Egy vihartűrő szellem

Sík Endre (1891-1978)

Révész Sándor | 2022.10.22. 15:23

Olvasási idő kb. 15 perc

Papnövendék, költő, író, műfordító, irodalmár, hivatásos forradalmár, afrikanista, a világháború utáni másfél évtized legprofibb magyar diplomatája, aki távolságtartó iróniával követte szorosan a mindenkori pártvonalat. Fordulatos orosz-szovjet évtizedei során volt rendőr, levéltáros, postás, forradalmi törvényszéki elnök, agronómus, vasutas, gépkezelő, nyelvtanár, cenzor, funkcionárius, munkanélküli pária és egyetemi professzor. Elsők között emlékezett meg a szovjet Nagy Terrorban eltűnt elvtársairól betiltott memoárjában.

Schick Sándor zsidó ügyvéd 1880-tól már Sík néven publikált jogi szaklapokban. Kommunista agitációval vádoltakat, utcai lázongókat, rebellis egyetemistákat védett ingyen, választási visszaélési ügyekben képviselte a panaszosokat. Egyszer ellenzéki jelöltként is elindult a választásokon, hogy vele szemben is elkövessék, amit védenceivel szemben szoktak. Feleségével együtt kikeresztelkedtek, mielőtt gyermekeik megszülettek. Gyermekeiket katolikus iskolákba járatták. Sándort, aki piarista tartományfőnök lett, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, akadémikus, Endrét és húgukat, Ilmát, akinek 1943-ben megjelent Rabszolgák című regénye szép sikert aratott. Endre lánya szintén irodalomtörténész lett, Igor fia élvonalbeli operatőr.

Gödöllőn laktak, szeretetteljes légkörben nőttek föl a Sík-testvérek apjuk korai halála után is. Anyjukról Sándor írt igen szép verseket. A fiúk verekedtek, csúzliztak, métáztak, rabló-pandúroztak, úszóversenyeztek, miközben ministránsfiúkként jámborkodtak a templomban, és jól tanultak az iskolában. A testvéreket soha nem választotta szét a politika. Igen szeretetteljes leveleket írtak egymásnak akkor is, amikor Endre Washingtonban volt kommunista követ, bátyja pedig az öccse elvtársai által fojtogatott egyház rendjének a főnöke.

Endre a pesti, váci, rózsahegyi egyházi gimnáziumokban tanult. Iskolai ünnepségeken szavalták a verseit. Ő is szavalt, Aranyt például. Istenes versei még akkor is feltűntek katolikus iskolák ünnepi műsoraiban, amikor ő már hitét hagyta. „Harsogjon hát a harczok harsonája! / Csak jöjjön ránk a poklok bősz hada!  / Szivünkben ég a lelkesültség lángja, / Velünk az Úr s a drága Szűzanya!”

Életének tizenhetedik évében a piaristák pesti Kalazantiumában készült papi hivatására. 1908-ban még kispapként járt magyar-latin szakra a Pázmány Péter Tudományegyetemre, de a tanév végén már nem készült papnak, átment a jogi karra és tanulmányai mellett ügyvédi irodában dolgozott. Az egyetemen Földes Béla professzor Szabó Ervin és Kunfi Zsigmond munkáit olvastatta diákjaival. A lelkes joghallgató rögvest felkereste Kunfit, és felajánlotta szolgálatait a szociáldemokrácia eszményének, mire Kunfi megveregette a vállát, hogy olvasson még egy kis Marxot, Engelst, Népszavát, aztán majd pár év múlva jöjjön vissza. Az ifjú megsértődött, visszatért a katolikus lapokhoz. Fordított franciából, angolból, olaszból, németből Verlaine-t, Browningot, Rostand-t stb.

Kapcsolatot tartott a Galilei-körrel, bálványa (miként Sándor bátyjának) Ady volt. 1912-ben részt vett a nagy választójogi tüntetéseken. A „vérvörös csütörtökön” még csak nézte, ahogy a többieket verték, 1912 őszén már őt is összekardlapozták. A sztrájkjogról írta a disszertációját azzal a konklúzióval, hogy a sztrájk nem büntethető. A disszertációját saját pénzén kiadta, trafikosokkal terjesztette bizományban. Ekkor már Kunfi is komolyan vette, és a Szocializmus című folyóiratának 1914/8. számában közölte a „törvénytelen” gyerekek helyzetéről írott tanulmányát: „Ha a törvénytelen gyermek és apja rokonoknak tekintetnének, a rokonság minden következményének levonásával — mondja a kapitalista törvényhozó —, ez aláásná a házasság tisztaságát, harmóniáját, elidegenítené egymástól a házastársakat stb. Hogy mi az, amit itt a házasság ‘szentsége’ alatt érteni kell, annak megvilágítására egy képre mutatok rá. Annak a feleségnek a képére, aki a legszentebb nyugalommal, minden zsen nélkül áll oda a bíróság elé kiigényelni azokat a bútorait, amiket férjének a szeretője gyermektartás fejében lefoglaltatott. Mindössze havi 10-15 koronákról van szó, a férj talán jómódú, előkelő úriember, őnagysága mégis minden aggályoskodás nélkül áll ki a bíróság elé, nem törődik vele, hogy a házasság szentségén csorba esik, amikor ő világgá kiáltja, hogy nem bánja, ha van is szeretője az urának, azt se bánja, ha gyermeke van az illetőnek az ő férjétől, de a havi 10 koronákat azt nem engedi. Szentség ide, szentség oda: itt pénzről van szó. (…) Amíg a kapitalista törvényhozás fölül nem emelkedik saját hazugságain annyira, hogy azok szövevényét átlátja, amíg föl nem eszmél arra, hogy tarthatatlan az az intézmény, mely maga táplálja a testét szétmarcangoló férgeket, addig marad továbbra is a kapkodás és a zűrzavar, míg el nem jön a nap, amikor magától összedől a korhadt oszlopokból épített palota és ‘a kapitalista hüvely önnönmagát repeszti föl’.”

1914 végén hadapródjelöltként behívták katonai szolgálatra. 1915 márciusában kivitték az orosz frontra, ott pillanatok alatt fogságba esett, és 1915 nyarán már vérhasból lábadozott egy irkutszki fogolytáborban. Az ott írt Asszonyok nélkül című szonettje bejárta a távol-keleti fogolytáborokat. Rákosi Mátyás fogolytársa, aki a mákosrétesét vitte el neki betegágyához, 1940-ben, amikor kiérkezett Moszkvába, kívülről felmondta neki ezt a szonettet.

Elindult a hazafelé vezető hosszú úton, de Hilokon rábeszélték, hogy telepedjen le és tanítson nyelveket. Egyik tanítványa, Jekatyerina Vasziljevna Totszkaja (Kátya) az élettársa, majd a felesége lett. Sokféle, többnyire nehéz és rosszul fizető munkát kapott. 1920 márciusában belépett a kommunista pártba. Családot alapítva jobb és biztosabb megélhetésre volt szüksége, ezért 1923-ban jelentkezett a Vörös Professzorképzőbe. Ennek hallgatóit másodéves korukban kiküldték előadónak különböző tanintézményekhez. Síkot a Keleti Egyetemre irányították. Itt történelmi materializmust adott elő, a Kelet forradalmi mozgalmait összegző kézikönyvet szerkesztett, és 1924-25-ben cenzorként is foglalkoztatták. Neki kellett eldöntenie, hogy a külföldről fordításra beérkezett társadalomtudományi műveknek mi legyen a sorsuk.

1925-ben amerikai fekete bőrű diákok érkeztek a Keleti Egyetemre. Sík szervezte az angol nyelvű oktatásukat. Rajtuk keresztül közeledett Fekete-Afrika problémavilágához. Az Afrika Tanszékre került. Hatalmas anyagot gyűjtött össze, sok viszontagság után két monumentális kötetet írt meg a Szovjetunióban Fekete-Afrika történelméről, sztálinista nézőpontból. Afrika újkori történelme nála nagyjából leszűkült a gyarmatosító imperialisták és a velük szemben harcoló népek küzdelmére, a gazdasági, társadalmi folyamatok háttérbe szorultak. 1939-ben, a Molotov-Ribbentrop paktum után teljesen át kellett írnia a német gyarmatosítással kapcsolatos részeket. 1941 júniusa, a német támadás után pedig újra át kellett dolgoznia a művet. Végül is Sík négykötetes, monumentális Afrika-történetéből, melyet a nemzetközi szakirodalom ideológiai egyoldalúsága ellenére is az alapművek között tart számon, semmi nem jelent meg oroszul. Sem az első két kötet, amely oroszul íródott, sem a másik kettő, amely már itthon, magyarul. A szerző Fekete-Afrikába csak 68 éves korában, külügyminiszterként jutott el.

1926-tól a Komintern agitprop osztályán alkalmazták másodállásban. 1936-ban rövid ideig ismét cenzori feladatokat kapott, ami igen hasznos volt kutatómunkája szempontjából, mert hozzájutott nyugati afrikanisztikai szakmunkákhoz. 1934. december elsején meggyilkolták Szergej Kirovot. „Az a revolverlövés, amely Kirovot megölte, két évtizedre megmérgezte a Szovjetunió légkörét” – így kezdődik Sík Endre Vihar a levelet… című memoárja. Nem az a csoda, hogy ezt a könyvet bevonták a boltokból és közel két évtizedre eldugták, hanem az, hogy 1970-ben Magyarországon megjelent, és csak szovjet közbelépésre tiltották meg a terjesztését, amikor a 10 600 példányából 9 200 már elkelt. A könyvben sorjáznak a megrendítő történetek eltűnt, meghurcolt, meggyilkolt barátokról, ismerősökről, a szerző saját kálváriájáról. A Nagy Terror méreteiről, a lenini gárda, a korábbi pártvezetés, a hadsereg felső vezetése nagy többségének kiirtásáról, a kolhozosításba belepusztult milliókról már csak a szerző halála után tíz évvel megjelent második kiadás utószavában esett szó.

1934-től Sík vezette a Komintern elméleti műveket és párttankönyveket kiadó osztályát. A szovjet társadalomtudomány majd minden fontos emberének kéziratai ide kerültek. A Kirov-gyilkosság után számos személy és álláspont értékelése megváltozott. Minden kiadásra váró művet át kellett vizsgálni és írni. Sík kiadta (továbbította) a parancsot, és ez jelentős késedelmet eredményezett minden szekciónál. Nem tudták teljesíteni a kiadók a tervet, jelentősen csökkentek a keresetek. Mindenki az osztályvezetőt átkozta, sokan követelték a pártból való kizárását.

1936-ban elkerült a Kominterntől, az Afrika Tanszék vezetését vette át a Keleti Egyetemen, de a Kominternben hazugságoktól hemzsegő káderjelentés készült róla, amely ellen élesen fogalmazott beadványban tiltakozott. Noha elismerték, hogy a jellemzés részben valótlan állításokat tartalmaz, az ő beadványát pártellenesnek ítélték, és hosszú procedúra után 1937-ben kizárták a pártból. Kevesen mertek kapcsolatban maradni vele, ő meg ezen kevesektől tartotta távol magát, hogy ne veszélyeztesse őket. „Éhezni bizony éheztünk, fázni is fáztunk — írta —, de valahogy, egyik napról a másikra azért csak eltengődtünk.” 1938 elején ő is becsomagolt bőrönddel várta a letartóztatását, ami végül is nem következett be. Ahhoz képest, hogy a magyar emigráció nagyját és javát kiirtották, olcsón megúszta.

A Szovjetunió Kommunista Pártjába soha nem vették vissza, de 1939 nyarán kinevezték az akadémiai Történettudományi Intézet munkatársává, és ezzel rendeződött az élete. A második világháború éveiben a Szovjetunióban megjelenő magyar folyóirat, az Új Hang munkatársa volt, és a moszkvai rádió magyar adásában dolgozott. 1945-ben, három évtized után fordítóként jelent meg a neve először a magyarországi sajtóban. Csortos Gyula és Törzs Jenő az általa fordított Csehov darabokban lépett színre először a háború után.

Szeptemberben ő maga is hazaérkezett. Itthon újra párttag lehetett. 1946 januárjában már a megalakuló washingtoni követségen volt kulturális attasé. Ekkor, ötvenes évei közepén kezdődött diplomata pályafutása, és rögvest kiderült, hogy született diplomata tehetség. Ritkaság volt az új világ új diplomatái között a hozzá hasonlóan művelt, négy világnyelvet beszélő, magasabb körökben viselkedni tudó ember. A baloldali magyar nyelvű amerikai lapok, különösen a Vámbéry Rusztem szerkesztette Magyar Jövő nem győzték ajnározni a kulturális attasét. Például: „Dr. Sik Endre előadása a magyar demokrácia építő elemeinek legtisztább, legfélreérthetetlenebb és szerintünk legautentikusabb, programszerű nyilatkozata volt. A demokratikus Magyarország — mondotta — azokat az elveket valósítja meg, amelyeket Ady Endrének a magyarság sorsa felett szüntelenül gyötrődő és gyötrelmeiben önmagát emésztő lelke nélkülözhetetlennek jelölt meg, ha a magyarság fenn akar maradni. Több mint egy órán át tartó rendkívül közvetlen és Ady egész költői világát felölelő és boncolgató fejtegetéseiben a múltat a jelenben jelent pedig a jövőbe vetítve adott képet a magyarság haladást követelő törekvéseiről.” (Magyar Jövő, 1947. február 5.)

1948 májusában ő lett a washingtoni követ. Vásárhelyi Miklós, akit bevitt 1949-ben az ENSZ közgyűlésére, ilyennek látta őt: „Sík bácsi rendkívül tartózkodó ember volt, nem velem, hanem az egész politikával szemben. Nagyon sokat tudott, de nem mondott semmit, és igyekezett az én hevületemet és felspannoltságomat lecsendesíteni a csendes és ironikus megjegyzéseivel. Kedves, bájos modorával, ősz hajával, remek fellépésével úgy mozgott ott, mint hal a vízben.” (Beszélő, 2001/10.)

1949 nyarán hazarendelték. Rábízták a Külügyminisztérium Politikai Osztályának vezetését, valamint a Külügyi Akadémia megszervezését és vezetését. Ekkorra már sikerült a külügyet megszabadítani a régi diplomatáktól, de nem sikerült kinevelni újakat. 1954-től külügyminiszter-helyettes, 1958-tól 1961-ig, nyugdíjazásáig, külügyminiszter. Hiába igyekezett, a minisztérium káderhelyzete még miniszter korában is rettenetes volt, amiről sokat írt a Bem rakparti évek című memoárjában. Másutt (is) alkalmatlannak bizonyult, de megbízható és múltbéli érdemekkel védett káderek tömegét küldték a miniszter nyakára szaktudás és nyelvtudás nélkül. Őt pedig munkásüldözőnek kiáltották ki, mert nem akart ilyen munkáskádereket külföldi szolgálatra kiküldeni.

Úgy tűnik, valóban olyan volt miniszter korában is, mint amilyennek Vásárhelyi leírja. Távolságot tartva követte megbízhatóan, pontosan a párt mindenkori elvárásait, élvezte munkája szakmai oldalát és az utazásokat, a kapcsolatokat, az elismeréseket, az előnyöket, amelyek vele jártak.

A kádári konszolidáció idején számos afrikai állam vált önállóvá, a szavazataik egyre fontosabbak lettek az ENSZ-ben. Sík ideológiailag elkötelezett afrikanisztikai munkássága ekkor kiváltképp fontossá vált. 1964 és 1973 között az Akadémiai Kiadónál megjelent a Fekete-Afrika története négy kötetben, magyarul, franciául és angolul. A nyugalmazott minisztert mindenféle testületbe beválasztották. Benne volt az Országos Béketanácsban, a Béke Világtanácsában, elnökölte az Európai Kulturális Társaság magyar részlegét stb. Többet utazott megbízatásai után külföldre, mint miniszter korában. Ekkor jelentette meg elbeszéléseit két, visszaemlékezéseit négy kötetben. 1967-ig tartott ez a mozgalmas élet, akkor lebénult a jobboldala. Ezután már nehezen mozgott, és az 1970-es betiltott kötete után más már nem jelent meg tőle 1978-ban, 87 éves korában bekövetkezett haláláig.

A feledés fátyla mögött

„A feledés már szövögeti fátyolát sírjaik fölött, körvonalaik már kezdenek elmosódni a gyérülő túlélők emlékezetében.” Halász Imre vezette föl így 1912-ben a Nyugatban visszaemlékezéseit a kilenc évvel azelőtt meghalt Kállay Béniről és a huszonnégy évvel korábban elhunyt Sennyei Pálról. A fátyol azóta ugyancsak sűrűre szövődött. Ilyen fátyol mögött rejtőzik a múlt sok-sok, figyelmünkre fölöttébb méltó, izgalmas és tanulságos életű, érdemdús avagy szörnyűséges politikusa. Róluk szól ez a sorozat.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés