Az elmúlt napokban mintha megváltozott volna a kormányzati kommunikáció iránya, amely eddig annak igazolására irányult, hogy az Európai Unióval folytatott huzavona az Erasmus+ és a Horizon Europe forrásaiért előre lejátszott mérkőzés, csupán valamiféle félreértés miatt fagyaszthatta be a Tanács az e célra szánt forrásokat.

Pár napon belül ugyanis két tárcavezető is azt hangoztatta – és nyilván nem egymástól függetlenül –, hogy az egyetemi modellváltás sikeres volt, az eredmények egyértelműen ezt igazolják, akár a kiválósági rangsorokat, akár a nemzetköziesítési mutatókat, akár a külföldi hallgatók arányát vesszük alapul. Navracsics Tibor azt mondta, „sokasodnak az érvek” amellett, hogy az eddig az állami fenntartást választó ELTE, a BME, a Képzőművészeti Egyetem vagy a Zeneakadémia is átalakuljon. A hétvégén pedig Csák János is azt mondta, hogy „óriási javulást” lát az alapítványi fenntartásban működő egyetemeknél. A felsőoktatásért is felelős kulturális és innovációs miniszter arról beszélt a Kossuth rádió vasárnapi műsorában, hogy a publikációk, a hazai és külföldi hallgatók számában és a nemzetközi rangsorokban elért helyezésekben „gyors és előremutató eredmények születtek”.

Mint ismeretes, az elmúlt években huszonegy felsőoktatási intézmény esett át modellváltáson, köztük van például a Corvinus, a Soproni Egyetem, a Debreceni Egyetem, a MOME és a Semmelweis. Az egyetemeket irányító alapítványok kuratóriumaiban kormánytagok, fideszes politikusok és kormányközeli üzletemberek ülnek, s az aktív politikusok jelenlétében súlyos összeférhetetlenséget vél fölfedezni az Európai Unió, hiszen akadnak közöttük olyanok, akik közvetlenül döntenek olyan uniós forrásokról, amelyekre az általuk reprezentált egyetem is pályázik.

Ha Navracsics igazat mond, akkor a magyar kormány teljesen magára maradt Európában

A kormány korábban avval próbálta a modellváltás szükségességét magyarázni, hogy bár az egyetem így kikerül a közvetlen állami fenntartású intézmények köréből, de az alapítói és a fenntartói jogok, az intézmény vagyonával egyetemben, egy kifejezetten erre a célra alapított vagyonkezelő alapítványhoz kerülnek át. Így pedig – amellett, hogy keretszerződéseken keresztül az intézmény továbbra is számíthat állami forrásokra – növekedhet a gazdálkodási szabadság, rugalmasabb eljárási és beszerzési szabályokat alkalmazhat az egyetem. Vagyis lényegében egy piaci alapon működő vállalati struktúrát lehet bevezetni, amelyben csökkenhetnek az adminisztrációs terhek, egyszerűbbé válhatnak a döntéshozatali mechanizmusok. Az intézmény pedig a képzéseit rugalmasabban, a 21. századi munkaerőpiac elvárásainak megfelelően alakíthatja, ezáltal értékesebb tudást biztosítva a hallgatói számára.

Az Akadémiai Dolgozók Fóruma szerint már „a kezdettől fogva világos volt, hogy a hazai egyetemek alapítványi átszervezése semmilyen komolyan átgondolt oktatáspolitikai koncepcióra nem épült. Látható volt, hogy mindazok a hasznok, amelyek az ígéretekhez képest minimális mértékben valósultak meg, a modellváltás nélkül is megvalósíthatók lettek volna”.