Kínzó kérdések

A francia társadalom az 1995-ös merénylethullámtól indulva a 2012-es, Mohamed Merah-féle merényletsorozaton át jutott el a 2015-ös Charlie Hebdo-merényletekig, melyeknek várva várt bírósági tárgyalása a napokban kezdődött meg a párizsi törvényszéken. Ha más nem, a folyamatosan alkalmazott biztonsági készenléti rendszer, a Vigipirate, vagy éppen az évtizedek óta a közterületeken virító "Éberség, tisztaság" feliratú átlátszó szemeteszacskók időről időre emlékeztethették a franciákat, hogy nem élnek teljes biztonságban. Ám a 2010-es évtized a korábbiakhoz képest is új helyzetet teremtett.

Az internet, a közösségi platformok logikája, a szekuláris Franciaország szimbolikus jelentősége, a közel-keleti régióban való szerepvállalása, az Iszlám Állam erőszakos felemelkedése az egekbe emelte a biztonsági kockázatot. Egyre égetőbbek lettek az iszlamista radikalizáció mögötti szociális, társadalmi integrációs és kulturális-értékrendbeli kihívások is, hiszen a franciák fő problémája közismerten nem az importált, hanem a saját termelésű terrorizmus. A polgárok a kockázatra és az erőszakra válaszul sok mindenbe belenyugodtak, amibe egy évtizeddel korábban vélhetően még nem nyugodtak volna bele. Szimbolikus, hogy az emberi jogok hazájában a szocialista François Hollande hivatalban lévő elnökként minden további nélkül bevallhatta botrányt kavaró interjúkötetében, hogy a köztársasági elnöki irodában célzott gyilkosságokra ("opération Homo") adott utasítást. A harcedzett közönségnek 2016 őszén a szeme alig rebbent, a közlés tartalma szinte kevésbé volt sokkoló, mint a tény, hogy az államfő ilyen könnyelműen fecsegte ki a Köztársaság féltve őrzött titkait. Igaz, e sokat citált botránykönyv megjelenése volt az Hollande elnök bukásához vezető úton az utolsó, egyben döntő lépés.

A 2015 januári Charlie Hebdo-merényletsorozat szomorú és sok áldozatot követelő széria nyitánya volt, hiszen a 2015 novemberi Bataclan-merényletek, majd a 2016 július 14-i nizzai támadás szorosan követték az első mészárlást. A Charlie Hebdo-merényletsorozatot az emberek a francia értékek elleni támadásként élték meg, merthogy az is volt. A támadók a franciák között is vitatott, nem mindenki által szeretett szatirikus lapot, a szólásszabadság, a vita terepét támadták meg. Aztán a terroristák rendőrt öltek, ezzel a köztársasági autoritás egyik megjelenítőjét célozták, végül pedig kóser élelmiszerboltban, a Hyper Kacherben ejtettek túszokat, gyilkoltak embereket világos antiszemita indítékkal. Mindez azt szimbolizálta, hogy a merénylők a köztársasági értékeket, az állampolgári közösség egységét vetik el. A világszerte elterjedt Je suis Charlie hívószó a közös értékek melletti kiállást is jelentette.

Sorjáztak a kérdések. Miért nem tudtak a hatóságok a tervekről? Hol ment félre a hírszerzés? Miért és hogyan radikalizálódtak az elkövetők? Milyen hatása van és lehet mindennek a francia muszlimok mindennapjaira, a frissen érkezett, és 2015-től menekült-kérelmezőként százezres nagyságrendben érkező közösségek helyzetére? Milyen szigorítások és hatáskörbővítések szükségesek a hatóságok számára? Miért nem képesek bizonyos egyének, kisebb csoportok beilleszkedni a Francia Köztársaságba, miért nem osztják annak az értékeit? Mit tehet a kisebbség, mit tehet a többségi társadalom?

A legradikálisabb lehetséges megoldás, a társadalmi szerződés büntetéskénti, közösség általi felmondása persze gyorsan kiesett a listáról, bár Hollande elnök 2015 novemberében javasolta az elítélt terroristák állampolgárságának a megvonását. Nem sokkal később azonban visszakozni kényszerült. Amikor a 2015 január 11-i világraszóló szimbolikus séta véget ért, s az egymásba karoló állam- és kormányfők hazamentek, Franciaország ott maradt a kínzó kérdésekkel. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy mindre tökéletesen válaszolni is tudott.

Kétségkívül válaszolni tudott a hatásköri kérdésekre, mivel 2015-ben már el is fogadták azt az új nemzetbiztonsági törvényt, amely meglehetősen széles jogkörökkel ruházta fel a szolgálatokat, például az internetforgalom felügyelete és megfigyelése ügyében. A közvélemény lelkes vagy boldog ugyan nem volt a dologtól, de azért apatikusan tűrte, hogy szélesítik a lehallgatások lehetőségét, hogy az internet-forgalom immáron élő egyenes adásban követhetővé válik. Miközben a társadalom pontosan érezte, hogy ez akár a magánszféra jogainak csorbításához is vezethet, passzivitása mégis arról a reményről tanúskodott, hogy az állam azzal foglalkozik majd, ami a dolga, tudniillik a terrorizmus, a szervezett bűnözés, a kémkedés megakadályozásával, nem pedig mással.

Azt is tudomásul vette a közvélemény, hogy 2015 januárjától a hadsereg is megjelent az utcákon, a kockázatosnak gondolt köztereken a Sentinelle-hadművelet keretében. Sőt, 2015-ben a megkérdezettek 85-a mondta azt az Ifopnak, hogy támogatja a katonák utcai jelenlétét. A szigorítások, az újabb törvények, akciótervek elfogadása, publikálása azóta is szinte folyamatos. A "folyamatosság" nemcsak demonstratív, politikai módon értendő. A 2015 novemberében, a Bataclan-merényletek után bevezetett rendkívüli állapotnak úgy lett vége, hogy nem lett vége, a terrorgyanús esetekre vonatkozó cikkelyek részben megjelentek a békeidőben érvényes büntetőjogban, a parlament pedig éppen e sorok írásakor tárgyalja a kormány kérésére, hogy a fenti intézkedéseket ismét meghosszabbítsák, s a kabinet a Covid-járvány miatt kicsit később számolhasson be a hatásosságukról.

Hogy a hatásosságon még lehet dolgozni, s hogy kihívás maradt a kormányzat előtt bőven, azt az is bizonyítja, hogy 2019 őszén egyenesen a párizsi főkapitányságon követett el Mickaël Harpon merényletet, mielőtt kollégái megölték volna. Maga is az épületben dolgozott. A biztonsági átvilágításon is átesett terrorista radikalizációjára mutattak ugyan bizonyos jelek, ennek ellenére állományban maradhatott. Az elmúlt évek tapasztalata éppen az, hogy az állam sokszor pontosan tudja, potenciálisan ki lehet veszélyes, őket különböző biztonsági listákon tartják számon.

Gérald Darmanin belügyminiszter friss közléséből tudjuk, hogy a terrorgyanús személyek listáján (FSPRT) 8132 fő szerepel. Az igazi kérdés az, helyesen mérik-e fel e "számon tartottak" veszélyességét, s a korlátos erőforrásokból áldoznak-e arra, hogy szakembereket állítsanak rájuk. A később hibásnak bizonyuló emberi döntések vezetnek ahhoz, hogy időről időre követnek el kisebb-nagyobb cselekményeket olyanok, akik ott vannak a hatóságok látókörében. Itt is igaz a tétel, hogy minden önjelölt terrorista mellé nem lehet teljes időben rendőröket állítani. Darmanin belügyminiszter egyébként azt is elmondta, hogy 2017 óta 32 merényletkísérletet akadályoztak meg a hatóságok, s a belső terrorizmus által támasztott veszély továbbra is magas.

Az elmúlt öt évben a francia társadalmat erőteljesen foglalkoztatták a terrorista jelenség hátterében található szociális, pszichológiai, vallási, emberi kihívások, s természetesen a szalafizmus, a politikai iszlám jelenléte. Egyre többet beszélnek a probléma gyökereiről az iskolában, a sportban, az egyházakban, egyéb közösségekben. Egymást érik az okokat kereső kormányzati-parlamenti elemzések és akciótervek, illetve a deradikalizációs projektek. A franciáknak e vitákon keresztül szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy a hazai gyártmányú terrorizmus és a bevándorlás között van kapcsolat, ha mégoly áttételes is. Jellemzően a tegnap bevándorlóinak az országban született gyermekei és unokái lázadnak, legalábbis törpe kisebbségük, az erőszak és az iszlamizmus révén. De a kihívás háttere, hogy a nem lázadó bevándorlógyerekek előtt is kevés a perspektíva, ők is komoly szociális és integrációs kihívásokkal küzdenek.

Mindez jellemzően olyan nem elosztási-gazdasági jellegű ügyekben csúcsosodik ki az elmúlt esztendőkben is, mint a női öltözködés, az iskolai étkezés, vagy éppen a Charlie Hebdo vesztét is kiváltó karikatúra-ügy. Bár a közvéleményt élesen megosztó dologról van szó, Franciaországban az 1881-es sajtótörvény óta szabad a blaszfémia. Az istenkáromlást ugyanis a szólásszabadság részének tekintik, feltéve, hogy nem uszít csoportok elleni gyűlöletre. Amikor 2020 szeptember elején, a per kezdetére időzítve a lap újra publikálta az elhíresült Mohamed-gúnyrajzokat, azzal erőteljes politikai üzenetet küldött ezzel kapcsolatban. Beszédes, hogy a tízből hat francia mondta azt az Ifop közvélemény-kutatónak, hogy a szólásszabadság nevében jól tette a Hebdo, hogy ismét lehozta őket. A muszlimok esetében viszont jóval alacsonyabb volt ez az arány, ahogy a muszlimok között kevesebben voltak azok is, akik elítélték a 2015-ös merényleteket. Nem véletlen, hogy felelősségének tudatában az egyébként társadalmilag nem túl beágyazott muszlim ernyőszervezet határozottan kérte a híveket, hogy hagyják figyelmen kívül az újra publikált sorozatot, s tekintsék azt a szólásszabadság részének. Nem is érkezett egyébként országos jelentőségű beszámoló, hír komolyabb atrocitásról.

A franciák eszköztára a nemzeti, köztársasági hagyományok okán korlátozott, amikor az esélyegyenlőség, a társadalmi egyenlőség, egység erősítésén gondolkodnak. A hagyományos terep, a köztársasági iskola, úgy tűnik, sok sebből vérzik. Tovább él a meritokrácia eszméje, a pozitív diszkrimináció nem széles körben gyakorolt vagy elfogadott jelenség, bár azért itt-ott van rá példa. A francia állam egyenlő kötelezettségekkel és jogokkal bíró egyénekben gondolkodik, csoportokat formálisan nem ismer el, s mivel jogokat és kötelességeket nem ad csoportoknak, nem számolgatja, nem tartja őket nyilván. Amikor valaki felveti az etnikai statisztikák szükségességének kérdését, mint Sibeth Ndiaye azóta már távozott kormányszóvivő a nyáron, kisebb vita alakul, de a gondolat annyira idegen a franciáktól, az ő színvak hagyományaiktól, hogy gyorsan le is kerül a napirendről.

A jelentős újraelosztás ellenére a szociális, osztályalapú megközelítés is igazi tűzfészekké vált, amikor 2017 után már a fehér, vidéki alsó középosztály frusztrációja is felszínre tört a sárga mellényes mozgalom keretei között. A 2020-as koronaválság pedig éppen azzal fenyeget, hogy újabb csoportokat lök lejjebb a lejtőn, erősítve a közös erőforrásokért zajló harcot. Ugyanakkor a terrorizmus, a bevándorlás, az integráció ügyei is éppen most térhetnek vissza a napirendre az elnök által ígért iszlamista szeparatizmus elleni törvénycsomag révén.

A november 10-ig tartó bírósági tárgyalássorozat aligha biztosít lehetőséget arra, hogy a francia társadalom az összes kapcsolódó problémáját kibeszélje. Feloldás, megoldás reálisan ilyen alkalomtól nem várható. Ám arról esetleg megtudhatunk ezt-azt, hogy a konkrét esetben az állam hibázott-e. Azonban a 2014-2015-ös szabályozás már nem a 2020-as szabályozás, nem biztos, hogy a politika számára bármiféle cselekvési kötelezettség következik a per által feltártakból. A túlélőknek és az áldozatok családjainak, a megsértett közösségeknek ugyanakkor katartikus lehet a folyamat, egyfajta szimbolikus lezárásként szolgálhat, annak ellenére, hogy a főkolomposok vagy nincsenek jelen, vagy már csak a túlvilágon felelhetnek a gyilkosságokért.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.