az volna, hogy a betegek ne azt érezzék, hogy egy futószalagra kerültek, aztán a végén valamikor bejuthatnak egy orvoshoz, de Kovácsy Zsombort e tekintetben legfeljebb csak kincstári optimizmus hatja át, hiszen ennek eléréséhez alapvető szemléletváltásra volna szükség.

Sinkó Eszter kulcsfontosságúnak tartja, hogy legyen végre egészségügyi stratégia, legyen differenciált az orvosi béremelés és hogy töröljék el az intézmények átlagfinanszírozását, vagyis építsenek mennyiségi és minőségi ösztönzőket a rendszerbe. Elengedhetetlennek minősítette azt, hogy legyen ellátásszervezői funkció is, mivel a betegutak ma teljesen kaotikusak.

Még több olvasnivaló a témában.

Hajlik-e az iráni rendszer vagy törik?

Krajczár Gyula

Az Iránban szeptember óta tartó tüntetések nyomán az ország főügyésze, Mohammad Jafar Montazeri bejelentette, hogy megszüntetik az úgynevezett erkölcsi rendőrséget, s elkezdik tanulmányozni a nők nyilvános kendő- és ruhaviselési szabályait tartalmazó törvényt. Most még nehéz megítélni, hogy tényleges, komoly engedményről van-e szó. Az biztos, hogy a lázongások egyelőre nem enyhülnek, s a rezsim egyre szélesebb skálán keresi a normalizálás eszközeit.

Elolvasom

Űrverseny 2.0: Amerika és Kína célba vette a Holdat

Krajczár Gyula

Többszöri halasztás után november 16-án Floridából útjára indult az Artemis I nevű Hold-misszió. Ezzel kezdetét vette a 2017-ben indult új amerikai Hold-program első űrbéli szakasza. A küldetésen még nem utazik ember, az Orion űrjárműben rengeteg szenzorral feljavított próbababák foglalnak helyet. A parancsnoki székben ülő test a Commander Moonikin Campos névre hallgat.

Elolvasom
Keresés