Charlie, a hit és a franciák – A karikatúra és az istenkáromlás szabad

Csak a köztársaság?

A hatályos francia szabályok szerint a karikatúra szabad, ahogy az istenkáromlás is. Az 1881-es sajtótörvény és az azóta alkotott szabályok tágra szabják a kereteket, noha a gyűlöletre uszítást, netán a terrorizmus dicsőítését nyilván nem lehet ejnyebejnyék vagy súlyosabb szankciók nélkül megúszni. Ám az elvont istenkáromlás, például a Mohamed-karikatúra, nem büntetendő kategória.

Az istenkáromlás büntetése az elmúlt évtizedben még a 19. század végén Németországhoz csatolt, külön esetnek számító Elzászban is kikerült a hatályos törvények sorából. A szólásszabadságra, a vita jogára oly kényes környezetben érthető, miként lett a 2015-ös mészárlás után a sokszor ízléstelennek, faragatlannak tartott viccelődés nagymestere, a Charlie Hebdo szimbólum, hogy lett egy pillanatra az egész ország Charlie. Ha a lap nem is volt közönségkedvenc, a franciák valahogy úgy voltak vele, mint ahogy a mellesleg tévesen Voltaire-nek tulajdonított idézet állítja: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” 2015 végső soron azt a kérdést tette a politika napirendjére, hogy a hagyományos köztársasági szabályok keretei között marad-e a véleménynyilvánítás, vagy meg kell halni, ha az ember valami olyat mond, ami érzékenységet sért. Ez a történelemtanár Samuel Paty lefejezésének is a dilemmája.

A köztársaság értékrendjét a megalkotók eredetileg nem a sértődések megakadályozására optimalizálták. A szándék szerint a köztársaság keret csupán, amely, ahogy mostanában a köztársasági elnök és környezete gyakran hangsúlyozza, engedi, hogy az ember „higgyen vagy ne higgyen”. A köztársaság nem elsősorban az egyéni érzékenységeket védi, hanem a polgárok jogát a szóláshoz, a szabad véleménynyilvánításhoz. A vallási törvények betartása, betartatása nem cél az állam számára, csak annyiban, amennyiben az államnak feladata a szabad, és a közrendet nem sértő vallásgyakorlás kereteit biztosítani.

Az alapokat megteremtő 1905-ös törvényben az állam és egyház radikális szétválasztásáról rendelkeztek ugyan, ezzel megalkotva a híres-neves francia laicitást, de ez a gyakorlatban sok szempontból a hit és a politika szétválasztását is magával hozta. Az értékrend úgy alakult, hogy esetenként a vallásos, tehát nem a felvilágosodásban gyökerező, ezért nem racionálisnak tekintett beszédmód politikai legitimitását is megkérdőjelezik. A hit e keretben magánügy. Francia csúcspolitikus soha nem fog a hitre úgy hivatkozni, ahogy az amerikai minden további nélkül megteszi.

A laicitás francia modellje alapvető jellemzője a Köztársaságnak. Noha „sima” törvény az 1905-ös, kvázi alkotmányos szinten áll, hiszen a laicitás alaptétele ott szerepel az alkotmányban. S persze ha állam és egyház szétválasztásáról van szó, akkor a franciák a saját modelljükre gondolnak, nem arra, hogy az állam és egyház viszonya, elválasztása Nagy-Britanniától Németországon keresztül az Egyesült Államokig számos változatban és mélységben képzelhető el a demokratikus gyakorlatban.

A köznevelésnek, ahol a meggyilkolt Samuel Paty a szólásszabadságról tartott órát, épp az volt történelmileg a küldetése, hogy állampolgárokat neveljen a Köztársaságnak. Az iskola Franciaországban elvben sem értéksemleges intézmény. 1881-1882-ben éppen azért építették ki a nők számára is kötelező, ingyenes és laikus oktatást, hogy ott a köztársaság felkent papjai, a tanárok, beletöltsék a majdani polgárok fejébe a közösen követendő értékrendet.

Van abban a megállapításban valami, hogy a köztársaság egyfajta valláshelyettesítő vallás lett, ahol Isten magánügy, de a köztársaságban mindenkinek hinnie kell, hogy működjön. A probléma, hogy vannak, akik nem hisznek benne. Egyetlen beszédes példa, 2019-ben a megkérdezett 15 évesnél idősebb muszlimok 27 százaléka mondta az Ifop közvélemény-kutatónak, hogy a vallási törvénynek, a sariának egyértelműen vagy inkább, de meg kell előznie a köztársasági jogot, miközben 37 százalék úgy vélte, a laikus államnak kell alkalmazkodnia, hogy kompatibilis legyen az iszlámmal. A Paty-merénylet után is, sokszor igen megrázóan nyilatkoztak arról tanárok, hogy mennyire nehéz a köztársasághoz tartozás érzését átadni, vagy hogy egyes gyerekek mennyire kevéssé érzik magukat franciának. A francia politika pedig gyakran hangsúlyozza, hogy egyetlen politikai értelemben legitim közösség van, ez pedig nem más, mint maga a francia nemzet, a köztársaság polgárainak összessége.

A köztársaság szövete felfesleni látszik. Erősödnek a nemzeti szint alatti közösségi identitások, elégedetlenségek. A Charlie Hebdo által a per kezdetére megrendelt Ifop-kutatás is világosan mutatja, hogy a fiatalok és a muszlimok, illetve összességében a vallásosak kevésbé toleránsak a szólásszabadság jogának a Charlie-féle értelmezésével, sőt, ebben a mérésben a muszlimok 40 százaléka, a fiatal muszlimok 74 százaléka mondta azt, hogy a vallás értékei a köztársaság értékei elé valók. A kulturális identitás, a vallási identitás ilyen értelemben ismét politikai kérdésként jelentkezik, noha a történetileg a katolikus befolyás ellen fellépő laicitás eredeti célja éppen ennek megakadályozása volt.

Ebbe a helyzetbe érkezik a Emmanuel Macron elnök és a kormány által december 9-re ígért, az iszlám szeparatizmus ellen fellépő törvénycsomag, amely várhatóan, de nem meglepő módon ismét a köznevelésbe helyezi bizodalmát, például egyre szűkebbre szabva azoknak a lehetőségeknek a körét, amelyek révén gyermek kivonható a közös köztársasági értékek iskolai elsajátítása alól. Macron október 2-án, a csomag tartalmát vázoló beszédében egyenesen odáig ment, hogy azt fejtegette, a köztársaság nem tartotta meg az ígéreteit, nem ad jövőt, így szeretni is nehéz. Hangsúlyozta, hogy szerinte a köztársaság dolga megjelenni, s ismét megszerettetni magát. Aligha tévedett a diagnózisában. Tulajdonképpen harminc-negyven év társadalompolitikai tévedéseit, hibáit és problémáit foglalta ily módon össze. Hogy az említett csomag milyen hatással lesz a gyakorlatban az integrációra, a társadalmi kohézióra, persze lehet, hogy csak évek múlva tudjuk majd kétséget kizáróan megmondani. Mindenesetre Macron és kormánya soha nem látott vehemenciával lép fel az iszlamizmussal és az ideológiai-politikai töltetű vallásos térítéssel szemben, valamint a francia laikus modellért, nem kevés konfliktust, sértődést és biztonsági kockázatot vállalva ezzel. Kérdés, lenne-e valós szakpolitikai alternatíva, hiszen ha a többséget kérné szólás-ügyi alkalmazkodásra a béke érdekében, a jól ismert francia utca minden bizonnyal ráborítaná az elnökre a palotáját.

Miközben most nyilvánvalóan ez okozza a legtöbb konfliktust belföldön és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt, fontos látni, hogy nem az iszlám helye, szervezete, szerepe az egyetlen, a köztársaságot feszítő feszültség. A köztársaság ugyanis valóban tett ígéreteket, így érdemek alapján előre jutási lehetőséget ajánlott mindenkinek, márpedig ezek a felfelé vezető ajtók egyre inkább záródtak, s bizony nemcsak a muszlimok és bevándorlók előtt. A többségében passzív vagy a szélsőjobbra szavazó, globális verseny ütötte munkásság, a sárga mellényes tiltakozásban felkiáltó vidéki alsó középosztály soraiban is egyértelmű az elégedetlenség. Az elégedetlenség talaján pedig olyan ideológiák, identitások, hitek, és mint a karikatúrák ügyében láttuk, elvárások szökkennek szárba, amelyeket szociálpolitikával felszámolni rövidtávon aligha lehet.

A Fondapol október végi kutatásában a megkérdezett választók 79 százaléka mondta, hogy nem szavazna, otthon maradna, vagy valamilyen radikális-rendszerellenes szavazatot adna le 2022-ben. Ez jól jelzi, honnan indul a kihívás. Vajon nyílnak-e a mobilitás felfelé vezető ajtajai ismét? Íme a kortárs Franciaország, a ma ismert Köztársaság nagy, történelmi dilemmája. Charlie, a Covid és a recesszió tetejébe.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.