Ónody-Molnár Dóra Merénylet egy generáció ellen

Szegregálásra költött uniós milliárdok

Magyarország azt a vállalást tette az Európai Bizottság felé, hogy 2020-ra 10 százalék alá csökkenti a korai iskolaelhagyók arányát. A kitűzött célt egyelőre nem teljesítette, viszont alibiprojektekre számolatlanul égeti a közpénz-milliárdokat. Egy olyan uniós projekt nyomába eredtünk, amely már a megalkotásakor is kudarcra volt ítélve. Nem lehet ugyanis egy lemorzsolódást erősítő oktatási rendszerben uniós projektecskéken keresztül strukturális változásokat elérni.

Akció

– Miről olvastál?
– A napkeleti bölcsekről.
– Meséld el a történetet.

Csend. A 15 éves Krisztián zavartan mosolyog, de csak a történet címéig jut. Fenntartói vizsgán vagyunk a miskolci Dr. Ámbédkar Iskolában. Az intézmény súlyos nélkülözésből érkező roma fiataloknak kínál esélyt a középiskolai érettségi megszerzésére. A fenntartó Dzsaj Bhím roma buddhista közösség vezetője, Orsós János pedagógus e speciális vizsgán keresztül szeretne képet kapni arról, hogy az első féléves értékelést megelőzően hol tartanak szövegértésben a kilencedikes, a tizedikes és a tizenegyedikes diákok. Aki jól teljesít, ösztöndíjat kap. De más célja is van a megmérettetésnek.

Az itt tanuló diákok szinte egytől egyig ­Borsod megye szegregált iskoláiból érkeztek, ahol a nyolc év során semmilyen elvárással nem találkoztak. Ilyen a szegregáció természete. A szakirodalom bőven tárgyalja, hogy az ilyen iskolákban ugyanis összesűrűsödnek azok a diákok, akik a speciális szociális helyzetükből adódó hátrányok miatt tanulási problémákkal küszködnek, s tanulmányok sokasága támasztja alá, hogy ilyenkor törvényszerűen romlik az oktatás minősége. A tanárok leszállítják a teljesítmény-követelményeket, csökkentik a tanulókkal szembeni elvárásaikat, visszavesznek az egyénre szabott fejlesztésből – az osztálytermi munka lényegében arra korlátozódik, hogy viszonylag nyugodtan üljenek a padban a gyerekek, esetleg rajzolgassanak.

– Jézus születését választottad. Foglaljuk össze, kik a szereplői ennek a történetnek! – próbál segíteni Orsós János.
– Jézus, Szűz Mária, a napkeleti bölcsek és József, aki megálmodja, hogy valami rossz fog történni – meséli a fiú, és akadozva ugyan, de kikerekíti a történetet az utat mutató csillagról, Heródesről és az ő gonosz parancsáról.

A vizsga feltétele, hogy a diákoknak önéletrajzot, motivációs levelet is kell írniuk. Krisztián kézzel írott levelének írásképe olyan, mint egy alsó tagozatosé, aki nem szegregált iskolába jár. Csakhogy Krisztián, aki a levele alapján jószívűnek tartja magát és érdekli az informatika, 15 éves.

Ahogy a következő vizsgázó, egy cserfes lány, Lili is, ám ő még nem középiskolás. Hetedikig van ugyan bizonyítványa, de aztán lemorzsolódott. Itt, a Dr. Ámbédkarban van mód befejezni az iskolát.

– Megszületett a kis Jézus, a bölcseket a csillag vezette el, hogy meglátogathassák őt. Akkoriban nem volt még telefon, a csillagokat kellett nézni. És mit szeretne még tudni tanár úr?
– Ennél azért többet.
– Amikor Jézus felnőtt, megemberesedett, gyógyította az embereket.
– Még maradjunk egy picit a bölcseknél!
– Át kellett volna még vennem, mert hiába olvastam el négyszer is, nem értettem.
– Azt tudja, kikből áll a szent család?
– Nem tudom.
– Jézusnak ki az anyukája?
– Mária?
– Igen! És az apja?

Csend.

Orsós János sóhajt – egy hónapja adta fel az olvasmányokat, a kilencedikeseknek a napkeleti bölcsek történetét, a tizedikeseknek Eszter könyvét, a tizenegyedikeseknek Jónás könyvét. A szövegeket a vizsgát megelőző napokban a tanórán is át kellett beszélniük a gyerekeknek. Lili azt kéri, hadd javíthasson másnap. Orsós János rááll.

– Még mielőtt kimegy, hadd kérdezzek valamit! Ön mit tanult az általánosban? Hittant vagy erkölcstant?
– Erkölcstant.
– És mit csináltak az órán?
– A tanár elővette a telefonját és azt mondta, rajzoljunk.

– Miért ezt a három szöveget kapták vizsgatételnek a tanulók? – kérdezem.
– Kilencedikben a görög regékkel és mondákkal kezdjük az évet. Akkor vettem észre, hogy fogalmuk sincs arról, mi a Biblia. Így viszont elég nehéz a többisten-egyisten hitet tanítani. Volt olyan gyerek, aki azt hitte, december 24-én este a Mikulás született. Mielőtt középiskolába kerültek, ezek a gyerekek 4-6 évig jártak hittan vagy etika órára. De nincs válaszuk arra, hogy mit ünneplünk karácsonykor. Ezekhez a családokhoz nem jön se a Jézuska, sem a Mikulás. Ezeket a gyerekeket nem látják szívesen se a templomban, se az egyházi oktatásban. Több évnyi kötelező hittanoktatást követően fogalmuk sincs arról, mi a szent család. Ez merénylet egy jól körülírható réteg ellen! – fakad ki Orsós János.

A következő vizsgázó, Zalán – neki a Jónás Jónás könyvét kell ismertetnie –, nem nyert az Útravaló ösztöndíj állami programon, amely az aluliskolázott szülők hátrányos helyzetű gyerekét és a felkészítő tanárokat is motiválja.

– Ez a támogatás 4-es átlag esetén már havi 12-14 ezer forint, ami sokat számít. Kértünk indoklást, miért nem adták meg Zalánnak az ösztöndíjat, de nem kaptunk. Évről-évre kevesebb a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek nálunk. Zalán tízedikben még annak számított, tizenegyedikben már nem, miközben a helyzete mit sem javult. De ha időközben a szülővel elvégeztetnek a közmunkaprogramban egy a munkaügyi központ által szervezett pár hónapos képzést, akkor már magasabbnak számít a szülő végzettsége, mint a nyolc általános, így a gyereke kiesik a legszegényebb tanulóknak célzott programokból – magyarázza Orsós János, holott Zalán rászolgált volna a segítségre: nemcsak elmeséli a történetet, de még arról is beszél, mit tett volna ő Jónás helyében, ha Isten arra kéri, menjen Ninivébe prófétálni.

Ezektől a gyerekektől korábban az iskolában soha, senki nem várt el semmit, csak azt, hogy maradjanak csendben, és akkor meglesz a nyolcadik végén a papír. De nehezen ismerik fel a betűket, alig olvasnak, nem ismerik a szorzótáblát, még a tízes számrendszerben sem tudnak műveleteket elvégezni.

– Ezekben az általános iskolákban annyit tanítanak, amennyi alapismeretet a közmunka megkövetel. Ép, egészséges, szép arcú gyerekek, és úgy kerülnek ide hozzánk, hogy azt sem tudják, merre van az előre. Emiatt aztán különösen bosszantó az a kérdés, amit gyakran feltesznek az iskolánkkal kapcsolatban: „hányan kerülnek tőletek egyetemre?” – mondja Orsós János.

A vizsgázók harmadának újráznia kell. Orsós János összehívja őket, hogy megossza velük csalódottságát.

– Mit csináljak magukkal? Ha önök lennének az én helyemben, mit tennének?
– Ha én lennék ön, adnék még egy lehetőséget – mondja Lili.
– Szerintem nem veszik elég komolyan ezt a vizsgát. Mindenkinek vannak nehézségek az életében, azon diákokéiban is, akik most sikeresen vizsgáztak. Akik most nem tudtak számot adni a tudásukról, azok nem vették a fáradságot arra, hogy a szöveget legalább egyszer végigolvassák – próbál János a lelkiismeretükre hatni.
– Nem tudok szóban felelni – dünnyögi egy fiú.
– De az érettségin is van szóbeli felelés! Nem kérhetjük meg a vizsgaelnököt, hogy adjon másnap még egy esélyt!

Esély persze nemigen adódik.

A legalsó társadalmi rétegekből szinte senki nem jut el a minőségi középiskolai oktatásig, a gimnáziumi érettségiig, nem is beszélve az egyetemekről. A 2021-ben tíz éves fennállását ünneplő Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat jubileumi konferenciáján a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár, Langerné Victor Katalin azt mondta: a tíz év alatt négyszáz felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik diplomát szereztek a programban. Szerinte a roma-nem roma arány „pont egészséges, az együttélést segíti”, mert bár a program többségében inkább a roma fiataloknak szól, de, ahogy leszögezte, az a cél, hogy 60 százalék alá nem mehet a romák aránya a kollégisták között.

Számoljunk: tíz év alatt a négyszáz fiatal évenként negyvenet jelent – az ő negyven százalékuk pedig nem is roma. Vagyis rendkívül alacsony azoknak a roma fiataloknak az aránya, akik el tudnak jutni a felsőoktatási felvételi közelébe. A szegregáció az egyik akadály, amely eltorlaszolja ezt az utat – az elkülönítés mindig is súlyos probléma volt, de 2010 óta, amióta a Fidesz-kormány megkönnyítette, sőt anyagilag ösztönzi is az egyházak iskolafenntartóvá válását, a szegregáció mélyült. Ráadásul 2013-ban Balog Zoltán, a humántárca akkori vezetője egy szegregációs perbe tanúként a szegregáló egyház oldalán avatkozott be – a kormány álláspontjáról ez többet árul el minden szónál. Aztán mégis megsértődtek, amikor 2016-ban kötelezettségszegési eljárást indított etnikai elkülönítés miatt Magyarország ellen az Európai Bizottság.

Más oktatáspolitikai döntések is hozzájárulnak a kasztrendszert bebetonozásához. Épphogy megszáradt Orbán Viktor második kormányfői kinevezésén a pecsét, bejelentette, hogy csökkentik a szakképzés időtartamát, s 16 éves korra szállítják le a tankötelezettséget. Így egyik pillanatról a másikra olyannyira megnőtt a közmunkaprogramokban a 16-17 évesek száma, hogy korrigálni kellett a feltételeken. Most már csak úgy kezdhetnek tényleges munkavégzést a még nem nagykorú közmunkás fiatalok, ha előtte képzésen vagy munkakeresésre felkészítő foglalkozásokon vesznek részt. A tanfolyamokon keresetpótló támogatás címén havi több tízezer forintot kapnak, ami vonzóbb alternatíva, mint az iskolapadban maradni, ahol korábban csak kudarcok érték őket. Mindezek együttes hatására 2010 óta Magyarországon majdnem minden oktatási mutató romlik.

Az egyik legsúlyosabb következmény a korai iskolaelhagyók arányának növekedésében mutatható ki. Mellbevágó a középiskolás korúak részvételi arányának csökkenése. A Varga Júlia oktatási közgazdász által szerkesztett, a Közoktatás Indikátorrendszere 2019 című kötetből kiderül, hogy a 16-21 évesek részvételi aránya a kétezres évek első évtizedében még folyamatosan növekedett. Ez a tendencia 2010 után megfordult. „A 17, 18, 19 és 20 évesek esetében a részvételi arány több mint 10 százalékponttal esett vissza 2011 és 2018 között. Kisebb mértékű, de még mindig jelentős visszaesés figyelhető meg a 16 évesek esetében. Ráadásul a 17 és 18 évesek körében a csökkenés nagyobb mértékű a nappali tagozaton, mint összességében; azaz valamelyest nőtt a felnőttoktatásban tanulók részaránya. A részvételi arányokat programtípusonként tekintve jól látható, hogy legnagyobb mértékben a szakközépiskolákban (a korábbi szakiskolákban) tanulók részaránya csökkent 2011 és 2018 között” – olvasható a kötetben.

Ugyanez az ijesztő tendencia köszön vissza egy másik mutatóból: a korai iskolaelhagyók arányának növekedéséből. Ez az arány az Eurostat szerint 2000-ben 13,9 volt, majd a szocialista­-liberális kormányok egyes intézkedéseinek hatására mérséklődni kezdett, a 2010-es orbáni fordulatra már 10,8 százalékra csökkent. Aztán 2012-ben már 11,8, 2016-ban 12,4 százalék volt, s 2020-ra 12.1 százaléknál stabilizálódott. Az Eurostat friss jelentése szerint az oktatásból idő előtt kikerülő 18-24 évesek száma az elmúlt 10 évben az EU-ban egyre kisebb: a 2010-es 13,8 százalékról az átlag 2020-ra 10 százalék alá csökkent. A hazai trendek tehát az uniós változásokkal ellentétesek, holott Magyarország is vállalta azt az uniós célkitűzést, hogy 2020-ig 10 százalék alá nyomja a korai iskolaelhagyók arányát. Az Európai Bizottság minden évben szorgalmasan elküldi az országspecifikus ajánlását, amelyet a kormány rendre meg is válaszol azzal, hogy Magyarország mindent megtesz a korai iskolaelhagyás arányának csökkentésére, uniós források bevonásával speciális programokat is indít.

Igen ám, de ezek a programok lényegében teljesen hatástalanok egy a lemorzsolódást elősegítő oktatáspolitikába ágyazva. Lényegében uniós nyomásra és uniós pénzből a kormány elindította például az EFOP 3.1.5 névre hallgató, „A tanulói lemorzsolódással veszélyeztetett intézmények támogatása” elnevezésű kiemelt projektjét. Ennek hivatalos honlapján eredményként fogalmazzák meg, hogy a programba bevont köznevelési intézményekben „komplex és differenciált alapú intézményfejlesztés révén javul a minőségi neveléshez-oktatáshoz való hozzáférés”, továbbá javul „a köznevelési intézmények egymástól való tanulása” (ez nonszensz egy olyan, extrém módon centralizált iskolarendszerben, ahol az intézményvezetőktől minden autonómiát elvontak), „a jó gyakorlatok adaptálhatóvá válnak”, „a végzettség nélküli iskolaelhagyással veszélyeztetett tanulókhoz kapcsolódó pedagógiai szolgáltatáskínálat fejlődik”.

Vagyis elvileg egy szavunk sem lehet.

Nézzük a részleteket: a kiemelt projekt 450 intézményt érint, megvalósítója az Oktatási Hivatal, az időtartama 2017. január 2.–2021. július 31. A 450 intézményből 300 általános iskola volt, többségében állami, elszegregálódott vagy szegregálódó. A többi intézmény zömmel óvoda, illetve néhány gimnázium, ami azért érdekes, mert szakképzőket – vagyis azt az iskolatípust, ahol a legjellemzőbb a lemorzsolódás – nem vontak be a 12 milliárdos projektbe. A program során az intézmények mindegyikének problématérképet kellett készítenie a lemorzsolódás megelőzésére.

Az intézményekben egy háromfős csapat „bábáskodott” e fölött, s kijelöltek egy „fejlesztési mentort” is. A programhoz kapcsolódóan a kormány 2016-ban bevezette a „lemorzsolódás megelőzését szolgáló korai jelző- és pedagógiai támogató rendszert”, ami lényegében egy országos szintű adatbázis, amely elvileg pontos információt ad – legalábbis az EU-nak készített kormányzati anyag szerint – a végzettség nélküli iskolaelhagyással veszélyeztetett tanulók számáról, arányáról, a lemorzsolódást kiváltó főbb tényezőkről. E bázis fölépítése adminisztrációs teher. A pedagógusok a többletmunkájukért kiegészítő bértámogatást kapnak, ami úgy havi 30 ezer forint – ez a 12 milliárd uniós támogatás gerince –, s ehhez kapcsolódnak a képzési költségek, a családi és pályaorientációs napok szervezésének költségei.

A 2020-as lemorzsolódási adatokból kiderül: mindez kidobott pénz volt, noha a kormány szerint az, hogy a program kudarc vagy siker, „csak többéves tendencia alapján jelenthető majd ki”. Az viszont bizonyosan leszögezhető, ha az Ámbédkárba jelentkező diákok teljesítményét vesszük alapul, akik közül számosan a programba bevont iskolákból érkeznek: az oktatás minőségére semmilyen hatása nem volt ennek a 12 milliárd forintnak.

– Nálunk is fut a program – mondja egy a neve elhallgatását kérő tanárnő, aki egy olyan, kistelepülésen lévő állami iskolában tanít, ahol már nincsenek nem roma gyerekek. Az intézményben folyamatos a szaktanárhiány, hiányzik a szociális munkás és a fejlesztőpedagógus, van viszont iskolaőr.

– A tankerület felől nyomás érkezett az iskolára, az volt az elvárás, hogy csökkenjen a lemorzsolódás. Az év végi eredményeket úgy kellett kialakítanunk, hogy hozzák azokat az indikátorokat, amelyeket a központból elvártak. Így is lett: visszavettünk a buktatásból, és kevesebb gyereket tanácsoltunk el másik iskolába – meséli.

A tanárnő szerint a mentorok jelenléte kellemetlen volt, mert megtestesítették az állam felől érkező pressziót. Azt is érthetetlennek tartja, miért erőltették rájuk e programot, amikor a lemorzsolódás a szakképzőkben keletkezik. A pedagógusok többsége nyűgként élte meg ezt az egészet. Úgy érezték, az állam egy újabb bőrt nyúz le róluk. Sokak szerint az iskolaigazgatók a „legrosszabbak”, akik szó nélkül hajtják végre a tankerületi központból érkező utasításokat, még azt is, hogy adminisztratív eszközökkel szorítsák le az iskolai lemorzsolódást. Az egyik érintett intézmény kérvényezte például, hogy egy 26 fős, csak hátrányos helyzetű gyerekekből álló osztályt elfelezhessenek, de a tankerület ezt nem engedélyezte, holott ez tényleg segítette volna, hogy egy-egy diákkal személyre szabottan haladhassanak.

– Az igazgatók olyanok, mint a katonák. Mindent végrehajtanak. Nincs cél, nincs út, csak az utasítások végrehajtása – mondja a tanárnő, hozzátéve, hogy a kiegészítő bér, amit a programban résztvevő iskolák pedagógusai kapnak, lényegében semmit nem számít.

– A lemorzsolódás csökkentését célzó uniós projekt nem fogja megoldani a korai iskolaelhagyás problémáját. Ehhez átfogó program kell, amely a családsegítés és az egészségügy területeit is érinti. Elengedhetetlen a tankötelezettség korhatárának visszaemelése is 18 évre – mondja Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke.

Szerinte a ­„lemorzsi” – ahogy a pedagógusok egymás között a programot hívják – sikerességét az is gátolta, hogy a projekt közben vezették be az átdolgozott Nemzeti alaptantervet, amellyel, véli, nem lehet a lemorzsolódást csökkenteni. Totyik elismerően beszél a kormány tanodaprogramjáról, szerinte ott, ahol működnek ezek az intézmények, kisebb a lemorzsolódás mértéke. Totyik megerősíti: a lemorzsolódás csökkentésének egyik eszköze az volt, hogy a kollégák inkább megadták a jobb jegyet, csak ne kelljen buktatni.

Derdák Tibor, a Dr. Ámbédkar Iskola igazgatója ­tanfelügyelő tanárként számos iskola munkájára rálát. Azt mondja, egy jól meghatározható réteg számára elérhetetlen az érettségi megszerzése.

– A Borsod megyei Encs és környéke az egyik legszegényebb vidéke az országnak. Itt már hatéves korában elvágja a gyerekek előtt az utat az állami vagy a társadalmi akarat. A szegregáció egyik megvalósítója az egyház. A térség nem hátrányos helyzetű általános iskolásainak fele egyházi általános iskolába jár, de a hátrányos helyzetű diákok mindössze egy százaléka jut be ezekbe az intézményekbe. Ezeken a tájékokon az állami iskola lassan egyet jelent a szegregált iskolával. A miskolci járásban az összes általános iskolás korú gyerek húsz százaléka hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű. Ők vajon hová kerülnek az általános iskola után? Nos, a miskolci gimnáziumokban másfél százalék a hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Ez az adatsor mindent elmond arról, mit várhat az ország. És hol vannak ezek a gyerekek, ha nem a gimnáziumokban? A szakmunkásképzőkben, ahol nem oktatnak nyelveket, matekot, informatikát – mondja.

Az általa hivatkozott adatok az úgynevezett EDUMAP-ból származnak, ami cikkünk írásakor már nem elérhető – az Oktatási Hivatal nem fizette a szervert.

Derdák szerint attól, hogy a nyugdíj előtt álló pedagógusok kis bérkiegészítést kapnak és néhány óra képzési programon esnek át, nem fognak a lemorzsolódási adatok érdemben javulni.

– A lemorzsolódásnak, a korai iskolaelhagyásnak a társadalomban gyökerező, strukturális okai vannak. Pedagógiai-módszertani lépésekkel ezeken nem lehet javítani – mondja, hozzátéve: amíg a minőségi középiskolai oktatásba nem tudnak a hátrányos helyzetű családok gyerekei bekerülni, addig a legmélyebb helyzetből érkezők tömegei a sehová nem vezető, zsákutcás szakoktatásban kötnek ki. A lemorzsolódás pedig itt csapódik le és termelődik újra.

Cikkünk második részében tovább elemezzük a 12 milliárd forintot elégető kiemelt kormányzati projektet. Szó esik majd a lehetséges megoldási irányokról is.

Akció

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.