Miért ment el mindenkinek a józan esze? Miért nem mérte fel senki előre a döntései következményeit? Miért kell mindenért a franciákat hibáztatni? Ez a három kérdés eddig csak két kontextusban merült fel bennem egyszerre: amikor néhány napja megnéztem Shakespeare Lear királyát a Katona József színházban, és amikor – részben az említett előadástól is elvonva a figyelmemet – azt próbáltam átgondolni, hogyan is lehetne értékelni a cornwalli G7-csúcsot az Egyesült Királyság szempontjából.

A G7-találkozók jelentőségét nem könnyű általánosságban meghatározni, hiszen nem állandó intézményi és döntéshozatali struktúrákkal rendelkező nemzetközi szervezetről van szó, hanem olyan országok vezetőinek a már-már informális találkozójáról, amelyek egyrészt bizonyos gazdasági mutatók alapján a világ élvonalához tartoznak, másrészt politikai berendezkedésüket tekintve elkötelezettek a liberális demokrácia mellett. Az adott helyzetben Boris Johnson brit miniszterelnök bizonyára jó lehetőséget látott abban, hogy házigazdaként olyan új, az Európai Uniót maga mögött hagyó Egyesült Királyságot mutasson be a partnereinek, amely látványosan és önállóan tér vissza a globális politika színpadára. Protokolláris szempontból a házigazda kétségkívül kitett magáért: nem csak a homokos, de azért nem túl napos cornwalli partszakasz volt inspiráló háttér a globális vezetők komoly és őszinte, de azért viszonylag kötetlen eszmecseréjéhez, de II. Erzsébet Királynő és a brit királyi család több tagja is fogadta a vendégeket. A Brit Királyi Légierő pedig veszélyesnek látszó manőverekkel és színes kondenzcsíkokkal szórakoztatta a csúcs résztvevőit az uralkodó „hivatalos” születésnapja alkalmából.

A látványos események közben azért az önállóságot is demonstrálták. Johnson többször is kijelentette, hogy mindenáron megvédi az Egyesült Királyság területi egységét, miközben Dominic Raab brit külügyminiszter a „bloody-minded” (körülbelül: szándékosan együtt-nem-működő) jelzővel illette az európai uniós vezetőket. A színen szintén feltűnő David Frost egykori Brexit-főtárgyaló pedig a Union Jacket, az Egyesült Királyság zászlaját villantotta a zokniján az uniós vezetőkkel való megbeszélésen. Mindezt azért, mert az Európai Unió a maga részéről ragaszkodna ahhoz, hogy a Brexit-megállapodás részét képező északír jegyzőkönyvet úgy tartsa be a brit kormány, hogy az lehetővé teszi az Észak-Írországba, illetve északír-ír határ hiányában potenciálisan az EU közös piacára érkező termékek érdemi ellenőrzését. Az ezzel kapcsolatos legfrissebb „háborús ok” a hús volt, pontosabban az, hogy a brit kormány vonakodik az uniós szabályokkal összhangban megakadályozni, hogy hűtött, de nem fagyasztott hústermékek érkezzenek Nagy-Britannia felől Észak-Írországba, és ezzel potenciálisan az Európai Unióba. Ha a kialakult helyzetet úgy fordítjuk le, hogy az angol kolbászok szabad áramlása miatt áll a bál, akkor a külső személőben akaratlanul is felmerülhet a kérdés, hogy miért ment el mindenkinek a józan esze.

Az ugyanakkor tény, hogy az Egyesült Királyság vállalta olyan ellenőrzési infrastruktúra működtetését, amely képes arra, hogy megakadályozza minden olyan termék, különösen is élelmiszer EU-ba való „átcsúszását”, amely nem felel meg az uniós élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi kritériumoknak. Ennek két megoldása lehetne. Az egyik az ellenőrzés visszaállítása az északír-ír határon. A másik, hogy az Egyesült Királyság továbbra is vállalja az ezzel kapcsolatos uniós szabályok alkalmazását. Előbbit minden érintett szereplő, utóbbit a brit kormány utasítja el kategorikusan. Így az egyetlen megoldás az marad, ha a Nagy-Britanniából érkező árukat azok Észak-Írországba érkezésekor, az északír kikötőkben ellenőrzik. A módszer nem a legkényelmesebb, de elméletileg működőképes. Az viszont nem segít, hogy a brit kormány öt évvel a Brexit-népszavazás és csaknem hat hónappal a kilépést követő átmeneti időszak lejárta után sem képes elkötelezni magát a kínkeservesen kikalapált megállapodás mellett.