Trauma vagy történelem?

Jelentés az árokból

Egry Gábor | 2020.06.10. 08:08

Címkék:

Trianon

Olvasási idő kb. 11 perc

A Trianoni béke 100 évfordulóját egy új, a történelmi és elvben 1944-es állapotába visszaállított Kossuth teret lényegesen megváltoztató emlékművel szenteli meg a kormányzat. A járvány miatt az avatást augusztus 20-ára halasztották, tovább fokozva az emlékmű szimbolikájából és tartalmából már eleve sugárzó feszültséget (a nemzeti összetartozás valamiképp nem a magyarok szolidaritása, hanem a Kárpát-medence elveszett szimbolikus hazájára, a területre való fixáció révén valósulna meg), hiszen ezzel a történelmi Magyarország szimbolikus halálát annak alapításával együtt fogjuk ünnepelni! Nem mintha maga az eredeti elképzelés, a trianoni sérelmek, fájdalmak és veszteség, az áldozatnarratíva révén, azok évenkénti felidézésével kifejezett nemzeti összetartozás (napja, majd éve) nem lenne már eleve ettől a feszültségtől terhes. Elvben a biztos jövőt szeretnénk sugallni, mindezt azonban a tragikus múlt és az abból fakadó mai nyomorúság révén, anélkül, hogy ez a beszédmód képes lenne hitelesen új kezdetet kifejezni.

Az, aki alternatívát keres, persze először arra kíváncsi, lehetne-e egyáltalán alapja egy másféle emlékezetnek? Végül is nem tagadható, hogy a történelmi Magyarország széthullása, Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam megalapítása vagy kiterjesztése tömeges keserű tapasztalat volt. Menekültek, elbocsátottak, kiutasítottak, perbe fogottak nevei és számai sorjáztak a lapokban, és jöttek szembe az utcán. Iskolák százai szűntek meg magyar nyelven oktatni, az újak működését egyre korlátozták, és – Csehszlovákia kivételével – az ígért demokrácia is hamar autoriter berendezkedéssé alakult. Anyanyelvüket a kisebbségiek megint csak Csehszlovákiában használhatták jelentős mértékben, máshol még egy később aztán be nem tartott jogszabály sem született erről. És a helyzet csak rosszabb lett. Akik a második világháború alatt is kisebbségi sorban éltek, már nyílt diszkriminációt tapasztaltak, és azzal néztek szembe, hogy hamarosan etnikai tisztogatás jöhet, ami el is érkezett például a csehszlovákiai kitelepítések formájában. A szocializmus ismét csak nem kínált megoldást, Nicolae Ceaușescu Romániája már a második világháború diszkriminatív időszakát idézte fel.

Hosszú tehát azoknak a sérelmeknek, szenvedéseknek a sora, amelyeket ez az emlékezet megjelenít, még akkor is, ha egyébként egyre kevésbé tűnik jogosnak egy kalap alá venni a harmincas és a nyolcvanas évek Romániáját a mai Székelyfölddel, a királyi diktatúra Jugoszláviáját a mai Szerbiával, vagy Tiso Szlovák Köztársaságát a mai Szlovákiával.

Csakhogy Trianon, mint oly sok más tragikus esemény, azt is megmutatta, hogy az emberi lelemény kiapadhatatlan, ha arról van szó, miként alkalmazkodjon, és találja meg a helyét és a számítását egy új helyzetben is.

Ez nem csak Csehszlovákiára volt igaz, ahol virágzó szövetkezeti mozgalom jöhetett létre, magyar polgármestereket választottak, és még a kommunista párt is szabadon gyűjthette be a magyarok szavazatainak negyedét-ötödét a választásokon. A nacionalista politika felszíne alatt Romániában is kialakult a helyi kompromisszumok sora, megteremtve legalább a szóbeli kétnyelvűséget a közigazgatásban, kisebbségiek ezreit közalkalmazottnak át- és felvéve, és olykor egészen abszurd történeteket szülve, még a második világháború idején is. Ki gondolná és ki gondolta volna akkor a két világháború közti Romániáról, hogy a Gyimesek lakói Gergely Viktor görögkatolikus pap vezetésével sikerrel kérték vissza 1918-előtti, magyar jegyzőjüket Ion I. C. Brătianuminiszterelnöktől 1924-ben?

Ki ne lepődne meg azon, hogy az 1943-ban a Bánságba érkező csendőrök azzal szembesültek: arrafelé március 15-ét, ha csak a magánszférában is, de munkaszünettel és emlékezéssel töltötték a magyarok, a hatóságok tudtával és tétlensége mellett, még ekkor is?

Számos hasonló történet mutat egy irányba a két világháború közti időszakból: az összeomlás, az új államok berendezkedése egyszerre volt sokaknak katasztrófa, másoknak viszont csak nehézség, sőt, talán még lehetőség is. Az utóbbi azonban soha nem lehetett része az emlékezetnek. Ahogy az sem, hogy a magyarországiak már ekkoriban sem tették magukévá a tragikus emlékezet és a kisebbségi szenvedést hangoztató propaganda morális követelményeit.

A Magyarországra látogató kisebbségi magyarok ugyanazzal szembesültek, mint mai utódaik: lerománozással, lecsehezéssel, a magyarországiak munkájának féltésével, gyakori „menjetek inkább haza” felszólításokkal

, miközben a látogatók keserűen regisztrálták, hogy a magyarországiaknak a nemzeti ünnep is csak egy újabb lehetőség volt kimenni a ligetbe, és le nem vették volna a sapkájukat, amikor megszólalt a Himnusz. Nyilván azt gondolták, azzal vigasztalták magukat, hogy ők a szenvedéseik révén legalább az igazi, erős magyarságtudatot megőrizték, hogy aztán a visszacsatolások után még kétségbeesettebben szembesüljenek az „anyások” értetlenségével és érdektelenségével. Ők maguk ezt természetellenesnek tartották, akár csak a mai kisebbségi magyarok saját magyarországi tapasztalataikat, de ha az irredenta propaganda és a személyes emlékek sem oldották fel ezt, akkor talán tekinthetjük a nemzeti önazonosság természetes velejárójának?

Annak, hogy Trianon emlékezete száz év után is ugyanabban a csapdában vergődik, az egyik oka éppen ez: a hivatalos, a szimbolikus emlékezet mindig elvált a társadalmi viszonyulás sokféleségétől, és kifejezetten akadályozta annak érvényesülését. 1944-ig a tragikustól eltérő emlékek nem kaphattak teret, sőt a visszacsatolások után az állam elvárta, hogy mindenki írja át a saját, kisebbségi élettörténetét, törölje ki belőle azokat az elemeket, amelyek ellentmondtak annak, hogy a magyarokat húsz éven át elnyomták. Aki nem ezt tette, az fennakadt a nemzethűségi vizsgálatok szűrőjén és nem kapott állást, trafikot, közbeszerzést. 1948, főképp azonban 1956 után pedig a szocialista rendszer Magyarország-központú nemzetépítése, a szocializmus közös építésén nyugvó új magyarságfogalom, valamint a téma körüli hallgatás állt távol attól a rengeteg élő tapasztalattól, ami éppen a második világháború vissza- és odacsatolásai, az erőszak, az etnikai tisztogatás megéléséből fakadt és olvadt be Trianon képzetébe.

Mára azonban ezek a későbbi családi emlékek is halványulnak, Trianont magát öntudatuk birtokában megélt rokonaink már nincsenek.

A magyar kisebbségek pedig – hiszen ez Trianon utolsó kézzelfogható következménye – bármilyen mércével mérve is jobb helyzetben vannak, mint 1920 óta bármikor, illetve Szlovákiában legalább olyan helyzetben, mint az első Csehszlovákiában. Még akkor is, ha ez az állapot Szerbia kivételével nem autonómia, és teljeskörű kulturális önreprodukciójuk megoldatlan, nincs alapja annak, hogy ugyanolyan tragikusnak, reménytelennek tekintsük a kisebbségi kérdést, mint 1930-ban. Ennek ellenére 1989 után ugyanabba a patetikus, a jelent 1920-hoz hasonló tragikummal leíró, befagyott emlékezethez tértünk vissza. Ahogy azonban lassan emögül is kihullik a családi emlékezet, ez is egyre inkább az emlékezetpolitika eredménye, klasszikus kulturális és nem megélt trauma lesz.

Az tehát, hogy Trianon – pontosabban a huszadik századi Közép-Európa – történetéből csak ezt a tragikus vonatkozást látjuk, dacára annak, hogy a történetírásban lassan, de biztosan megjelenik a tapasztalatok sokfélesége, részben éppen a normatívvá tett szenvedéstörténeti emlékezet következménye. Ez azonban még mindig csak részben magyarázza meg azt, hogy az emlékezetpolitikát megbénítják a sérelmek és a szenvedés, ami lehetetlenné teszi, hogy a frázisokon túl valóban az egyre inkább a politika által keltett trauma meghaladása felé induljunk. Hasonlóan fontos szerepe van ebben annak is, hogy Trianonra, mint elveszett ideális állapotra emlékezve (és megfeledkezve az azt megelőző magyar nacionalizmusról, mint azt például az emlékmű teszi az 1898 után magyarosított helységnevek szerepeltetésével) olyan normatív elvárást teremtünk a megoldást illetően, ami lehetetlen. Hiszen eszerint minden, ami Trianon után következett, veszteség, maga a kisebbségi léthelyzet is, orvosolni is csak azzal lehet, ha véget ér, és ez az, ami a kisebbségi és magyarországi magyarok közti feszültséget is feloldhatja. Miközben könnyű belátni, hogy ez lehetetlen, a sérelmek és szenvedés kiemelése és szembeállítása a nemzetállami normalitással, alapvetően erre mutat, ismét csak erkölcsi kötelességgé téve a lehetetlent.

Mi segítheti tehát az alternatív emlékezetet? Ahogy említettem, Trianon története társadalmi tapasztalatként korántsem egynemű, ennek megjelenése a társadalmi emlékezetben pedig abban is segíthet, hogy az erősen normatív hivatalos emlékezetet is lebontsa, legitimmé tegye a nem tragikus, nem fájdalmas, akár a közömbös emlékezetváltozatok kifejezését is. Emellett azt is el kell fogadni, hogy a magyarság szükségszerűen mást jelent többségben és kisebbségben, Magyarországon és Romániában, Budapesten és Berlinben, de Csíkszeredán és Pozsonyban is. Lehetetlen a normális nemzeti lét mércéjévé azt a fajta homogenitást megtenni, amit egyébként is a mából vetítünk vissza 1920-ba, és tételezünk a legfontosabb veszteségként. Sokszínű történelem, sokféle magyarság, szemben az egynemű, homogén nemzettel. Ezt elfogadva talán kimászhatunk a trianoni trauma árkából.

Kapcsolódó cikk: Ami fájni fog

Még több olvasnivaló a témában

Krajczár Gyula

Szabó Barnabás

Hiába trükközik a KSH, az emberek 100 százalékos inflációt érzékelnek

Csak a kenyér több, mint 60 százalékkal drágult

Szabó Brigitta

Láng Zsuzsa

Cser-Palkovics András: Kulcskérdés, hogy megjöjjenek az EU-s pénzek

Energiacsúcs összehívását és a fűtési szezon végéig ársapka bevezetését kérik a kormánytól az önkormányzatok.

Tóth Ákos

Ónody-Molnár Dóra

Kvótát a magyar cigányságnak!

A faj szó átírását kezdeményezik a magyar joganyagban az Ámbédkar Technikum vezetői

Ónody-Molnár Dóra

Paul a pult mögött

McCartney, 3, 2, 1.

Benedek Szabolcs

Árnyékkormány angol és magyar módra

Őfelsége leghűségesebb ellenzéke

Szabó Barnabás

Mindenki hazaárulója

Eckhardt Tibor (1888-1972)

Révész Sándor

Vásárhelyi Mária

Ipsos: A magyarok tartanak a legjobban az áremelkedéstől

Többen hibáztatják a háborút, mint a kormányt

Lakner Zoltán

Lakner Zoltán

Tamás Ervin 

Folytatódik Iványi Gáborék zaklatása

A BM-ben nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb

Ónody-Molnár Dóra

Baljós tanévkezdés

Csak irracionális racionalizálás képzelhető el

Ónody-Molnár Dóra

Keresés