Ferber Katalin Japán, a faluország, a vállalati korrupció hazája

Nem, a faluország kifejezés nem rosszindulatú, a szigetországba látogató külföldi találmánya, ez, japánul „ muragunyi", a helyiek egyik kedvenc jellemzése hazájukról. Ha egy embert ismersz, ismersz legalább másik ötvenet, s ez az ötven ismer további százat, vagyis közösségi kapcsolati hálókon keresztül mindenki, vagy majdnem mindenki ismer mindenkit. Természetesen ez csak a japánokra igaz, a Japánban élő külföldiekre kevésbé.

Ez akár az otthonosság, az egymást bajban segítő társadalom hálózata is lehetne, de a világ harmadik legnagyobb gazdaságában egyúttal a legtöbb intézményi korrupció forrása is. Egy több évtizede a szigetországban élő külföldi szakember jellemzése szerint a japán intézmények egymástól való személyes függése olyan, mint a szorosra kötött pulóver: elég egyetlen szálat kihúzni, s az egész lebomlik.

Az elmúlt két évtizedben sokminden vált nyíltabbá, el- és beszámoltathatóvá, de ahogy minden japán “reform”, a vállalati, pénzintézeti el- és beszámoltathatóság úgy lett kötelező, hogy ezen intézmények 90 százaléka meglehetősen lazán kezeli e kötelezettséget, mivel nincs büntetőjogi következménye - legalábbis az összeomlásig -, ha ezt figyelmen kívül hagyja. Japánban a reformok mindegyike mindig csak annyit változtat a fennálló rendszer egészén, hogy az érdekszövetségek, kölcsönös függések ne változzanak.

Nevezhetnénk ezt „szigetország” mentalitásának, vagy gazdasági nacionalizmusnak, a végeredmény ugyanaz: a gazdaság legnagyobb vállalatai és pénzintézetei e sorok írása idején sem önállóbbak az állami felügyeleti intézményektől, mint két évtizeddel korábban.

Vannak, akik szerint az állam túlzott szerepe a korrupció melegágya, vannak, akik szerint az önvédelmi logika terméke ez: külföldi cégek nem szívesen látott résztvevői az üzleti életnek, kivéve a csődközeli helyzetet, amikor az állam ösztönzésére külföldi vállalatot vagy pénzintézetet vonnak be a bajba jutott cég megmentésébe. Ez történt a híres Hosszúlejáratú Hitelbankkal (angol rövidítéssel LTCB), sikertelenül, de ez történt a Mazdával, csúfos kudarccal, és rengeteg kártérítésbe kerülő nemzetközi botrány lett az Olympus kameragyártó óriáscéggel.

S itt, az olvasók érdekében ketté kell választani a botrányt a vállalati és pénzintézeti korrupciótól. E cikk nem a botrányokkal foglalkozik, hanem csak azokkal az esetekkel, melyek tanulságos példái a japán gazdaság teljes zártságának, az „önvédelmi” szemléletnek, melynek következtében nemcsak a kisrészvényesek, de az egész társadalom adófizetői is súlyos veszteségeket szenvednek.

Gyakran hallott érvelés japán vállalati vezetőktől, hogy míg a nyugati óriáscégek a gyors nyereségre törekednek, addig a japán cégek többségét erkölcsi megfontolások, társadalmi érzékenység vezérli, a nyereség elérése kevésbé fontos. A Takata légzsákjainak több halálos áldozattal és sérülttel járó botránya azonban ennek ellenkezőjét bizonyítja: a légzsák könnyen gyulladó anyagból készült költségmegtakarítás céljából, s a Takata ma már a csődeljáráson is túl van, no meg a 3 milliárd dollár kártérítés kifizetésén. Lehetne említeni a Mistubishi autóin évtizedeken át el nem végzett minőségellenőrzéseit vagy a néhány éve komoly botrányt okozó széndioxid kibocsátási adatok meghamisítását. A kilencvenes évek amerikai vermonti gyáregységében történt tömeges szexuális molesztálások a botrány kategóriájába tartoznak, az is óriási kártérítéssel végződött, peren kívüli megegyezéssel. Végül, rendkívül fontos, hogy eddig egyetlen vállalati korrupció vádlottja nem vonult börtönbe, kivéve Carlos Ghosnt és kollégáját, Greg Kellyt, mindketten a Renault-Nissan-Mitsubishi vezetői voltak – és külföldiek.

Pedig az országban alig van bűnözés. Az országos rendőrfőkapitányság évi jelentése évtizedek óta büszkén számol be arról, hogy más fejlett országokkal történő összehasonlításban alig van gyilkosság, rablás szinte nincs, s a bűncselekmények jórészét külföldiek követik el. A „fehérgalléros” bűnözéssel viszont más a helyzet, s az említett beszámolók erről nem tudósítanak. Minisztériumok vezető tisztviselői, hajdan világhírű pénzintézetek és befektetési cégek igazgatói, nagyvállalatok elnökei az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban kényszerültek lemondani, mert cégük sikerei csak papíron, a részvényesek közgyűlésén szétosztott beszámolókban léteztek, hogy megnyugtassák a kisrészvényeseket, s megakadályozzák a kínos kérdéseket.

Furcsa módon az elmúlt hét évtized Japánban történt nagy politikai és gazdasági korrupcióiról szóló információk többsége először mindig a nyugati sajtóban jelent meg. Ennek nem csupán a média sokféle, de láthatatlan, az egyszerű cenzúránál sokkal hatékonyabb korlátozása az oka, hanem az is, hogy a gazdaság csodás növekedése a nyugati működőtőke bevonása nélkül történt. Míg az elmúlt évtizedben a japán tőkekivitel a világ egyik legnagyobbja volt, a Japánban működő külföldi tőke nagysága körülbelül Lengyelországéhoz hasonló nagyságrendű. 

Szembetűnő az is, hogy a hajdan világhírű társaságok, az Olympus, a Nissan, a Toshiba, a Mitsubishi, súlyos pénzügyi nehézségei kivétel nélkül akkor váltak a szigetországban publikussá, amikor a kormány külföldi cégek valamelyikétől kért segítséget az adott vállalat megmentéséhez. Az ország vállalati sikerei részben Japán egyoldalú világgazdasági kapcsolódásának köszönhetőek, részben pedig az állami irányításnak, az állami bankhálózat támogatásának és a valódi csődhelyzetek elkerülésének. Mindennek alapja, hogy lényegében megtartották a második világháborúban kiépített vállalati és pénzügyi szerkezetet. Akkor született a hadigazdaság igényeit kiszolgáló kettős vállalati szerkezet, mint ahogy akkor jött létre a kvázi állami pénzintézetek többsége is, melyek kizárólagos feladata a nagyvállalatok termelésének finanszírozása és a vállalati profit állami garanciája volt. (Másként fogalmazva: egy cég veszteség esetén is garantált nyereséget kapott a költségvetésből, de azt beruházásokra kellett fordítania.) A nagyvállalatok életen át tartó foglalkoztatási gyakorlata is ekkor jött létre, hisz háborúban kevés a férfi munkaerő, s ekkor épült ki a nagy termelőcégek beszállítói hálózata is.

Bár a korábbi családi tulajdonban levő hatalmas ipari konglomerátumok a háború után megszűntek, mert az amerikai megszálló hatóságok ezeket feloszlatták, 1952 után a kormány „javaslatára” létrejött a keresztrészvénytulajdonlás rendszere, amely több nagyvállalat és egyetlen pénzintézet kölcsönös, de nem egyenlő arányú részvénytulajdonlását jelentette. Ennek kettős célja ma is, az “ellenséges”, értsd külföldi részvényvásárlás megakadályozása, másrészt a részvénytulajdonláson keresztül e körhöz tartozó cégek állandó ellenőrzése, ami a pénzintézetnek rendkívül fontos, hiszen ettől függ, hitelez-e a körhöz tartozó vállalatok bármelyikének. Japánul az egy-egy körbe tartozó vállalati és pénzintézeti részvényközösséget keirecunak hívják. Ma egyetlen óriásvállalat van, mely nem tartozik egyetlen keirecuhoz sem, a Toyota autógyár, a világ egyik legnagyobbja.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy e rendszer, ideértve a minisztériumok közvetlen ellenőrzési tevékenységét, nem kompatibilis sem az amerikai, sem pedig más nyugati vállalat működésével, egyetlen kivétellel: az amerikai hadiipari komplexumok mindegyike állami felügyelet mellett működik. Mivel a kilencvenes években, az ingatlanbuborék kipukkanása után tömeges vállalati csődök jöttek, a kívülállók számára ez érthető is volt. Csakhogy a pénzintézetek, befektetési óriások és termelővállalatok nagy része ezidőtájt is a nyugati könyvelési, elszámolási rendszerektől teljesen eltérő módszereket alkalmazott, melyet csak az ezredforduló tájékán, a baseli egyezmények által előírtak szerint igazított hozzá a nyugati pénzügyi elszámolási módszerekhez a kormány és a pénzügyi felügyelet.

Régi vállalati adoma kering erről: a 19. század végén a Mitsubishi megvásárolt egy hatalmas, akkor még üresen álló telket Tokió belvárosában, melynek vételára 1 jen volt. A cég könyvelésében a terület az új könyvelési módszerek bevezetéséig 1 jen értékben szerepelt, mert a vagyoni tételek a beszerzési áron szerepeltek minden japán cég és pénzintézet könyvelésében. 

A kisrészvényesek csak az évente, április-májusban megtartott közgyűlésen tudhatják meg, hogy befektetésük megtérült-e az előző évben, vagy kénytelenek veszteséget elviselni. A közgyűlések többsége hatalmas rendőri készültség mellett zajlott évtizedeken át, mert a jakuza, vagyis a japán maffiaszervezet rendkívül jól képzett egysége, az úgynevezett szokaja megzavarta azokat. Ehhez elegendő volt néhány részvényt vásárolniuk, s cserébe kínos, a cég hivatalos jelentésében nem szereplő problémákról kérdezték a vállalat vezetőségét. Ha egy cég el akarta kerülni ezeket a kérdéseket, melyek mindig a vállalat jövedelmezőségét, rejtett tartalékait és a vállalat átláthatatlan ügyleteit érintették, akkor fizetett a maffiának.

A módszer a következő volt. A közgyűlés előtt néhány héttel a maffia magasan képzett embereinek egyike felhívta a kiszemelt cég vezérigazgatóját, olykor elnökét, elsorolta, milyen titkos akciókról tudna kérdezni a közgyűlésen, megjelölte a pénzösszeget, amiért e kérdések nem merülnek majd fel, s néhány napon belül készpénzben kérte a „szolgáltatás” árát, amely a vállalat problémáinak súlyosságától függött. Volt olyan cégvezető is, aki megtagadta a pénz kifizetését, s ezért a maffia meggyilkolta. Volt, akit szamurájkarddal végeztek ki, s volt, akit kora reggel a lakása ajtajában lőttek agyon.

A buborékgazdaságot követő „elveszett évtized” után pedig kiderült, hogy számos nagy cég komoly bajban van. A bajok nagy részének három jellegzetessége volt. Minden nagy cég, így a Sony vagy a Toshiba, amely hatalmas külföldi vagyonszerzésbe kezdett, óriási veszteséget könyvelt el. A Sony a hírhedt hollywoodi bevásárlás, a Toshiba pedig az amerikai nukleáris energiacég miatt majdnem bedőlt. A másik, nem kevésbé fontos tényező a vállalatok belső munkamegosztása volt. Japánban a 21.század második évtizedében a vállalati menedzsment, a vezérigazgatóság, az elnökség kizárólag belső, egymást ismerő emberekből áll, de az igazi baj forrása, hogy a pénzügyi osztályok vezetői sem elfogulatlan szemlélettel és gyakorlattal bíró alkalmazottak. A harmadik tényezőt ritkán és kevesen említik: az állami intézmények, pontosabban a METI, a gazdasági, kereskedelmi és ipari minisztérium, valamint a pénzügyminisztérium közvetlen hatalma, korlátlan döntési jogköre, személyi kapcsolatokon keresztül érvényesített utasításai.

Carlos Ghosn, a Japánban és Franciaországban 19 évig sikeresen működő, „Szövetség” néven ismert, világhírű autókonszern (Renault-Nissan-Mitsubishi) elnök-vezérigazgatója, aki ma Libanonban él, s akit köröz az Interpol, vagyis nem hagyhatja el az országot, többször nyilatkozta, hogy a japán (és a francia) állam közvetlen beavatkozása az autóipari konszern ügyeibe okozott minden bajt, a konszern súlyos veszteségét és az ő letartóztatását is Tokióban. 

Ghosn ugyan nem mérlegek hamisítása vagy a maffiának fizetett pénzösszegek miatt került japán börtönbe, nem ezek miatt kellett egy nagyméretű hangszerdobozban kicsempésztetnie magát Japánból, hanem törvénytelenül magas jövedelme és eltitkolt egyéb juttatásai miatt, de a három éve még nemzetközi sikernek örvendő autóipari guru a francia és a japán állam érdekeinek összeütközése miatt vált bűnözővé.

A Nissanból Ghosn több mint 5 milliárd dolláros veszteség után, melynek mindössze feléről tudott a nyilvánosság Japánban, egy év alatt nullszaldós, majd nyereséges autógyárat varázsolt. Ez volt a japán gazdaság háború utáni történetében a leghosszabb ideig sikeresen működő vegyesvállalat, s amin ez elcsúszott, az nem kevesebb, mint a japán állami érdekek védelme volt. A francia partner, Emanuel Macron jelenlegi elnök kezdeményezésére a Renault-ba akarta olvasztani mind a Nissant, mind pedig a Mitsubishi autógyárat. E ponton feneklett meg az addig nagyon sikeres és minden tekintetben progresszív együttműködés. 

A kérdés természetesen megkerülhetetlen: meddig és milyen hatékonysággal tud működni a japán gazdaság külföldi működőtőke nélkül? Helyettesíti-e és milyen áron a globalizációt a gazdasági nacionalizmus?  Nyilvánvaló, hogy a válaszok sokfélék lehetnek, de egy biztos: a japán gazdasági és pénzügyi reformok sohasem változtatnak a fennálló hatalmi viszonyokon. 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.