Tóth Ákos Csitító

Féderer Ágnes (1964-2022)

Csitító

Féderer Ágnes

Meglehetősen jól ismertem Féderer Ágnest, a kilencvenes évek elejének egyik rendkívül intenzív szakaszában napi kapcsolatban álltam vele, és bár utólag romantikus hencegésnek tűnhet, de volt olyan pillanat, amikor az életemet mentette meg azzal, hogy nagy lélekjelenléttel kirángatott egy még a hetvenes-nyolcvanas évek kiégettségét sugárzó kocsma csöppet sem kiégettnek, inkább földühítettnek tűnő közegéből, hogy aztán az utcán csitítgasson, mert csitítgatni nagyon tudott. Ez az az időszak, amikor még bevett dolog volt, hogy a kezdő újságíró a nagyobbakhoz, az igaziakhoz csapódva járta az éjszakát, kocsmáról kocsmára, a Metropolból a Gongba tántorogva át, hogy ott az unikummal és a sörrel az ő szavaikat is igya, hallja a történeteiket, magába szívja a legendáriumot nagy alakokról, zártkörű pártkongresszuson az asztal alá bújó zsurnalisztákról, szerkesztőről, akinek a felesége hosszú ­évtizedekig azt hitte, vasárnap is megjelenik az újság, mert a férje szombatonként a lapkészítés ürügyével járt el, újságírókról, akik akkor még ott voltak ugyan, nagy nevük is volt, de már inkább csak megviselt embereknek tűntek, akiket a rendszerváltás heve megperzselt ugyan, de mintha már akkor tudták volna, hogy mi lesz végül ebből, csak rezignált mosollyal terelgettek bennünket; bennünket, akkori fiatalokat, akik ott mozogtunk körülöttük a hajdani sajtópalota dohányfüsttel átitatott falai közt, hogy elcsenjünk tőlük egy-egy fontosabbnak tűnő pillanatot, hogy megtanuljuk a kézirat útját, a hírszerkesztés alapjait, hogy izgatottan nyissuk ki másnap a Népszabadságot, felbukkan-e az előző napi tíz sorunk valahol; bennünket, fiatalokat, akik ütöttük-vertük az Optima írógép billentyűit, ott volt Uj Péter, Kapitány-Szabó Attila, Matyuc Péter, Pócs Balázs, Zsoldos Attila – és ott volt köztünk Féderer Ágnes is.

Meglehetősen jól ismertem Féderer Ágnest, ott voltam nagy pillanataiban, szerelembe esései idején, ott voltam az első kéziratainak megjelenésekor, átéltem vele az anyagfelvétel minden izgalmát, írtam vele közösen riportot, voltunk együtt egykori nagyhatalmú embernél, aki lenézően biztatott bennünket a tegezésre, hogy aztán kiejtse a poharat a kezéből, amikor élve a felkínált lehetőséggel, megkérdeztük tőle, hogy ha már ilyen kedélyesen tegeződünk, János bátyám, akkor ugyan, áruld már el, hogyan loptátok ki azt az egymilliárdocskát a szövetkezetből, ott voltam vele egy szobában, amikor újságírói korszakának legjavában sorra írta a nagyszerűbbnél nagyszerűbb riportjait, ott voltam mellette, így megcsodálhattam a munkamódszerét, azt a mérhetetlen kitartást és türelmet, ahogy keresi az újabb és újabb lukakat a történetben, hogy szép sorban lezárjon mindent, ne maradjon egyetlen hézagos információ sem, így járt el a Xénia Láz Egyesület viselt dolgainak feltárásakor éppúgy, mint amikor arról írt, hogy a gyorséttermekben hogyan alázzák meg a kiszolgáltatott dolgozókat.

Meglehetősen jól ismertem Féderer Ágnest, akivel életem egy rendkívül intenzív időszakában nap mint nap találkoztam, akitől aztán később hivatástudatot tanultam, valamint azt, hogy miként gombolyítunk föl egy történetet az első pillanattól az utolsóig, aki megpróbálta velem megértetni, teljesen reménytelenül, az odafigyelés fontosságát, ahogy a fiatalok, a pályakezdők felé fordul, ne légy velük türelmetlen, mondta, mindhiába; meglehetősen jól ismertem Féderer Ágnest, ismertem a hátterét, ismertem a szenvedélyeit, láttam őt erősen, bátran, ahogy ­elesetten és vigasztalanul is, és mivel meglehetősen jól ismertem, tudtam, hogy bármikor kész új életet kezdeni, mert feszítő szenvedély hajtja, amely szükségképpen kirobbanhat belőle. Vigyázz magadra, mondta a búcsúzásunkkor valahol a Duna partján, megölelt, azóta nem láttam, és persze nem vigyáztam magamra, őt pedig végképp szem elől veszítettem. És bár meglehetősen jól ismertem ­Féderer Ágnest, valójában semmit nem tudtam róla, mert csak tudásunk vakfoltjaiban lehetünk bizonyosak, semmi másban, nem tudhatom, hogy az a feszítő szenvedély csillapodott-e, nem tudhatom, sorsával megbékélt-e, nem tudhatom, mi késztette élete nagy fordulataira, talán annak fölismerése, hogy az is bolond, aki zsurnalisztává lesz Magyarországon vagy valami más, nem tudhatom, csak azt, hogy ma már nem járnak az újságírók kocsmákba lapzárta után, nem akarják ott agyonszúrni őket, egyre kevesebb a legenda, nincs Optima gép, nincsenek füstös helyiségek, valami egészen más lett, elillant, és most elment Féderer Ágnes is, a valaha volt magyar sajtó egyik nagy alakja.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.