Nehéz összemérni olyan jelöltek támogatottságát, akik még nem is adtak számot indulási szándékukról olyanokéval, akik már kint vannak a placcon, és nyíltan az ellenzéki miniszterelnök-jelöltségre vagy egy adott körzetben parlamenti képviselő-jelöltségre kandidálnak. Az sem világos, milyen csúcsjelöltre vágyik az ellenzék, olyanra, aki vezetőként irányíthatja, utasíthatja, egy személyben politikai harcba szólíthatja a hatpárti koalíciót, vagy olyanra, akit azért fogad majd el mindenki, mert nem főnöke a többieknek.

„Szeretem felismerni, hogy mit eszek” – nyilatkozta március elején a Telexnek Jakab Péter, a Jobbik elnöke, akiről két héttel később írták meg először, a Závecz Research (ZRI) kutatása nyomán, hogy pillanatnyilag a legnépszerűbb ellenzéki miniszterelnök-jelölt, legyen szó akár az összes szavazó, akár az ellenzéki szavazók véleményéről. Az ételtéma – és azon belül a puccos kajáktól való idegenkedés – annak kapcsán jött szóba, hogy a miskolci panelből származó politikus a parizeres-pirosaranyas kenyér fogyasztásához fűződő érzelmei nyilvános megvallásával valóságos szimpátiacunamit váltott ki a nagyközönségből. A sokak által a maga nemében még ma is zseniálisnak tartott fideszes propagandagépezet elkövette az összes elkövethető hibát az üggyel kapcsolatban. Ahol csak lehetett, „beszóltak” Jakab parizerére, mondván, havi két és fél millió forintot kereső parlamenti frakcióvezető pózol a legolcsóbb felvágottal. Ebből Jakab újabb parizeres, majd aztán paprikás krumplis és krumplistésztás posztokat generált, nyíltan utalva arra, mennyire rosszul áll a jachtozó, magánrepülőző klientúrával felszerelt kormánypártnak a hétköznapi élet és a (Horn Gyula-i értelemben vett) „kisemberek” melletti kiállás meg a képmutatás emlegetése.

Az első parizeres Instagram-poszt óta mostanáig még nem telt el két hónap, és ez idő alatt Jakab a megnevezett és még meg nem nevezett miniszterelnök-jelöltek versenyében az élre ugrott. Pártja a Republikon Intézet március végén végzett felmérése szerint utolérte a DK-t és a Momentumot az ellenzéki pártok házi versengésében. Mindennek több tanulsága van az egész ellenzékre nézve, mégpedig összességében nem is kedvezőtlenek. Az egyik, hogy Jakab egy beszorított kommunikációs pozícióban, amit a hazai autokrácia sajátos médiahelyzete mellett a járványhelyzet korlátozásai jellemeznek, néhány heti online kampányolással mérhető hatást ért el. A másik, hogy a Jobbik elnöke olyan karaktert épít tovább több-kevesebb tudatossággal, amely megfelel eddigi törekvéseinek, vagyis nem valami nagy dobást, látványos újdonságot kellett kiötlenie, hanem a korábbi, a rabszolgatörvény elleni tüntetésekről, illetve a kormányzati krumplikampányok elleni kifakadásokból ismert hangnemet emelte általánosabb szintre.

A harmadik tanulság, hogy Jakabnak ez a „valamilyensége” olyan politikai karakter, amit a magyar választó szeretni szokott, ha valakiben ráismer: a hétköznapok nyelvén megszólalni képes, az elszemtelenedett (azt ne mondjuk: elpofátlanodott) hatalomnak jól odamondogató népfi, aki nem tartja kínos hatásvadászatnak, hogy felemeli az öklét meg a hangját, inkább még jól is áll neki. Valódi elégedetlenséget fejez ki fellépésével az ilyen politikus – illetve akkor működik jól ez a karakter, amikor van mélyről jövő elégedetlenség –, ami egyúttal ösztönzi, gerjeszti is a közfelháborodást, azt üzenve, hogy nem a beletörődés, a meghunyászkodás, hanem a kiadós felmérgesedés a megfelelő reakció mindarra, ami az országban zajlik. Azt mondom, amit gondoltok, és úgy, ahogyan ti mondanátok. Ebben a világon semmi újdonság nincs, ezek a populista politika jól ismert toposzai, csakhogy nem mindig passzolnak az adott szituációra, és pláne nem akad mindig olyan politikus, akire illenek ezek a politikai jelmezek. Jakabra illenek.

A legkülönösebb az egészben, hogy mintha az ezzel kapcsolatos politikai tudást a több mint egy évtizede kormányzó Fidesz a szemünk láttára, élő adásban veszítené el. Az Orbán-rendszernek még hatalmi pozícióban is volt érkezése „kisemberkedni”, gondoljunk csak a 2014-es választás előtti „rezsicsökkentésre”, ami persze a rendszer egyik nagy hazugsága, ám politikai kampányként egy évvel a választást megelőzően már bőven műsoron volt. Négy éve pedig a migráns- és Soros-ellenes kampányból facsarták ki az utolsó cseppeket, miközben az általános gazdasági növekedés és a reálbéremelkedés, valamint a munkanélküliség megszűnése hullámán lovagoltak a NER urai, egyszerre kínálva szociális és „civilizációs” biztonságot, az „életforma” és a megélhetés védelmét.

Most nincs semmi ilyesmi.

Nem pusztán a járvány hatása ez, hanem a gazdasági válságé, amelyre egész egyszerűen nem hajlandó szociális választ nyújtani az Orbán-rendszer. Talán azért, mert tényleg azt hiszik – immár egy éve –, hogy most már mindjárt visszapattanunk a gödör aljáról. Ezért nem érdemes külön segítséget nyújtani a rászorulóknak – akkor sem, ha ez a visszapattanási reménykedés mindeddig sehogyan sem jött össze. Vagy talán azért, mert az Orbán-kormány valóban elhitte, hogy a 2008-2009-es krízist a világszabadalmat jelentő unortodox gazdaságpolitika kezelte sikeresen, megfeledkezve arról, hogy Orbán szanált országot vett át 2010-ben Bajnai Gordontól. Az a gazdaságpolitika tehát, amit Orbán a válságkezelés kulcsának tart, nem méretődött meg a válság tényleges tűzvonalában, ellenben most nem is válik be egy teljesen másféle krízis napi küzdelmei közepette. Ez olyasfajta ideológiai doktrinerségre, gondolkodási merevségre utal, amely váratlan, szokatlan és politikailag teljesen irracionális az elvi szabályok felrúgásával, s évtizedek óta a szinte korlátlan alkalmazkodóképességével tüntető orbáni politika részéről.