„Nincs valós alternatívát felmutató, kormányzóképes igazi jelölt a baloldalon” ezzel utasította vissza Orbán Viktor stábja a választási vitát 2014-ben. Holott abban az évben történetesen két volt miniszterelnök is szerepelt az MSZP, az Együtt és a DK közös listáján. Orbán a Jobbik elnökével sem vitatkozott, pedig őt akkoriban még igazán nem vádolhatta senki baloldali elhajlással. Orbán, a számára balsikerű – habár történelmi következményeit illetően már nem annyira egyértelmű hagyatékú – 2006. áprilisi vita óta semmi ilyesmiben nem vesz részt.

Ezen a ponton az olvasó mondhatja, hogy Orbán milyen gyáva, de a helyzet ennél bonyolultabb.

Az ellenzék felől nézve a probléma ugyanis az, hogy bár Orbán valóban felrúgott egy kialakulófélben lévő hagyományt – hiszen 1998-ban éppen az ő kezdeményezésére kezdődött a miniszterelnök-jelöltek vitáinak sorozata –, a tradíció megszakítását „büntetlenül”, azaz szavazatvesztés nélkül vihette végbe. Ennek egyik oka a nyilvánosság brutális átalakítása, már a vita vitája is párthovatartozási kérdés. Szó sincs arról, hogy fennállna egy olyan általános demokratikus közvélemény, amely kiköveteli a jelöltek nyíltszíni küzdelmét. Közszolgálati média sincs, amely ennek pártatlanul teret adhatna. E helyzet kialakulása Orbán célja volt.

A másik ok, s itt érünk el a lényeghez, hogy Orbánnak bizonyos szempontból igaza volt mind 2014-ben, mind 2018-ban, sőt már 2010-ben is, amikor úgy látta: nincs ellenfele. Jobban mondva, vannak ellenfelei, na de éppen ez az, hogy a kihívók egymást is kihívják, sőt főképp azt teszik. Ily módon sem a kormányzásra, sem magára a választási küzdelemre nem állítanak alternatívát. Éllovas versenyzőként pedig a hivatalban lévő miniszterelnöknek nem volt érdeke lehetőséget adni senkinek, hogy épp a vita révén léptessen fel valakit a kihívói pozíció magasabb polcára.

Illúziónk nyilván ne legyen: 2022-ben sem számíthatunk arra, hogy Orbán vitába száll az előválasztási győztessel. Csakhogy az egységes ellenzék jelöltje nagyobb hitelességgel követelheti majd, hogy a kormányfő álljon vele szóba, s ne csak a mi pénzünkből működő propagandahadserege lejárató videóin keresztül véleményezze ellenfelét. Az előválasztás egyik legfőbb tétje pontosan az, hogy hihetővé váljon, a szövetségre lépő ellenzéki pártoknak tényleges győzelmi esélyei vannak, ezért érdemes rájuk odafigyelni és szavazni. A miniszterelnökkel folytatott vita ügye ilyen értelemben csak jelkép, s persze a kampány egy pontján valódi üzengetés tárgya lesz, de a lényeg az, amit a vita vitája mindig kifejez: létezik-e győzelemre esélyes kihívó?

Ennek előállítása az ellenzéki előválasztási versengés tétje. Az előválasztás pedig azért jöhetett létre, mert előzőleg az ellenzéki pártok, vagyis közülük hat, a Demokratikus Koalíció, a Jobbik, a Lehet Más a Politika, a Magyar Szocialista Párt, a Momentum és a Párbeszéd szövetségre léptek egymással. Hiszen együttműködési és előválasztási javaslatok korábban is voltak: Karácsony Gergely 2011-ben javasolt a Jobbikig érő technikai koalíciót, Bajnai Gordon 2012-ben szerette volna egységmozgalom ernyője alá terelni az ellenzéket, 2013-ban Botka László javasolta, hogy dőljön el előválasztáson Bajnai Gordon és Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségért folytatott rivalizálása, 2014-ben létrejött egy Jobbik nélküli közös lista, 2017-ben Botka László Gyurcsány Ferenc és a Jobbik nélküli ellenzéki közös listára tett javaslatot. 2018-ban az MSZP és a Párbeszéd Karácsony Gergely miniszterelnök-jelöltsége alatt afféle perszonálunióra lépett, és a DK-val koordinált jelöltállításban egyezett meg, vagyis felosztották egymás között a körzeteket, ahol csak az egyikük vagy csak a másikuk indult, a jelöltjét visszavonó partner támogatásával. Összellenzéki helyi koalíciók kialakulására azonban 2019-ig, az őszi önkormányzati választásig kellett várni, ami egyúttal azt is bebizonyította, hogy az előválasztást meg kell előznie az együttműködésnek: a győztes jelöltek közös támogatásának ígérete nélkül ugyanis semmi értelme az egész procedúrának.

A 2020-2021-es politikai évad ebben az értelemben annak a nagy ugrásnak az ideje, amikor az ellenzéki pártok az országos politikában szövetségre léptek, és belevágtak az előválasztási projektbe.