Charlie, a hit és a franciák – A karikatúra és az istenkáromlás szabad

Csak a köztársaság?

Soós Eszter Petronella | 2020.11.07. 20:00

Olvasási idő kb. 9 perc

Az istenkáromlás büntetése az elmúlt évtizedben még a 19. század végén Németországhoz csatolt, külön esetnek számító Elzászban is kikerült a hatályos törvények sorából. A szólásszabadságra, a vita jogára oly kényes környezetben érthető, miként lett a 2015-ös mészárlás után a sokszor ízléstelennek, faragatlannak tartott viccelődés nagymestere, a Charlie Hebdo szimbólum, hogy lett egy pillanatra az egész ország Charlie. Ha a lap nem is volt közönségkedvenc, a franciák valahogy úgy voltak vele, mint ahogy a mellesleg tévesen Voltaire-nek tulajdonított idézet állítja: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” 2015 végső soron azt a kérdést tette a politika napirendjére, hogy a hagyományos köztársasági szabályok keretei között marad-e a véleménynyilvánítás, vagy meg kell halni, ha az ember valami olyat mond, ami érzékenységet sért. Ez a történelemtanár Samuel Paty lefejezésének is a dilemmája.

A köztársaság értékrendjét a megalkotók eredetileg nem a sértődések megakadályozására optimalizálták. A szándék szerint a köztársaság keret csupán, amely, ahogy mostanában a köztársasági elnök és környezete gyakran hangsúlyozza, engedi, hogy az ember „higgyen vagy ne higgyen”. A köztársaság nem elsősorban az egyéni érzékenységeket védi, hanem a polgárok jogát a szóláshoz, a szabad véleménynyilvánításhoz. A vallási törvények betartása, betartatása nem cél az állam számára, csak annyiban, amennyiben az államnak feladata a szabad, és a közrendet nem sértő vallásgyakorlás kereteit biztosítani.

Az alapokat megteremtő 1905-ös törvényben az állam és egyház radikális szétválasztásáról rendelkeztek ugyan, ezzel megalkotva a híres-neves francia laicitást, de ez a gyakorlatban sok szempontból a hit és a politika szétválasztását is magával hozta. Az értékrend úgy alakult, hogy esetenként a vallásos, tehát nem a felvilágosodásban gyökerező, ezért nem racionálisnak tekintett beszédmód politikai legitimitását is megkérdőjelezik. A hit e keretben magánügy. Francia csúcspolitikus soha nem fog a hitre úgy hivatkozni, ahogy az amerikai minden további nélkül megteszi.

A laicitás francia modellje alapvető jellemzője a Köztársaságnak. Noha „sima” törvény az 1905-ös, kvázi alkotmányos szinten áll, hiszen a laicitás alaptétele ott szerepel az alkotmányban. S persze ha állam és egyház szétválasztásáról van szó, akkor a franciák a saját modelljükre gondolnak, nem arra, hogy az állam és egyház viszonya, elválasztása Nagy-Britanniától Németországon keresztül az Egyesült Államokig számos változatban és mélységben képzelhető el a demokratikus gyakorlatban.

A köznevelésnek, ahol a meggyilkolt Samuel Paty a szólásszabadságról tartott órát, épp az volt történelmileg a küldetése, hogy állampolgárokat neveljen a Köztársaságnak. Az iskola Franciaországban elvben sem értéksemleges intézmény. 1881-1882-ben éppen azért építették ki a nők számára is kötelező, ingyenes és laikus oktatást, hogy ott a köztársaság felkent papjai, a tanárok, beletöltsék a majdani polgárok fejébe a közösen követendő értékrendet.

Van abban a megállapításban valami, hogy a köztársaság egyfajta valláshelyettesítő vallás lett, ahol Isten magánügy, de a köztársaságban mindenkinek hinnie kell, hogy működjön. A probléma, hogy vannak, akik nem hisznek benne. Egyetlen beszédes példa, 2019-ben a megkérdezett 15 évesnél idősebb muszlimok 27 százaléka mondta az Ifop közvélemény-kutatónak, hogy a vallási törvénynek, a sariának egyértelműen vagy inkább, de meg kell előznie a köztársasági jogot, miközben 37 százalék úgy vélte, a laikus államnak kell alkalmazkodnia, hogy kompatibilis legyen az iszlámmal. A Paty-merénylet után is, sokszor igen megrázóan nyilatkoztak arról tanárok, hogy mennyire nehéz a köztársasághoz tartozás érzését átadni, vagy hogy egyes gyerekek mennyire kevéssé érzik magukat franciának. A francia politika pedig gyakran hangsúlyozza, hogy egyetlen politikai értelemben legitim közösség van, ez pedig nem más, mint maga a francia nemzet, a köztársaság polgárainak összessége.

A köztársaság szövete felfesleni látszik. Erősödnek a nemzeti szint alatti közösségi identitások, elégedetlenségek. A Charlie Hebdo által a per kezdetére megrendelt Ifop-kutatás is világosan mutatja, hogy a fiatalok és a muszlimok, illetve összességében a vallásosak kevésbé toleránsak a szólásszabadság jogának a Charlie-féle értelmezésével, sőt, ebben a mérésben a muszlimok 40 százaléka, a fiatal muszlimok 74 százaléka mondta azt, hogy a vallás értékei a köztársaság értékei elé valók. A kulturális identitás, a vallási identitás ilyen értelemben ismét politikai kérdésként jelentkezik, noha a történetileg a katolikus befolyás ellen fellépő laicitás eredeti célja éppen ennek megakadályozása volt.

Ebbe a helyzetbe érkezik a Emmanuel Macron elnök és a kormány által december 9-re ígért, az iszlám szeparatizmus ellen fellépő törvénycsomag, amely várhatóan, de nem meglepő módon ismét a köznevelésbe helyezi bizodalmát, például egyre szűkebbre szabva azoknak a lehetőségeknek a körét, amelyek révén gyermek kivonható a közös köztársasági értékek iskolai elsajátítása alól. Macron október 2-án, a csomag tartalmát vázoló beszédében egyenesen odáig ment, hogy azt fejtegette, a köztársaság nem tartotta meg az ígéreteit, nem ad jövőt, így szeretni is nehéz. Hangsúlyozta, hogy szerinte a köztársaság dolga megjelenni, s ismét megszerettetni magát. Aligha tévedett a diagnózisában. Tulajdonképpen harminc-negyven év társadalompolitikai tévedéseit, hibáit és problémáit foglalta ily módon össze. Hogy az említett csomag milyen hatással lesz a gyakorlatban az integrációra, a társadalmi kohézióra, persze lehet, hogy csak évek múlva tudjuk majd kétséget kizáróan megmondani. Mindenesetre Macron és kormánya soha nem látott vehemenciával lép fel az iszlamizmussal és az ideológiai-politikai töltetű vallásos térítéssel szemben, valamint a francia laikus modellért, nem kevés konfliktust, sértődést és biztonsági kockázatot vállalva ezzel. Kérdés, lenne-e valós szakpolitikai alternatíva, hiszen ha a többséget kérné szólás-ügyi alkalmazkodásra a béke érdekében, a jól ismert francia utca minden bizonnyal ráborítaná az elnökre a palotáját.

Miközben most nyilvánvalóan ez okozza a legtöbb konfliktust belföldön és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt, fontos látni, hogy nem az iszlám helye, szervezete, szerepe az egyetlen, a köztársaságot feszítő feszültség. A köztársaság ugyanis valóban tett ígéreteket, így érdemek alapján előre jutási lehetőséget ajánlott mindenkinek, márpedig ezek a felfelé vezető ajtók egyre inkább záródtak, s bizony nemcsak a muszlimok és bevándorlók előtt. A többségében passzív vagy a szélsőjobbra szavazó, globális verseny ütötte munkásság, a sárga mellényes tiltakozásban felkiáltó vidéki alsó középosztály soraiban is egyértelmű az elégedetlenség. Az elégedetlenség talaján pedig olyan ideológiák, identitások, hitek, és mint a karikatúrák ügyében láttuk, elvárások szökkennek szárba, amelyeket szociálpolitikával felszámolni rövidtávon aligha lehet.

A Fondapol október végi kutatásában a megkérdezett választók 79 százaléka mondta, hogy nem szavazna, otthon maradna, vagy valamilyen radikális-rendszerellenes szavazatot adna le 2022-ben. Ez jól jelzi, honnan indul a kihívás. Vajon nyílnak-e a mobilitás felfelé vezető ajtajai ismét? Íme a kortárs Franciaország, a ma ismert Köztársaság nagy, történelmi dilemmája. Charlie, a Covid és a recesszió tetejébe.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés