Lakner Zoltán Évtizedekre szólóan hatnak az Orbán-rezsim nyugdíjügyi döntései, és nem jó irányba

Szent tehénből főnix

Félreérthette a kormány annak a tanulmánynak a megállapításait, amely még 2015-ben jelent meg a nyugdíjrendszer fenntarthatóságáról, s azt állította, 2026-ig vagy akár még tovább egyensúlyban lehetnek a nyugdíjalap bevételei és kiadásai. Túl azon, hogy már 2019-ben jelentős mínusz mutatkozott, amit a tizenharmadik havi nyugdíj visszavezetése csak növelni fog, a Ratkó-unokák nyugdíjba vonulásáig tartó időszak nem arra lenne való, hogy a kormány bármit megtehessen, amit a választási érdekei diktálnak, hanem arra, hogy felkészítse Magyarországot a 2030-as évektől demográfiai okokból egészen biztosan bekövetkező súlyos nehézségekre. Ehelyett azonban, úgy tűnik, az Orbán-kormány elszántan fokozza a jövőbeli bajokat.

Ha valakinek kétsége lett volna, mire használja a kormány a nyugdíjrendszert, és milyen céllal hajt benne végre változtatásokat, azt végképp eligazíthatta Orbán Viktor szeptemberi, a Magyar Nemzetben megjelent, afféle programadó cikke. Ebben hirdette meg a kormányfő, hogy a Fidesznek a kormányzás feladataitól vissza kell térnie a választási kampány csataterére – holott csak idén januárban deklarálta, hogy a kampányévek után a kormányzásra helyezi a hangsúlyt. Az Együtt újra sikerülni fog című opusban egyebek mellett ezt olvashattuk: „…visszaépítés alatt álló 13. havi nyugdíjjal érkezünk meg a huszonkettes választáshoz”. Íme, a 13. havi nyugdíj a magyar politika egyszer már levágott szent tehenéből a szemünk láttára változik át főnixszé, haló poraiból feltámadva, hogy első bevezetését követően húsz évvel, 2022-ben megint a választási siker meghatározó tényezőjeként szolgáljon.

A miniszterelnök idén áprilisban állt elő a tervvel, hogy kormánya 2021-től, évente egyheti adagolásban visszaépíti a 13. havi juttatást. Ez azért is politikai mestervágás, mert

az intézkedés első szakaszának előnyei már érzékelhetőek lesznek a választáson, viszont a kiteljesítés ígérete az Orbán-rezsim hatalmon maradásához lesz köthető a kampányban.

Simonovits András matematikus közgazdász szerint a plusz egyhavi juttatás nem teszi kockára a nyugdíjkassza egyensúlyát, mivel csak körülbelül 8 százalékkal növeli a nyugdíjkiadást, évente 2-2 százalékos porciókban. Erre meg is van a mozgástér, részben mert az elmúlt évtizedben – a koronavírus megjelenéséig – csökkent az államadósság a nemzeti össztermékhez (GDP) képest, részben pedig azért, mert a nyugdíjkiadások már nem kötik le a GDP 11, hanem csak a 8 százalékát. Más gondok azonban akadnak a 13. havi nyugdíjjal, és ezek a hazai nyugdíjrendszer más, súlyosabb bajaival is szorosan összefüggnek.

A koronavírus-járvány nyomában járó gazdasági válság közepette a 13. havi nyugdíj újbóli bevezetése tulajdonképpen értelmezhető olyan közvetlen készpénzjuttatásként, amit a kormány nem volt hajlandó megadni például az igazán rászoruló munkanélkülivé váló embereknek az álláskeresési járadék meghosszabbításával, vagy a legszegényebb családoknak a családi pótlék legalább átmeneti emelésével. A 13. havi nyugdíj az egyik legfontosabb szavazói csoportot célozza meg, amelynek a társadalombiztosítás révén van stabil havi jövedelme, ellentétben azokkal az aktív korosztályokkal, amelyeknek megélhetése közvetlenül ki van téve a munkaerőpiaci folyamatoknak. Ettől még persze a nyugdíjasok közül sokan ezernyi gonddal küzdenek, például azért, mert

bár az öregségi nyugdíj átlagos összege 2019-ben elérte a 142 ezer forintot, a nyugdíjasok közel 30 százaléka csak 100 ezer forintnál kisebb havi összeget kap.

Ez ösztönözte néhány hónapja a Párbeszéd pártalapítványát arra, hogy alapjövedelem-koncepciójában arra tegyen javaslatot, 100 ezer forintnál kisebb összegből egyetlen nyugdíjasnak se kelljen élnie (a javaslat technikailag valójában garantált minimumjövedelmet jelent). Emlékeztetőül, a minimálnyugdíj összege – amely számos szociális ellátás küszöbértéke is – több mint egy évtizede 28 500 forint.

A 13. havi nyugdíj praktikusan azt jelenti, hogy minden nyugdíjas a neki járó havi nyugdíjból kap még egy utalást az év során, ami a nagyobb nyugdíjjal általában együtt járó magasabb várható élettartam miatt hosszú távon növeli a nyugdíjrendszerben meglévő különbségeket. Maga a társadalombiztosítás természetesen utat nyit az egyenlőtlenségeknek, hiszen a biztosítási logika lényege, hogy az életkereset és a szolgálati idő alapján számolják ki a nyugdíjaskori járadék összegét. Ezt szolidaritási elemekkel kombinálják – minden országban másképpen –, hogy a legrosszabb helyzetben lévők is egy általánosan elfogadott minimumszinthez jussanak.

Németországban például a jövő évtől bevezetett új szisztéma alapján senkinek sem lesz 1250 eurónál kevesebb a nyugdíja azok körében, akik 35 év szolgálati időt igazolnak (és nincs beszámítható vagyonuk). Ahhoz viszont, hogy a minimumszintet garantálni lehessen, valamennyit el kell venni a tehetősebbektől, akik ily módon a társadalombiztosítás rendszerében kisebb nyugdíjhoz jutnak, mint amekkora matematikailag járna nekik. Simonovits András éppen emiatt kételkedik a Párbeszéd javaslatának kivitelezhetőségében, és inkább az erőteljesebb degressziót javasolta már áprilisi, a G7 portálon megjelent cikkében is. Ez azt jelenti, hogy a magasabb kereseteket bizonyos szint felett kisebb mértékben veszik figyelembe a nyugdíjszámításnál. Ez tenné lehetővé, hogy legyen forrás, amit a biztosításmatematikailag alacsonyabb nyugdíjra jogosultak felé lehet átcsoportosítani, az időskori szegénység csökkentése érdekében.

A kormány azonban a válság közepette ugyanúgy nem mutat érdeklődést az egyenlőtlenségek csökkentése iránt, ahogyan nem mutatott eddig sem.

A nyugdíjrendszeren belüli különbségek az elmúlt évtizedben egyre csak növekedtek. Ennek egyik oka, hogy megszűnt a járulékplafon, vagyis a magas keresetűek jövedelme az utolsó forintig járulékköteles, ami növeli a nyugdíjkassza folyó bevételeit, viszont növeli a majdani nyugdíj számítási alapját is. Ezt a hatást nagyban növelte az egykulcsos személyi jövedelemadó tíz évvel ezelőtti bevezetése, amely az alacsonyabb keresetekre nagyobb terhet rótt, a legmagasabb kereseteket viszont szárnyalni engedte. További figyelemre méltó fejlemény, hogy az elmúlt évek reálkereset-növekedése miatt elképesztő különbségek mutatkoznak az új kezdő nyugdíjak és a korábban megállapított nyugdíjak között. Az új nyugdíjasok első alkalommal kézhez kapott járadékának átlagos összege reálértékben az Európai Bizottság (EB) országjelentése szerint 2016-ban 1 százalékkal haladta meg az öt évvel korábbit. Az EB számításai szerint 2021-re ez a különbség 35 százalékra nő.

Ez azt jelenti, hogy két teljesen azonos munkaerőpiaci pályát befutó ember nyugdíja között harmadrésznyi eltérés is lehet, pusztán azért, mert az egyikük öt évvel később ment nyugdíjba.

Mindez azt is jelenti, hogy a cserélődési hatás egyre erőteljesebb, vagyis a nyugdíjrendszerből kikerülő alacsony nyugdíjjal rendelkező idősek helyére sok magas, sőt egyre magasabb ellátásra jogosult nyugdíjas lép be. A nyugdíjrendszernek pedig éppen az a sajátossága, hogy minden meghozott döntés évtizedeken át érezteti a hatását.

Szikra Dorottya szociálpolitikus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy a kezdő nyugdíjak egyenlőtlensége miatt visszájára fordulhat a Nők 40 hatása. Ez a program ugyanis, miközben kedvezőbb nyugdíjba vonulási feltételekkel kompenzálja a nők bérhátrányát és gondozási terheit, arra ösztönzi őket, hogy menjenek korhatár előtt nyugdíjba. Ily módon viszont az egyre emelkedő kezdő nyugdíj előnyeit sem tudják kihasználni. A 13. havi nyugdíj újbóli megjelenése mindehhez képest csak hab a tortán, de a fentiek alapján előállt és egyre fokozódó egyenlőtlenségeket kétségtelenül még tovább növeli.

Ebben az ügyben a szocialisták, közelebbről Korózs Lajos, egykori szociális államtitkár javaslata az volt, hogy mindenki 140 ezer forintot kapjon 13. havi juttatásként, ami nagyjából a havi öregségi nyugdíj átlagának felel meg. Ez tulajdonképpen degresszív emelést jelentene, vagyis azt, hogy minél magasabb valakinek a nyugdíja, ahhoz képest annál kisebb mértékű emeléshez jut, míg az átlagnyugdíj alattiak a nekik havonta járó összegnél nagyobb extra segítséget kapnának. A kormány azonban feltehetően nem tartja politikailag kifizetődőnek a differenciálást – ahogyan a Medgyessy-kormány sem vacakolt ezzel annak idején –, mert akkor meg kellene magyarázni a nagyobb nyugdíjasoknak, hogy ők miért kapnak kevesebbet.

Ugyanez a politikai nehézség merül fel általában véve is a nyugdíjak egyenlőtlenségének csökkentésével kapcsolatban. Simonovits András szerint nyugdíjkorrekciós programra volna szükség, vagyis a nyugdíjak sávos emelésére, oly módon, hogy a legalacsonyabb nyugdíjakat emeljék a legnagyobb mértékben. Volt egyébként ilyen program a Gyurcsány-kormány idején néhány évig, de csak évente 25 milliárd forintnyi összeget mozgósítva, aminél Simonovits szerint nagyságrenddel nagyobb forrásra lenne szükség a tényleges változtatás eléréséhez.

Pénzügyi mozgástér éppenséggel erre is lenne, csakhogy – tehetjük hozzá – a Gyurcsány-kormány is feltehetően azért dolgozott „kicsiben”, mert ennek volt a legkisebb politikai kockázata, amellett, hogy akkoriban (is) általános költségvetési megszorítás volt érvényben. Simonovits további javaslata szerint azonban legalább annyit meg lehetne tenni, hogy az évente esedékes nyugdíjemelésnek legyen egy alsó, abszolút összegben kifejezett minimuma. Ha például 3 százalékkal nőnek a nyugdíjak, akkor egy 100 ezres nyugdíj 103 ezer forintra módosul, viszont elő lehetne írni, hogy legalább 3 ezer forinttal minden nyugdíjnak emelkednie kelljen. E logikát következetesen, éveken keresztül érvényesítve valódi segítséghez lehetne juttatni a legszegényebbeket.

A nyugdíjemelés mértéke, az úgynevezett indexálás persze önmagában is érzékeny terep. Még a Bajnai-kormány állította át – más intézkedések, például a fokozatos, 2022-re 65 évre beálló korhatár-emelés mellett – az indexálást inflációkövető vágányra. Ennek következményeként a 2010-es évek nagy részében, amikor az árak lassabban emelkedtek, mint a bérek, a nyugdíjak egyre inkább elmaradtak a keresetektől. Az átlagnyugdíj 2012-2015 között a nettó átlagkereset körülbelül 67 százalékára rúgott, ez az arány 2019-re 52 százalékára csökkent. A Magyar Nemzeti Bank októberben megjelent költségvetési jelentése konkrétan utal is arra, hogy „a nyugdíjak GDP dinamikánál lassabb növekedési üteme” az egyik oka annak, hogy csökkent a GDP-arányos állami újraelosztás. Mintha a kormány kettős játékot játszana a nyugdíjakkal és a nyugdíjasokkal: az inflációkövető indexálással spórol rajtuk, miközben a nyugdíjplafon eltörlésével és más intézkedésekkel megdobja a kiadásokat – a magasabb keresetűek számára kedvező módon.

Azt ugyanakkor érdemes hozzátenni, hogy a svájci indexálás, vagyis a bér- és inflációkövető emelés kombinálása, amit például az MSZP követel, nem csodaszer. Növekedés, béremelkedés idején kedvezőbb a nyugdíjban lévők számára, de a bérnövekedést megakasztó, az inflációt felpörgető krízis esetén az inflációkövető módszer az előnyösebb nekik. Ezen kívül a nyugdíjrendszer nem csak azokat szolgálja, akik éppen nyugdíjban vannak, hanem azokat is, akik majd csak lesznek. Az ő érdekük, hogy a rendszer tudjon tartalékolni. Fontos, hogy a keresők és nyugdíjasok együtt sírjanak, együtt nevessenek, de az is, hogy a mai keresőknek is legyen esélyük az értékálló nyugdíjra.

Ebből a szempontból is meg lehet ítélni az Orbán-kormány működését e téren, amely mintha egy félreértésen alapulna. Még 2015-ben jelent meg a Közgazdasági Szemlében Bajkó Attila, Maknics Anita, Tóth Krisztián és Vékás Péter tanulmánya, amely szerint a magyar nyugdíjrendszer a legvalószínűbb forgatókönyvet alapul véve 2026-ig egyensúlyban marad. Azzal a kiegészítéssel, hogy magas reálbér-növekedés és kedvező foglalkoztatási mutatók esetén a negatívba fordulás a 2030-as évek elejéig kitolódik, rosszabb esetben viszont 2022-2023-ra előrejöhet. Mindez azért lényeges, mert a mostani periódus tulajdonképpen felkészülési idő a 2040 körüli fordulatra, amikor a Ratkó-unokák nemzedéke, tehát egy nagy létszámú korcsoport tömegesen nyugdíjba megy. A kormány azonban ezt a szakaszt úgy értelmezi, hogy egyelőre nincs tennivalója, Gulyás Gergely miniszter például tavaly azt találta mondani, egy évtizedig nem kell hozzányúlni a nyugdíjrendszerhez.

Ez már önmagában nem igaz, de az sem, hogy a kormány nem nyúl hozzá. A már eddig jelzett beavatkozásokon túl 2016 és 2020 között minden évben jelentősen csökkent a szociális hozzájárulási adó mértéke, valamint az ebből befolyó forrásokból is kevesebb jut a nyugdíjalapba, mint eddig (a korábbi 79,5 százalék helyett 70,22 százalék, a többi az egészségbiztosításhoz és a foglalkoztatási alaphoz folyik be). Mindennek pedig az a következménye, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap a valóban egyensúlyközeli évek után már 2019-ben 128 milliárd forintos hiányt produkált.

Ezt még mindig elbírhatja az államháztartás, hiszen a nyugdíjak kifizetése ma sokkal kisebb pénzügyi nyomást jelent, mint egy évtizeddel ezelőtt. Összességében azonban mégiscsak az a helyzet, hogy a nyugdíjrendszer tartós stabilizálására és az időskori szegénység felszámolására rendelkezésére álló mozgásteret a kormány nem kihasználta, hanem felélni kezdte, már a válság előtt.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.