Egy kora-NER utóélete: Mečiar elbukott, a mečiarizmus maradt

A csehszlovák Bársonyos Forradalom után a szlovákok is örültek a totalitárius rendszer végének. Aztán néhány év múlva beköszöntött a mečiarizmus, a szlovák illiberalizmus korszaka. A rezsimet csak széles, nemzeti összefogással sikerült megbuktatni. Mit tett a szétlopott állami vagyonnal Mikuláš Dzurinda többpárti koalíciós kormánya? A szlovák demokrácia helyreállítása után hogyan viszonyultak az autoriter állam idején született törvényekhez? Mindez milyen tanulságokat hordoz a magyar közvélemény számára?

Egy társadalom bizonyos időnként szembesül a kérdéssel, képes-e szembenézni közelmúltja eseményeivel, még ha azokra utólag már nem is büszke. Szlovákiában ez a fordulópont 1998-ban érkezett el. Ugyanakkor a múlt jogi rendezésekor a jelen szereplői mindig szembesülnek a jogbiztonság védelmének, a jogszabályok visszamenőleges hatálya tilalmának kérdésével. Ennek oka, hogy a negatív történelmi korszak valós és teljes jogi rendezéséhez gyakran törvényen kívül kell helyezni olyan cselekményeket, amelyek végrehajtásuk idején – legalábbis formálisan – összhangban voltak a korabeli törvényekkel.

A dilemma foglalkoztatta 1998-ban a szlovákokat is. Ebben az évben csúcsosodott ki a Vladimír Mečiar miniszterelnök és Michal Kováč köztársasági elnök közötti politikai ellentét, amelynek tétje a demokrácia minősége volt. A kettejük közötti politikai vita még 1995-ben lépett szintet a miniszterelnök alá rendelt vezetett szlovák titkosszolgálat, a SIS bevonásával. A szervezet ügynökei elrabolták Kováč fiát és Ausztriába szállították egy piros Mercedes csomagtartójában. A terv szerint a fiút az osztrák rendőrség fedezte volna fel és toloncolta volna ki Németországba, ahol egy korábbi ügyben elfogatóparancsot adtak ki ellene. Mečiar így szerette volna hitelteleníteni és lemondásra kényszeríteni az elnököt. A módszereken ne lepődjünk meg, akkor Szlovákiában a maffia és a titkosszolgálatok mai szemmel elképzelhetetlenül primitív módszerekkel dolgoztak. Az egyik ügynök aztán beszélni kezdett és a történet nem tervezett irányba kezdett fejlődni.

Mečiar 1996-ban az alkotmány jelentős felülvizsgálatát indítványozta. Ezzel a parlamentáris liberális demokráciát illiberális elnöki rendszer felé szerette volna eltolni. Az ellenzéki pártok közvetlen elnökválasztást követeltek, ami megerősítené az elnöki pozíciót. Népszavazást kezdeményeztek erről és Szlovákia NATO-csatlakozásáról. A belügyminiszter azonban meghiúsította a népszavazást, amikor nem nyomtatta ki az ellenzéki kérdést a szavazólapra. Az ellenzék bojkottra kérték a választókat: a népszavazáson mindössze 9,5 százaléknyi szavazó vett részt. A demokratikus alapon Mečiarral fokozatosan szembeforduló, egyébként szintén kormánypárti politikus Kováč elnöki ciklusa közben 1998 márciusában lejárt. A törvény szerint az elnök bizonyos hatáskörével a miniszterelnök, mint elnökhelyettes rendelkezett. Mečiar néhány órával az új hatáskör megszerzése után elnöki amnesztiát hirdetett, amelyben elrendelte az 1997-es elcsalt népszavazás és Kováč fiának elrablása ügyében megkezdett nyomozások leállítását. 

Mečiar számára sorsdöntőnek tűnt az 1998-as őszi választások kimenetele. A hatalom elvesztése mellett az évek során összeharácsolt vagyon, társadalmi pozíció, és legfőképp személyes szabadságának elvesztése veszélyeztette, legalábbis ő így gondolta. A Mikuláš Dzurinda vezette ellenzéki demokratikus koalíció nyíltan beszélt a "mocskos mancsokról", és nem titkolta azt sem a választási kampány során, hogy utánanéz a privatizáció során ellopott állami vagyonnak, valamint feltárja az elcsalt, sikertelen népszavazás körülményeit, s az elnök elrablásának ügyét is. A választás utólag sorsdöntőnek bizonyult az évek óta látens polgárháborús légkörben élő társadalom számára. Rekord részvétel mellett Mečiar kormánya megbukott, az ellenzékben lévő többpárti koalíció alkotmányos többséget szerzett. A távozó miniszterelnök utoljára akkor csinált magából bohócot, amikor könnyekkel a szemében, népdalt énekelve búcsúzott a nézőktől a köztévé műsorában. Bár Dzurinda első kormánya nem volt tökéletes, Szlovákia az Európai Unió és a NATO részévé vált. Az első években napirenden volt a közélet demokratizálása, az alkotmány módosítása és a nemzetközi kapcsolatok normalizálása, s tenni kellett valamit a szétlopott posztkommunista gazdasággal is. Ezekben a kérdésekben a sokpárti demokratikus koalíció már nem képviselt egységes álláspontot. Főleg a két posztkommunista párt, a Demokratikus Baloldal Pártja (SDĽ) és a Polgári Egyetértés Pártja (SOP) akadályozta a mélyebb, strukturális reformokat.

A kormányváltás után Dzurinda rögtön megpróbálta Mečiar amnesztiáját eltörölni. Ez részben sikerült. Ivan Lexa, a SIS egykori főnöke ellen vádat emeltek, de a vizsgálati szándékot az Alkotmánybíróság elutasította. Dzurinda 2006-os bukásáig igyekezett az amnesztiát teljesen eltörölni, sikertelenül. Ezt követően Robert Fico évei következtek, és a részben Mečiar egykori szavazóit átvevő Smer uralma idején az amnesztiák eltörlése nem merült fel. Miután Fico elvesztette Andrej Kiskával szemben az elnökválasztást és 2016-ban a Híd-Most magyar-szlovák vegyespárttal tudott csak kormányt alakítani, kompromisszumra kényszerült. A megváltozott politikai helyzetben az amnesztiát végül csak 2017 tavaszán törölte el a parlament. Megnyílt a lehetőség a jogi eljárások megindítása előtt, de 2021 áprilisában a rendőrség bejelentette: nem történt bűncselekmény. 

Az amnesztia 19 évig akadályozta a bűncselekmények elkövetői elleni nyomozás elrendelését és esetleges elítélésüket is, noha ügyükben korábban már vádemelést tettek. Ma már tudjuk, hogy Mečiar nem fizetett semmit vissza, békésen éldegél trencsénteplicei házában. A volt szlovák kormányfő és családja jelenleg is több mint háromszáz ingatlannal, köztük több értékes tátrai szállodával, hozható összefüggésbe. Ivan Lexa, a SIS egykori főnökének ügyében az eljárást felfüggesztették Szlovákiában, és a luxemburgi EU Bíróság előtt folytatják a tárgyalást. Lexa nevéhez is több cég kapcsolható, a nyilvánosságtól visszavonultan a pezinoki Rozálka Panzió és Lovardában és Mexikóban él. 

Összességében a mečiarizmus 1998-as bukása óriási felszabadulást jelentett Szlovákiában. Az euforikus pillanat megélése után azonban a korabeli valóság nehezékei lehetetlenné tették a teljes rehabilitációt, s a vagyoni átrendeződés alapjaihoz nem tudtak vagy nem akartak hozzányúlni. A maffiamódszerek finomodtak és a mečiarizmus szelleme a mai napig elkíséri északi szomszédunkat. Ezt mutatja a Dzurinda-kormányokat követő Fico-korszak és az annak bukását jelentő Kuciak-gyilkosság is. A változás elsősorban a demokratikus gondolkodás és elvárások területén következett be. Robert Fico második kormányának kellemes parlamenti többsége volt. Bizonyos kérdésekben képes lett volna alkotmányos többséget is létrehozni, azonban nem élt vele. A mai szlovák társadalom jelentős része úgy érzi, hogy már túl vannak a maguk illiberális kísérletén. Amikor az országukat nemzetközi viszonylatban összehasonlítják, azt már nem a környező országokkal teszik, mivel őket a demokratikus fejlődés szempontjából elmaradottabbnak tartják, hanem a fejlett, demokratikus nyugat-európai országokkal. A magyar helyzethez képest egyértelműen, a csehekhez és a lengyelekhez képest részben fejlettebbnek tartják demokráciájukat. A Matovič-kormány idején valóban megkezdődött a Mečiar koráig visszanyúló maffiakapcsolatok igazságügyi és rendőri jelenlétének felszámolása. Szintén óriási befolyása volt a Kuciak-gyilkosság során feltárt és közzétett nyomozati anyagnak. A társadalom csak az elmúlt években szembesült azzal, hogy amit több mint két évtizede feltételeztek a Mečiar-féle praktikákról, a rendőrségbe és az igazságszolgáltatásba beépült maffia működéséről, az valóban úgy is történt. Márpedig a társadalom legalább részleges, de alapvető megvilágosodása Szlovákia jövője szempontjából kétségkívül jó hír.

A Jelen megkérdezte két szlovákiai közéleti személyiségtől, vajon a mečiarizmus bukása után megalakuló, össznemzeti, többpárti szlovák kormány miért nem tudta megnyitni a szétlopott állami vagyon témáját?

Soltész Árpád a demokratikus rendszerváltás után a független Szlovákiában, a Mečiar-korszakban kezdett el újságot írni a Košický večer regionális napilapban. Később különböző hetilapok, regionális és országos napilapok munkatársa. A kilencvenes-kétezres évek egyik leghíresebb oknyomozó újságírója. Több könyv szerzője, a Jan Kuciak Oknyomozó Újságíró Központ (ICJK) egyik alapító tagja, jelenleg a Joj TV hírportáljának politikai kommentátora.

„Látni kell, hogy valójában Vladimír Mečiar volt a szlovák állam alapítója, aki e folyamat során olyan politikai „operációs rendszert" épített ki, amelynek szerves része az intézményesített korrupció. A Mečiar-kormány 1998-as bukását követő kormányok idején ezt a korrupciós rendszert finomhangolták, hogy zavartalanul és csendesebben működjön, javítgattak rajta és frissítették, de soha nem próbálták megváltoztatni. Az egyetlen kivétel Iveta Radičová miniszterelnök volt, akinek kormánya, éppen ezért is, csak két évig működött. Radičová valóban olyan változásokat szorgalmazott, amelyek a rendszer nagyobb átláthatóságához, így a korrupció lehetőségeinek szűkítéséhez vezettek. Például bevezette, hogy minden állami szerződést nyilvánosan elérhetővé kell tenni a Szerződések Központi Nyilvántartásában, különben nem érvényes. Az átláthatóságot hatékonyan növelő intézkedések nélkül a korrupcióellenes retorika csak üres populista propaganda, valódi tartalom nélkül. 

A jelenlegi kormányzati garnitúra, Igor Matovič és Eduard Heger kormányai, bár korrupcióellenes propagandával nyerték meg a választásokat és még mindig sok ember hisz nekik, hiszen az előző kormány több tagját bűncselekménnyel vádolják, de a valóságban csak a politikai ellenfelekkel történő leszámolás történik, noha valós bűncselekmények alapján, amelyekkel az elkövetőket indokoltan gyanúsítják, sőt egyes bűncselekményeket már be is vallottak. A múltban történt bűncselekmények elkövetői ellen indított büntetőeljárások azonban önmagukban nem csökkentik a jövőbeni korrupció lehetőségét, és ez semmiféleképp nem reform.

Mikuláš Dzurinda kormányát a mai napig sikeresnek tartják, mert képes volt Szlovákiát, a mečiarizmus éveivel szemben, az euroatlanti struktúrához csatlakoztatni. Ilyen értelemben valóban sikeres volt, de ez a megállapítás kizárólag a gazdasági reformokra és a szlovákiai jogrendszer EU-s közelítésére vonatkozik. Ami azonban a korrupciót és a politikai klientelizmust illeti, e területeken nem történt minőségi változás a Mečiar-kormányokhoz képest. Végeredményben a Dzurinda-kormányok idején is történtek korrupciós ügyek, mint például a „Vláčiky” vagy a „Skupinka" néven elhíresült botrányok.

Összefoglalva, Iveta Radičován kívül Szlovákiában minden vezető politikus profitált a korrupciós rendszerből, még ha nem is anyagi értelemben, de azért mindenképp, hogy fenntartsák és ellenőrizzék az ügyfeleik és partnereik hűségét a pártok holdudvarában. Éppen ezért a valóságban senki nem volt igazán motivált olyan rendszerszintű reformok és változtatások bevezetésére, amelyek hatékonyan szűkítik a korrupciós praktikák lehetőségét.

Juraj Marušiak történész, 2009 óta a Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) Politikatudományi Intézete tudományos tanácsának elnöke, a SAV elnökségi tagja, szociáldemokrata hátterű politológus és publicista. 

„A szlovákiai privatizáció során szétosztott vagyon visszavételének témáját az ellenzéki pártok már 1996-ban kinyitották, de a követelésekből az 1998-as választásokat követően, egyes kivételes esetektől eltekintve, nem valósult meg semmi. Ennek részben az volt az oka, hogy Mečiar pártja még a választások előtt olyan törvényeket fogadott el, amelyekkel az elkövetett bűncselekményeket legalizálták. Másrészt a privatizáció nyertesei megengedhették maguknak, hogy jobb ügyvédeket fizessenek, mint a kormány. A harmadik szempont, amiről a mai napig csak találgathatunk, hogy a privatizátorok vajon csak az ügyvédeket fizették-e meg. És nem utolsósorban a nagy biznisz és a potenciális külföldi befektetők miatt, akik nem lelkesedtek az esetleges jogi úton kieszközölt tulajdonosi fordulattól, mivel az precedenst teremthet és a jövőben más kormányok is élhetnek vele. Néhány, a Mečiar korszakban meggazdagodott oligarchának pedig már 1998 előtt is kényelmetlen volt a miniszterelnök. Ők rendelkeztek kapcsolatokkal az ellenzéki pártokban is, tehát az új Dzurinda-kormány elkötelezett volt feléjük. Máskülönben Mečiar talán a mai napig köztünk lenne.”

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.