Ébredések – avagy visszatérés Epipóba

„Az én szememben Sipos elérhetetlen volt. Egy vezér. A legfontosabb ember, akihez nekem nincs hozzáférésem. Ez így volt rendjén. Csak néhány kiválasztott lehetett a közelében. Én csak bízhattam benne, hogy egy nap talán majd láthatóvá válok számára”. A föntieket Oláh Judit, a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm forgatókönyvíró-rendezője, szereplője és narrátora mondja az HBO Magyarország és a Campfilm koprodukciójában elkészült művében. A dániai CPH:DOX dokumentumfilm fesztiválon debütált, majd a 26. Szarajevói Filmfesztiválra meghívott, közel másfél órás munka október 1-től érhető el az HBO GO kínálatában.

Sipos Pál, a budapesti ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskola (1991-től: ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium) egykori magyartanára, az 1980-as évekbeli nyári tábor, Epipo életre hívója, majd le- és fölfelé buk(tat)ása után a köztelevízió hajdani (el)ismert (fő)szerkesztő-műsorvezetője hat éve került a figyelem középpontjába. Magyari Péter, a 444 újságírója, 2014 júliusában tárta a nyilvánosság elé „S.”, a kiskorúak terhére elkövetett szexuális visszaélések elkövetője, és a névtelenségüket megtartó áldozatai történetét az Utána minden állat szomorú című riportjában.

Mindez több mint 25 évvel volt a társadalmi fölháborodást keltő, megdöbbentő események, és a büntethetőség szempontjából elévült cselekmények után, melyeket Sipos Pál több színtéren és státuszban követett el. Jelesül: a Ságvári tanáraként, nyaranta Epipóban, majd a köztelevízió ifjúsági műsorainak (Repeta, Útkereső) készítőjeként. Eztán az egykori trefortos, Rozgonyi Krisztina médiajogász, a Nemzeti Hírközlési Hatóság volt elnöke tárta föl Sipos kilétét az Origónak, megemlítve az évfolyamtársaitól tudott, főleg a fiúkat érintő molesztálási, bántalmazási, pedofil eseteket. A Sipos-ügy hatására az Országgyűlés 2014 novemberében egyhangúlag szavazta meg a Büntető Törvénykönyv módosítását (Lex Sipos), melynek következtében a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések, erőszak-bűncselekmények elévülhetetlenek – nem visszamenőleges érvénnyel. Az 1958-as születésű Sipos Pál a botrány kirobbanásakor 56 éves volt; a Budapesti Kommunikációs Főiskolán felvételiztetett, oktatott óraadóként, szeptemberben indította volna el a kreatív producer-szakot.

Oláh Judit közel hatéves korától töltött négy nyarat a Nógrád megyei Szendrőn működő Epipóban, ám ő is a 444 cikkéből értesült arról, mi zajlott, mi rejlett a színfalak mögött. Ekkor szerzett tudomást arról, miért szűntek meg a táboroztatások, és hogy miért mondott föl váratlanul a tanítványai többsége szerint „kreatív zseni” Sipos a Ságváriban egyazon esztendőben, 1989-ben. Sajnálatos, hogy sem az évekig készült dokuban, sem a filmkészítő megnyilatkozásaikor nem említődik meg, hogy Epipo mintájául a legendás bánki „magánnyaraltatások” szolgáltak – ami nem az „összemosás”, hanem éppen ellenkezőleg, a különbözőségek miatt alapvetés.

A reformpedagógus Leveleki Eszter (1917-1991) „izmusoktól” ösztönösen idegenkedő, magánszerveződésű tábororoztatásait 1938 és 1978 között rendezték meg a Nógrád megyei Bánkon, a Vasút utca 1. szám alatt. Itt székelt Pipecland, a „klasszak” alkotmányos monarchiája, melynek első bilin trónoló királya a kétéves Pipec volt. Az aranykorát az 1960-as években élő tóparti tábor a fennállása során csak a nyilas rémuralom évében, 1944-ben maradt el, és a baloldali-urbánus, liberális pesti nagypolgárság körében volt a legkeresettebb, részint mert egyre költségesebbé, „exkluzívabbá” vált. A nyaralásokat eredendően a civil, polgári és tisztviselő családok 5-13 éves gyermekeinek szervezték, de itt nyaralt számos híresség csemetéje, és több elárvult állami gondozott is. Ismert „pipeclandi polgár” az első színházi előadásait itt készítő Ascher Tamás (bánki nevén: Professzor), Básti Juli, Eörsi Mátyás, Fischer Ádám és Fischer Iván, Mácsai Pál (Bánkon: Mirelit), Ráday Imre. Bánkon nyaralt Aczél György unokája is, s az MSZMP kulturális korifeusa gyakran nyújtott segítő kezet a tábor fennmaradása érdekében, miként a Levelekivel szintén jó kapcsolatot ápoló Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke is. 1940-ben felfirkálták a tábor kapujára, hogy „Zsidópanzió”. 1945-ben orosz katonák fuvarozták a gyerekeket. 1950-ben Leveleki Esztert a „szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” nyilvánították, ezért kendőfestésből és esőkabát-hegesztésből élt, majd 1975-ben megkapta a Munka Érdemrendjét. Pipecland világát az Ellenpedagógia a tóparton című tárlat mutatta be a Néprajzi Múzeumban, 2015-ben ‒ nem tagadva a zárt, belterjes közösségek hibáit, veszélyeit, köztük a latens és a valódi erőszakot, s a nemiség elfojtását is.

 

Sipos Pál az egyike volt azon bánki gyerekeknek, akik 1978 után létrehozták a maguk utódtáborát. Az övé lett a legnépszerűbb, amely szervezésében (is) független volt a Ságváritól. A dokufilmben újdonszerűségként említett, számtalan epipói sajátosságot Pipeclandből kölcsönözte, örökítette át. Azaz, korántsem az ő leleménye volt a miniállam tisztségekkel, hierarchiával, lobogóval, dalokkal, keret- és szerepjátékokkal. Sem a medveszimbolika; a szobafőnökség; hogy a fiúkat Medvének, a lányokat Boszorkánynak, kisboszinak nevezik; hogy a legvagányabb (Pipeclandben: legklasszabb) gyerek elnyeri a „Medvesapkát”; hogy a táborlakók saját (gúny)nevet kapnak stb.

A rengeteg hasonlóság, azonosság mellett azonban ugyanennyire lényegesek az újításai, saját ötletei. Kiváltképp hogy ezek megcsontosodásával miként torzult el, züllött le Epipo az elviekben a metodikájában is alfa és ómegaként szolgáló Pipeclandhez képest. Amely utóbbiról így fogalmazott Ascher Tamás: „Bánkon klassznak, ami azt jelentette: bátornak, szellemesnek, egyenesnek, segítőkésznek, empatikusnak kellett lenni. Az volt a klassz, aki jól tudott játszani, az volt a jó srác, aki élvezte a játékot. Akinek van humora, van hite a játékban, aki nem nyafog, nem akadályoz, nem nyűgösködik, nem körülményeskedik”.

A dokumentumfilm nézőiben az a benyomás alakul(hat) ki, hogy Sipos Pál a diákjai és az „epipói polgárok” körében megosztó, de általában karizmatikusnak tartott tanár, mentor, nagytudású, „megkérdőjelezhetetlen tekintély” volt, akinek ma is van nimbusza. Mindemellett azonban erős nárcisztikus személyiségjegyeket mutató, tipikus/sematikus zaklató, molesztáló, ragadozó, kvázi-szektaalapító. Afféle moral insantiy, szociopata vonásokkal.

Ő választotta ki a budapesti értelmiségi, felső középosztálybeli családok 6‒14 éves gyermekeit a várólistás, háromhetes, két turnusban zajló „nyaraltatásokra”. A kiválasztottak szigorúan ezt a kifejezést használják, kerülve a tábor(oztatás) szót. Ők ugyanis nem táborlakónak tartották magukat, hanem ‒ Oláhot idézve ‒ „epipói polgárok”-nak. Akik „szofisztikáltak”, „kreatívak”, vagány, „menő arcok” ‒ szemben a szocialista úttörőtáborok akkoriban általuk lenézett-lesajnált, „igazi lúzer” pionírjaival. Epipo identitásképző, személyiségformáló erővel bírt, és Oláh Judit szerint a magukat „a szocialista eszméktől távol tartó”, „liberális-értelmiségi szülők” szemében megtestesítette, képviselte a „nyugati demokráciát”. Ez volt a „szabadság szigete”; saját himnusszal, útlevéllel, dalokkal, és a Szent Szusardnak hódoló, „szusardista” vallással. Amelyet a Milka csokoládét is megalkotó, svájci Suchard famíliáról neveztek el, és a gyerekek/hívők az éjszakai, gyertyafényes rítusokon ostya helyett egy kocka csokit kaptak.

A doku érzékletesen mutatja be, milyen rafináltan alkották meg az elsősorban is a versenyre-versengésre, háborúra-háborúskodásra, státusz- és hatalomszerzésre épülő tábort. A minden évben más, fiktív ellenség által megtámadott, és a harcokban rendre győzedelmeskedő Epipót zsigerileg hatotta át az erő- és vezérkultusz, a kasztrendszer, a szektásság, a nyájszellem és a kettős mérce. Ezt ötvözték fortélyosan a szertartások, a mítoszok, a vallás, a mesék, a saját nyelv, jelrendszer, szerepjátékok elegyével – melyeknek jelentős része, mint utaltunk rá, Pipeclandből eredt.

A vezérközpontú közeg nem tűrte a kritikát, a gyöngeséget, a törékenységet, viszont a gyerekek körében is általánosság tette a megfélemlítést, a fenyítést, a lelki-testi bántalmazást, a megszégyenítést (korunkban: bullying). „Folyamatosan aláztunk gyerekeket, folyamatosan. Minden évben volt gyerek, aki más volt. Ha most becsönget valaki hozzám azzal, hogy »figyu, láttam ezt a filmet, és eszembe jutott, hogy mit csináltál velem 1984-ben«, annak azt mondanám, »figyu, nem emlékszem rá, de kurvára sajnálom«”  ‒ így Kováts Mihály, „Miska”, a doku egyik főszereplője, aki a 444 riportjában még Zoltán néven szerepelt. Az RTL Klub Házon kívül című produkciójának szerkesztője Sipos Pál egyik hajdani kedvenceként robbantotta ki a Sipos-ügyet kamaszkorában, az édesapja hathatós támogatásával. Televíziósként föltárta a bicskei gyermekotthonban történt szexuális zaklatási, bántalmazási eseteket, amelyek elkövetőjét börtönbüntetésre ítélték.

A táborban „napi rutin” volt a 11-esnek hívott „seggbe rúgás”, amelynek erejétől volt, aki a szoba másik végében kötött ki. Megteremtődött az elhallgatás, elhallgattatás kultúrája is. „Mikor másokat bántottak, inkább elfordultam” – mondja Oláh, akinek „Szendrő azt tanította, hogy nem szabad szólni semmiért. Ez volt a legnagyobb parancs. (…) Nekem erről szólt ez a tábor: hogy az ember mindent kibír”. Évát citálva a 444-riportból: „Akkor is jó pofát kellett vágni hozzá, ha fájt, ami történt, ez volt a tábor lényege. Nem volt szabad nyafogni, az volt a legrosszabb”. Sipos egyik elve volt, hogy Epipóban a lányok kevesebben legyenek, mint a fiúk. Nem viselkedhettek és öltözhettek „csajosan”, nem hordhattak szoknyát, és megesett, hogy egyikőjüket leöntötték egy kancsó teával, mert rózsaszínt viselt. Miként az is előfordult, hogy ő tömte bele az otthonról kapott süteményt abba, aki azt nem osztotta meg a társaival. Szendrőn tilos volt a látogatás, csak levél útján lehetett érintkezni a külvilággal. Mármint a többségnek. Merthogy a gyakorlatban Sipos beengedett néhány szülőt, köztük Oláh Judit filmrendező édesapját, aki a televízióban a kollégája volt, s még filmez(het)ett is a táborban.

A doku egyik nagy erénye, hogy megmutatja az ördögi kört: Sipos Pál önmagához, és az átláthatatlan, rapid, homályos szabályokkal működtetett táborhoz rontotta, idomította a gyerekeket, akik a kegyetlenségek résztvevőiként, elkövetőiként a cinkosaivá váltak. Egy mesterségesen megkreált, titkokat hordozó fantáziavilágban, amelyből nem lehet kikacsintani és kihátrálni, mást jelent rosszat tenni, másokat megalázni, bántani, határátlépéseket elkövetni, és mindehhez asszisztálni, mint hogyha mindezt a való életben követik el. Ahogyan mást jelent áldozattá válni, és elveszteni az ártatlanságot. Többek között ez volt a gyerekeket a gyerekkorukból kimozdító, a bizalmukkal aljasul visszaélő, őket használó, kiváló manipulátor Sipos fondorlatos trükkje. Az „epipói polgárokat” feltétlen behódolásra trenírozta (volna), így arra, hogy az egyik legfőbb céljuk a bizalmának, figyelmének, kegyének, rokonszenvének elnyerése legyen. Nyilvánvaló, ez alapvetően befolyásolja a gyerekek hatalomhoz és a vezetőkhöz fűződő viszonyát ‒ groteszk módon abban a paternalista-kádári, puha diktatúrában létrehozott, alternatív reformtáborban, amelyben a demokrácia, a szabadság, és a liberalizmus üres lózung volt.

A megannyi archív felvételt fölhasználó Visszatérés Epipóba elsősorban a traumafeldolgozásra összpontosít, nem tényfeltáró, és nem is oknyomozó mű. Az átélt traumák pedig ugyanannyira sokfélék, mint azok elszenvedői. A doku szereplői közül tízen másfél évig vettek részt a Hardy Júlia és Terenyi Zoltán pszichiáterek vezette pszichodráma-csoportban, fölidézve, rekonstruálva az egykori Epipót, megkísérelve belebújni még Sipos Pál fejébe, bőrébe is. A Szendrőn a „Közepes” nevet kapó Oláh Judit alkotása, noha vállaltan személyes és szubjektív, az abban megjelenő érzelmek, vélemények, átélt élmények, meggyőződések és vallomások vegyesek, sokrétűek, bonyolultak. Azonban közös bennük a megértésre és őszinteségre törekvés, a szembenézés, a kérdésfeltevés, a vélemények ütköztetése, és a felelősség, a gyengeségek, a sebezhetőség vállalásának szándéka. „Ha nem hajlandó szerepelni, hogyan tovább?”‒ tette föl a költői kérdést önmagának a film készítője, akinek talán a legfőbb célja volt, hogy az őt évekig bizonytalanságban tartó Sipos Pál „nézzen szembe a szégyennel és a haraggal; mindennel, amit okozott”. Oláh sok éves, kitartó és makacs próbálkozása ellenére mindez nem sikerült, ám ez semmit nem csorbít a doku fontosságán, értékén, nívóján.

„25 éve nyomaszt, ami történt. Nem lehet meg nem történtté tenni semmit sem, de azóta kicserélődött minden idegsejtem. (…) Ez büntetés, de felszabadulás és megtisztulás is. Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép” – fogalmazott Sipos Pál a 444-nek. Carl Jung mondta: „Az emberek minden képtelenséget elkövetnek, csak ne kelljen szembenézni a saját lelkükkel”. Valamint: „Aki befelé néz, felébred”. Oláh Judit dokuja világos választ ad a kérdésre: ki az, aki minden képtelenséget elkövetett, és még mindig csukva a szeme, és ki az, aki felébredt.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.