Portrénk Márki-Zay Péterről: A láttató

„Egy hét a politikában nagy idő”, így szól Harold Macmillan, egykori brit miniszterelnök híres tétele, amely ugyan triviálisnak hat, az ellenzéki előválasztás második fordulója kapcsán azonban ismét bizonyítást nyert, mennyire mély értelmű bölcsesség.

Előbb egy hétig tartott, hogy véget érjen az első fordulóban másodikként végző Karácsony Gergely és a harmadik helyezett Márki-Zay Péter közötti visszaléptetési szappanopera, ami alatt Dobrev Klára tűnt az egyetlen komolyan vehető, kampányüzemmódban maradó jelöltnek. Egy újabb héttel később azonban Márki-Zay már egyértelmű esélyesként várta a második forduló végét, vasárnap pedig Dobrev Klára volt az, aki – a magyar politikában szinte ismeretlen eleganciával – elismerte vereségét.

A hódmezővásárhelyi polgármester az előválasztási küzdelem során legyőzte az ellenzéki pártok eltérő karakterű jelöltjeit, vezetőit egy olyan versengésben, amelynek kereteit a pártok saját magukra szabva alakították ki. Legalábbis ők azt hitték.

Egyéni jelölt csak az lehetett, aki nyilatkozott arról, melyik pártfrakcióban foglal majd helyet, frakcióalakítási joggal pedig csak hat párt, a DK, a Jobbik, az LMP, a Momentum, az MSZP és a Párbeszéd rendelkezett. Választókerületi indulóként Márki-Zay Péternek is frakciót kellett választania magának, hiába van saját szervezete. Bár a Mindenki Magyarországa Mozgalom tényleges lokális beágyazottsága nehezen felmérhető, ezzel szemben több ellenzéki párt gyengesége meg teljesen nyilvánvaló.

A „bevett” pártokon kívüli jelöltek számára a miniszterelnök-jelöltek versenye biztosított kifutási lehetőséget, hiszen ebben elvileg bárki részt vehetett –ha képes volt 20 ezer támogató aláírás összegyűjtésére. Hogy ez mekkora feladat, jelzi, hogy egy Hódmezővásárhely méretű városban 300, Budapesten 5000 aláírás szükséges ahhoz, hogy az önkormányzati választáson valaki polgármester-, illetve főpolgármester-jelöltté válhasson. A miniszterelnök-jelölti versenybe való bekapcsolódás tehát nyitott volt ugyan, de az abban való tényleges részvétel működő pártszervezetet, emberi és anyagi források megmozdítását igényelte. Úgy tűnt, ez nem a kívülállóknak való vidék.

Utólag vagyunk okosak, de tulajdonképpen Márki-Zay nemhogy e versenyfeltételek ellenére, hanem ezek miatt kerekedett felül. Mármint abban az értelemben, hogy a pártok versenyével szemben a pártok elleni lázadást képviselte és vezette győzelemre.

A sokszínű ellenzéki közeg éveken át tartó vitákat folytatott arról, elsősorban a 2010-2014 közötti ciklusban, hogy a pártos és nem pártos ellenzék hogyan viszonyuljon egymáshoz. Mint oly sok más területen, itt is a 2019-es önkormányzati választás hozott áttörést, amikor sok helyen a pártok szempontjából „külsős” polgármesterjelöltek bizonyultak nyerő embernek, akik az ellenzéki pártokkal közösen folytattak kampányt és vezetik azóta is a településüket. Márki-Zay Péter talán a legelső politikus volt, aki összellenzéki pártkoalíciót állított maga mögé, amikor ez még nem volt divat, a 2018 elején tartott hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választáson. A kívülről jött ember és a pártok együttműködése drámai erejű és teljességgel váratlan ellenzéki áttörést eredményezett a Fidesz egyik fellegvárában. Ez volt „a győzelem, amelyből csak a Fidesz tanult”, miként Magyari Péter fogalmazott a 444 Makro tavalyi kiadványában, amely az ellenzék 2018-as kudarcához vezető útjával foglalkozott. Tudniillik az ellenzék akkor nem tette meg azt országosan, ami Hódmezővásárhelyen sikert hozott, a kormány viszont alaposan felkészült az ellenzéki megosztottság végére és az ebből következő szemtől szembeni küzdelemre. Ez hozta ránk a harmadik kétharmadot, és csak az önkormányzati választáson volt mód bizonyítani, hogy a Fidesz akkor harcol a legeredményeseben, amikor nincs ellenfele. Ha azonban tényleg van egyesült ellenzék, akkor sok helyütt győzhet is.