Valamilyen szinten mindegyikük töri közös nyelvüket, a németet, így hát a bábeli torony mégiscsak elkészül. A külső szemlélő legfeljebb azon csodálkozik, mennyire árulkodó a munkamorál. Az egykori vasfüggöny ugyan megszűnt három évtizede, a tempó azonban nem változott. Rendre megszakítják a munkát, feltűnően sok az étkezési és dohányzási szünet, komótosan haladnak, de a munkáltató láthatóan ezt bekalkulálja. Mivel alacsony a bér, megéri inkább több embert alkalmazni, s egyébként is, a kelet-európaiak bizonyos szempontból gyorsan felzárkóztak nyugati társaikhoz, nem sok kell ahhoz, hogy kis gyengélkedés esetén inkább beteget jelentsenek. Ami kockáztatja a határidők betartását.

A kiszolgáltatottság tehát kölcsönös, amit jól tükrözött a Covid-19 első hulláma idején, még márciusban elrendelt karantén. Az ingázók nagy része otthon rekedt, az építkezések zömét leállították, csak május közepén kezdtek a munkások visszaszivárogni. Érdekes, hogy bár a fél gazdaság nagyon korlátozott üzemmódban működött, a foglalkoztatási adatok azt jelzik, hogy a koronavírus előtti állapotokhoz képest mára lényegében ugyanannyi ingázót regisztrálnak. Számukra gyors volt a kilábalás, jóllehet a gazdasági növekedés még messze a tavalyi hasonló időszak alatt van, a visszaesés több mint 10 százalékos. Viszont ők éppen azokban az ágazatokban dolgoznak, ahol a szezonális kereslet szinten maradt. Az építőipart például a szerződéses kötelezettségek jellemzik, a vendéglátóipar pedig igyekszik menteni a menthetőt, a nyári hónapok belföldi turizmusa nem adott okot panaszra.

Az elmúlt 10 évben nagyon megszaporodtak a közép-európai ingázók, számuk csaknem megháromszorozódott. A legtöbben Magyarországról jönnek, mintegy 42 ezren, ami majdnem harmada az osztrák Statisztikai Hivatal által nyilvántartott összesen 116 000 ingázónak. Vagy nézzük csak Burgenlandot, tavaly márciusban a 104 752 munkavállalóból 16 891 volt ingázó, a legtöbbjük magyar állampolgár. Ha nem lennének, a termés se lenne betakarítva. Mellettük természetesen ott vannak a már letelepedettek is. Zömük gyakorlatilag a pendlizőkből kerül ki, és míg korábban nagy volt a fluktuáció, mára ez megváltozott, különösen a fiataloknak, a családot alapítóknak köszönhetően. Ahol a házastársak mindketten keresnek, ott jobbak a lehetőségek, hiszen a magas lakbért inkább ki tudják fizetni.

Ők egyébként mágnesként vonzzák a hazai barátokat, egykori kollégákat, jellemzően informális úton folyik a toborzás. Ha a cégnek további munkaerőre van szüksége, azonnal beindul az egykori kapcsolatok szondázása. Beszélgetve a főként szolgáltató ágazatban dolgozókkal, kiderül, hogy különösen a hiányszakmákban milyen sokan hallgatnak a hívó szavakra. Rengetegen vállalnak a munkahelyükön kívül alkalmi munkákat, takarítást, fuvarozást, költöztetést, kisebb lakásfelújítást, és amikor közvetlenül saját zsebre dolgoznak, a munkamorál is azonnal javul. Ezeken a területeken is érvényes, hogy az alacsonyabb tarifákkal legfeljebb egymással versenyeznek a kelet-európaiak, hiszen az osztrákok teljesen átengedték nekik a szakképzettséget alig igénylő munkakörök terepét.

A kétkezi munkások munkapiaci helyzete sokkal rosszabb, mint az alkalmazottaké. Míg utóbbiak felmondása a szolgálati évek számától függően hat héttől öt hónapig terjedhet, a kékgallérosoktól két heti felmondási idővel is meg lehet szabadulni. Az áprilisi munkanélküliségi mutatók is azt támasztják alá, hogy elsősorban ők voltak a járvány áldozatai. Az előző évihez képest akkor 12 százalékkal esett vissza a számuk, míg az alkalmazottaknak, hivatalnokoknak csupán 0,8 százaléka veszítette el munkáját – derül ki az osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) adataiból. Ha a nemzetiségüket vizsgáljuk, az is alátámasztja, hogy mostohábbak az ingázók körülményei. Több mint kétszer annyi külfölditől váltak meg, mint osztrák állampolgártól. Ebben persze közrejátszott az ingázók helyzetének ellehetetlenülése is, az első hetekben, ha akartak volna, se tudtak visszatérni hazájukból. Magyarázat ráadásul, hogy azokban az ágazatokban dolgoztak, amelyeket leginkább érintett a recesszió. Az építőipar, a turizmus vagy éppen a fuvarozás állt le legelőször.

Széles az olló a külföldiek és az osztrákok bérei között, utóbbiak javára. Miközben az osztrákok átlagbére az elmúlt két évtizedben 9-10 százalékkal nőtt, addig a külföldieké 3 százalékkal csökkent. 2000-ben az osztrákok átlagbére 270 euróval volt magasabb, mint a külföldieké, ez 2015-re a duplájára emelkedett. Ennek csak az egyik oka, hogy sűrűbben váltanak munkáltatót, így elesnek a kollektív szerződésekben szabályozott évi béremeléstől. A másik ok, a már említett kiszolgáltatottság. A munkaadók tisztában vannak a szomszédos országok sokkal alacsonyabb bérszínvonalával, és amíg kevesebb fizetésért is kapnak munkaerőt, addig nem lesznek rászorítva az emelésre. Itt az államnak nincs sok tennivalója, ráadásul hasznot is húz abból, hogy például az ingázóknak nem fizetnek munkanélküli segélyt, mert annak feltétele az állandó bejelentett lakcím. Arról pedig nagyvonalúan elfeledkeznek, hogy amúgy az ingázók béréből is levonják a társadalombiztosítási járulékokat. Az Európai Bizottság már az EU luxemburgi bírósága elé vitte a Familienbeihilfe ügyét. A bécsi kormány csak csökkentett gyerekpótlékot hajlandó fizetni a hátrahagyott gyermekek után, az önkényes indexálást Brüsszel diszkriminációnak minősítette. Ez mintegy 40 ezer magyar munkavállalót érint.

Az a tény, hogy a járvány előtt csupán 500 ingázóval tartottak többet nyilván, mint ma, miközben a munkanélküliség még mindig történelmi szinten áll, jelzi, hogy az ingázók nehezen válthatók ki a helyiekkel. A kelet-európaiak olyan munkakörülmények között is hajlandóak dolgozni, amelyeket az osztrák elutasít. A nehéz fizikai munka, például a vágóhidakon, mezőgazdaságban, vagy az áruszállításban a külföldiek „kiváltsága”.

Egyelőre nem látni, hogy a szeptembertől érvényes magyar utazási korlátozások miként hatnak a pendlizőkre. A közvetlen határ menti ingázók kevésbé érzik majd a következményeket, bár a határokon kígyózó sorok, a hosszas várakozások sokaknak kedvét szegték, a rendszeres késések pedig várhatóan a munkaadókat is elgondolkoztatják. A határzár pénteken bejelentett enyhítése nem hoz gyökeres változást, hiszen az üzleti célú beutazás feltétele az érvényes teszt, és ugyan újdonság, hogy elfogadják az osztrák negatív igazolást is, de ez legfeljebb egy alkalomra ad lehetőséget, hiszen pár nappal később már új tesztet kell elvégeztetni. Vagyis nem kínál megoldást a távolabbról ingázóknak, például a 24 órás otthongondozást vállalóknak, akik kéthetes turnusban váltják egymást.

Ma még úgy tűnik, hogy az osztrák kormány, hasonlóan az uniós tagállamok többségéhez, igyekszik elkerülni a tavaszi állapotokat, amikor a fertőzés megállítása érdekében elrendelt kötelező karanténnal lényegében padlóra küldték az egész gazdaságot. Jellemző, hogy ezekben a napokban az új megbetegedések még meg is haladják a tavaszi arányokat, amikor pedig igazolva látták a súlyos korlátozásokat. Kérdés, lehet-e bízni a lakosság felelősségérzetében, például a maszkok reflexszerű viseletében. A kormány dilemmája, hogy ha kivár és megpróbálja megelőzni az ország lezárását, a gazdaság megbénítását, azzal elismeri, hogy sok tavaszi intézkedés fölösleges volt. Ugyanakkor kockáztatja, hogy a küszöbön lévő második hullám végzetesebb lesz az elsőnél.