A választás után kisebb vita alakult ki önök között arról, érdemes-e beülni a parlamentbe, s mi a képviselői munka lényege. Most mindketten képviselők. Hogy látják most ezt a kérdést?
Hadházy Ákos: Az én véleményem azóta sem változott. Nem látom, hogy az azóta eltelt időszakban olyan nagy eredménye lett volna a parlamenti munkának. Továbbra is azt gondolom, hogy amíg nem érjük el a tisztességes választások feltételeit, amíg a játékszabályokat nem tudjuk megváltoztatni, addig remény sincs a rendszerváltásra, a kormány megbuktatására. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha tömegek segítenek a nyomásgyakorlásban. Ehhez viszont azt kell látniuk az embereknek, hogy az ellenzék is felismeri ezt a problémát, és nem játssza el ehelyett a Fidesz által neki szánt szerepet. Az emberek most nem igazán látják ezt a parlamenti ellenzéken, sőt, és most tényleg nem Jámbor Andrásra gondolok, azt érzékelik, hogy az ellenzék tulajdonképpen közjogi díszlet.

Milyen érzés díszletnek lenni?
Jámbor András: Én sem gondoltam tavaly áprilisban, hogy a parlamentben el lehet érni változásokat. Az viszont különbség köztünk, hogy én nem a parlamenti munkát tekintem a rendszer legitimációs talapzatának, hanem a társadalmi-gazdasági beágyazottságot. Én a parlamenti munkát egy eszköznek gondolom a sok közül. De nem tagadom, abban közeledtem Ákos gondolatai felé, hogy ezt az évet még inkább arra akarom használni, hogy igen, vannak pillanatok, amikor be kell menni a parlamentbe és el kell mondani a dolgokat, mint ahogy azt a szociális törvény módosításának obstrukciója során tettük, valamint képviselni kell a helyi ügyeket is, de alapvetően azt a célt kell kitűznünk magunk elé, hogy társadalmi legitimációt és ezáltal olyan közösséget építsünk magunk köré, amely aztán képes politikai cselekvésre.

A kívülállók számára sokszor magányos harcosnak tűnnek e tekintetben.

H. Á.: Én nem vagyok magányos harcos, de ha a kérdés erre vonatkozik, akkor tény, hogy az ellenzék pártjai sok támogatást valóban nem adnak. Ezek a pártok a gyakorlatban nem léteznek. A DK magát 15 ezres taglétszámú pártnak blöfföli, de ez szerintem nagyon távol áll a valóságtól, miközben a többi párt létszáma sem sokkal nagyobb párszáz embernél. A rendszert jelenleg a „négy P” betonozza be: a pártállam, a propaganda, a pénz és a pártjaink. Amíg e négy területen nincs érdemi változás, addig nem lehet kormányváltásban reménykedni. Ugyanakkor nem vagyok egyedül, nagyon sokan vesznek körbe, ha Kövér László épp megbüntet, az emberek összedobják a pénzt, ha a Kunigunda utcai köztévéhez hívom őket, odajönnek, sokan értenek egyet velem. Nagyon sokan érzik úgy, hogy kevesen vagyunk, de ez nem igaz. Azt kell éreznünk, hogy van erőnk és sokan vagyunk.

J. A.: Én a magányosságra nem panaszkodhatok, mert ott van köröttem a Szikra mozgalom, 300 aktív taggal, hatalmas kreatív energiákkal. Vagyis azok a feltételek, amiknek szerintem egy közösségépítésben meg kell lenniük, az intellektuális tudás, a szervezettség és a cselekvés képessége, megvannak. Nagyon büszke vagyok a Fizessenek a gazdagok kampányra amit elindítottunk, többek között a kaszinók előtt tiltakozva, és nem azért, mert ezzel megváltoztatjuk a magyar politika menetét, hanem azért, mert egy ilyen fiatal szervezet saját politikai tematikával állt elő, ami belépője a politizálásnak. Az a baj, hogy a pártok a legtöbbször csak reagálnak az adott eseményekre. Nálunk a Szikrában most különböző munkacsoportok, titkárságok működnek, havonta 30-40 ember lép be a szervezetbe, amely most már képes a folyamatos politikai akciózásra egy nagyon erős politikai elkötelezettség alapján, s erre büszke vagyok.