A G7 országok legutóbbi találkozóján a nyugati nagyhatalmak elvi megállapodást kötöttek a fokozódó kínai befolyásszerzés megfékezésére. Kína több kontinensen is hitelkihelyezés útján próbálja bűvkörébe vonni a geopolitikai szempontból értékes, de gyakran korrupt, fejletlen vagy politikailag instabil államokat. Az Egyesült Államok és Kína viszonya Donald Trump és Xi Jinping elnöksége idején vált igazán feszültté, és az új adminisztráció alatt sem enyhül a konfliktus. A nyugati gazdasági nagyhatalmak amerikai sugalmazásra az eddigi szűkmarkúság után a kínai kiköltekezős befolyásszerzés útjára lépnek. A színfalak mögött nem mindegyik szövetséges boldog, egy új, elsősorban gazdasági hidegháború aligha segíthet a világjárványból kilábaló világgazdaságon, Kína számos nemzetközi normaszegése ellenére sem. Ez a – nem túl fantáziadús – kezdeményezés ráadásul jelentősen megkésett, és euró-ezermilliárdokba is kerül majd, melynek jelentős részére már látatlanban is keresztet vethetnek a summát összeadó államok és vállalatok. Az előjelek baljósak, de megérheti-e mégis az árát a Kína globális hatalmi pozíciójából való kivásárlásra tett kísérlet?

Joe Biden ugyan már fél éve elfoglalta hivatalát a Fehér Házban, első tengerentúli útjára egészen mostanáig kellett várni. A helyszín aligha lehetett volna idillibb a délnyugat-angliai Cornwall fehér tengerpartjánál, ahol fő szövetségeseivel vitatta meg a gazdasági talpraállás és a nemzetközi kihívásokra adott válaszok részleteit. A maratoni tárgyalások után Joe és Jill Biden Windsorba repült, ahol Erzsébet királynőnél szimbolikus jelentőségű látogatást tettek. A brüsszeli EU- és NATO-csúcsokat követően pedig Genfben zárta progamját az elnök, ahol Vlagyimir Putyinnal találkozott. A hetvennyolc éves Biden ugyan közel sem dinamóként pörgette le a hosszú programsorozatot, a látványos bakik hiánya és a kiszámítható szereplés még így is inkább sikerként könyvelhető el az amerikai külpolitika turbulens közelmúltja tükrében.

Az európai körút Biden adminisztrációjának formálódó nagyhatalmi politikája kapcsán egyvalamire jól láthatóan rávilágított: figyelmének fókuszában egyértelműen Kína áll, ennyiben tehát biztosan nem került sor szakításra a trumpi külpolitikával, még ha az eszközök fényévekre is vannak egymástól. A Biden és Tony Blinken külügyminiszter által felvázolt nemzetközi infrastruktúra-fejlesztési program (B3W) lényegében az Egyesült Államokban már beterjesztett koncepció globális léptékű nagytestvére lenne. Ennek értelmében 2035-ig állami és magánforrásokból 40 billió, azaz 40 000 milliárd dollárnyi befektetést eszközölnének transzparens módon azon fejlődő és fejletlen országokban, melyek számára az egyetlen külföldi tőkeinjekciós lehetőséget rossz adósbesorolásaik miatt a kínai hitelek jelentették. Az érintett országok közül sokan ezek felvételekor a globális értelemben vett függetlenségüket költői túlzással jüanra váltották.