„A közmegegyezésnek vége.” Ezzel a mondattal kezdődött a demokratikus ellenzéknek a rendszerváltást előlegező programnyilatkozata, a Társadalmi szerződés 1987-ben. De már az 1985-ös választások előtt is ez volt a helyzet. A „közmegegyezés”, ha ugyan annak nevezhető, a hatvanas évek elejétől azon alapult, hogy a hatalom biztosítja az életszínvonal folyamatos növekedését, a társadalom pedig kushad. Az életszínvonalpolitikára alapozott legitimáció azonban a nyolcvanas évek elejétől megrendült. A parancsgazdálkodás lehetőségei kimerültek. 1981-től rendszeressé váltak a súlyos áremelések, az ország időről-időre a fizetésképtelenség szélére sodródott. A Tömegkommunikációs Kutatóközpontnak az állampárt megrendelésére készült, nyilvánosságra persze nem hozott felmérései a közhangulat rohamos romlását és a párt népszerűségének zuhanását mutatták. Pénzügyminisztériumi számítások szerint 1984-re a reálbérek az 1974-es, a reáljövedelmek az 1976-os szintre zuhantak vissza. Ezt sem a Pénzügyminisztérium illetékesei hozták nyilvánosságra, hanem független-ellenzéki jelöltek és támogatóik beszéltek erről a jelölőgyűléseken. Meg arról is, hogy a közgazdászok túlnyomó többsége szerint teljességgel megalapozatlan az MSZMP XIII. Kongresszusán, a jelölőgyűlések előtt pár héttel meghirdetett gazdaságélénkítési program, amelyhez az életszínvonal szerény emelkedésének ígéretét kapcsolták.

1980, az utolsó „normális” pártállami választások óta sok minden történt a gazdasági helyzet romlásán kívül is. Véget ért a Szovjetunióban a kiszámítható, stabil pangás brezsnyevi korszaka. Gyorsan váltották egymás az életük végén járó, vén utódok, Andropov, Csernyenko, mígnem közvetlenül a pártkongresszus előtt jött Gorbacsov, akinek az irányvonaláról akkor még nem sokat lehetett tudni.

Magyarországon élesedett az utódlási harc. Kádár fizikailag is, szellemileg is gyengült. A gazdaság kényszerű liberalizálását – például az állami vállalatokhoz kötődő kis magánvállalkozások, gmk-k, vgmk-k engedélyezését – politikai szigorítások ellensúlyozták. Az ország csatlakozott az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjához. Szigorú jogszabályokat léptettek életbe a „közveszélyes munkakerülők” ellen – a munkanélküli segély helyett, mivel nem ismerték el, hogy létezik és növekszik a munkanélküliség.

Véget ért az Aczél-korszak, az értelmiség sikeres domesztikálásának korszaka. Az Illyés-Németh-Déry-Kodály-Lukács-nemzedékét követő generációkkal Aczél már nem boldogult. 1985-ben el is vesztette KB-titkári pozícióját, miközben a keményvonalasok vezéralakja, Grósz Károly fölkerült a budapesti pártbizottság élére mint Kádár lehetséges utódainak egyike.

Az 1980-ban még éppen csak kialakulófélben lévő ellenzék 1985-re már sajtóval, kiadóval, hálózattal rendelkezett. Kialakultak a bázisai egyetemeken, kiadókban, szerkesztőségekben. Politikai és kulturális eseményeket, előadásokat, kiállításokat rendeztek. Működött a Szegényeket Támogató Alap, a független békemozgalom, a nagymarosi vízlépcső ellen fellépő Duna Kör.

1970 óta több képviselőjelölt is indulhatott egy-egy mandátumért a választásokon. Ez önmagában nem állt ellentétben a szovjet típusú társadalmak választási szokásaival. Kubában például korábban is megvolt ez a lehetőség. Nem a társadalom, hanem a párt, illetve annak alávetett szervezetek lehetősége volt ez arra, hogy választási lehetőséget biztosítson ugyanazt a politikát képviselő két személy között. Személyválasztási lehetőség volt ez, politikai választási lehetőség nélkül.