Az elmúlt hetekben egymás után szólaltattuk meg azokat a közszereplőket, elsősorban alkotmányjogászokat, akik a jogállami újrakezdés ügyének nem csak elméleti, hanem gyakorlati kérdéseiben is véleményt nyilvánítottak. Hasonlóan látják azt, hogy a kizárólagos hatalomgyakorlás jogi feltételeit mielőbb fel kell számolni, abban azonban vitáznak a megszólalók, hogy meddig lehet elmenni kétharmados többség nélkül, és abban is, mikor kerülhetne sor a véglegesnek szánt új alkotmány megalkotására. Elemzésünkben az egyetértési és vitapontokat igyekszünk felvázolni, figyelembe véve Elek István, Fleck Zoltán, Jakab András, Majtényi László és Vörös Imre lapunkban kifejtett gondolatait, valamint Halmai Gábor Élet és Irodalomban közölt interjúját és Kis János HVG360-on megjelent esszéjét, továbbá az ellenzéki pártok Közös Alap címmel közzétett programvázlatának idevonatkozó fejezetét.

Donald Trump elnökségének előestéjén készített izgalmas dokumentumfilmet a Vice Special Report csapata arról, hogyan harapózott el az Egyesült Államokban a már-már végzetes politikai polarizáció. Történt ez annak ellenére, hogy Barack Obama valódi nemzetegyesítő reményekkel lépett fel nyolc évvel korábban, és a filmben nyilatkozó egyik republikánus tanácsadó úgy emlékszik, 2009-ben kérdésessé vált, létezhet-e a republikánusok számára bármiféle stratégia Obamával szemben. Egy demokrata érzelmű politikai újságíró szerint azonban a „megoldás” republikánus szempontból végül pofonegyszerűnek bizonyult. Ha ugyanis a demokrata elnök konszenzust és kétpárti döntéseket ígér, akkor képtelen lesz betartani ezeket az ígéreteket, ha a két pártból az egyik nem hajlandó közös döntésekre. S mivel a republikánusok részéről az első naptól fogva így történt, a nemzetegyesítés határozatlan időre elmaradt. Obama ígéretei csak részben valósulhattak meg, amiért éppen a békebontók kritizálták őt a leghevesebben.

Mindez annak kapcsán merül fel párhuzamként, hogy a jogállami helyreállításról szóló interjúsorozatunkban Jakab András azt mondta, hiába jönne létre kétharmados többség a parlamentben egy új alkotmány mögött, „ha van egy népszavazás, ahol az új alkotmányt 55 százalék támogatja, 45 meg elutasítja, ugyanott vagyunk”. Jakab szerint legfeljebb olyan népszavazásnak lenne értelme, ami „a szokásos politikai küzdelmi téren kívül van, vagyis nem egy küzdelmi népszavazás, hanem egy jóváhagyó össznemzeti rituálé”. Itt jön képbe az amerikai minta által illusztrált probléma: ha az egyik fél nem akarja a konszenzust, és képes ennek ellehetetlenítésére, akkor nem is lesz konszenzus.

Bár csábító a 2022-ben remélt alkotmányos újrakezdést 1989-hez hasonlítani – és természetes is, hogy a legutóbbi jogállami forradalomhoz nyúlunk vissza példaként –, a szituáció gyökeresen eltér a jövőre várttól abban, hogy akkor a távozó állampárt tevőleges szerepet játszott a hatalomátadásban és az egész rendszerváltó folyamatban, még ha a hatalom részleges megőrzésének reményében cselekedett is így. Jelen tudásunk szerint, ha a Fidesz elveszti a jövő évi választást, mindent megtesz majd a kettős hatalom kiépítésért, más szóval az új kormány működőképességének megbénításért. Jakab András szerint a tekintélyelvű rendszer politikai kinevezetteinek hűsége nem vehető adottnak: a politikai konstelláció változásával hirtelen lojálissá válhatnak az új hatalomhoz, de még akár a demokráciához is. Fleck Zoltán erre azt mondta a Jelen podcastjában, hogy bár pár éve még ő is valami ilyesmit gondolt, mostanra azonban több mint egy évtized telt el a független intézmények politikai szolgálatba állítása óta, s az odavezényelt káderek már annyi, jogállami szempontból vállalhatatlan döntéshez adták a nevüket, hogy rég túljutottak a visszatérési ponton.

Ha így van, akkor következik az, amit például Elek István fejtett ki: a kizárólagos hatalomgyakorlást szolgáló jogszabályok „kimetszése” nélkül a mai ellenzékből alakuló kormány nem tud kormányozni. Hiszen a döntések végrehajtását akadályozni fogja a fideszes kinevezett köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács, a legfőbb ügyész, a Kúria elnöke és még sorolhatnánk. Ráadásul számos esetben közfeladatok és közvagyon is az állami hatókörön kívülre került, mely folyamatnak talán nem is vagyunk még a végén – ezek visszaszerzése is a kormányzás tartalmi kérdése, sőt feltétele lesz.

Abban a jogállami szakértők, gondolkodók tulajdonképpen egyetértenek, hogy valahol a helyreállítási vagy újrakezdési folyamat végén egy kétharmados parlamenti többséggel elfogadott új alkotmánynak kell létrejönnie, amelyet népszavazás erősít meg. Kis János hangsúlyozza is, hogy a népszavazás nem helyettesítheti a kétharmados parlamenti döntést. Majtényi László szerint „nem jó, ha cipészek, szabók, menedzserek mondják meg, mit tartalmazzon egy alkotmány”, arra viszont nagy szükség lenne, hogy történelmünk során első alkalommal sor kerüljön a nép bevonására az alkotmányozásba, szerinte „afféle kommentelő minőségben”, s azzal, hogy az alkotmányozás folyamata „a nép színe előtt”, átláthatóan történjen. A létrejövő alkotmány pedig tartalmazzon például közérdeklődést kiváltó ügyek felgyorsítására alkalmas petíciós jogot vagy az ombudsmanok társadalmi részvétellel történő kiválasztását.