Lakner Zoltán Könnyebb a migránsoktól félni, mint Mészáros Lőrinctől

A legszegényebbek szavaznak leginkább a Fideszre

Az újonnan létrejött 21 Kutatóközpont első elemzése azzal a jelenséggel foglalkozik, amit a fiatal kutatók a tanulmányukban Fidesz-titoknak neveznek: miért szavaznak a magyar társadalom legrosszabb helyzetben lévő tagjai, akiknek a legtöbb okuk volna a rezsimmel szembefordulni, a legnagyobb arányban a kormánypártra? A szerzők szerint tévedés, hogy küszöbön állna valamiféle éhséglázadás. Habár az is igaz, hogy a járvány és a válság változtathat az eddigi tendenciákon.

A 2019-es önkormányzati választást követően az ellenzék jogosan örült annak, hogy a budapesti sikerek mellett a jelöltjeik tíz megyei jogú városban is győzelmet arattak. Elemzők azonban már az eufória napjaiban felhívták a figyelmet, hogy a megyei listákon a Fidesz a korábbinál is nagyobb fölénnyel nyert. Minden megyei közgyűlésben abszolút többségbe került, akármilyen széles körű volt is az ellenzéki együttműködés.

Megyei listákra nem szavaznak a megyei jogú városok lakói, mert e városoknak saját közgyűlésük van. A megyei közgyűlések összetétele tehát a kisebb települések szavazatmegoszlását tükrözi.

A kormánypárt kistelepülési fölényét érzékelteti az is, hogy a 2018-as parlamenti választáson – amikor az ellenzék már megnyerte a budapesti egyéni választókerületek többségét – a 88 vidéki egyéni kerület közül 86-ban végzett első helyen fideszes induló. Mégpedig ezek többségében ötven százalékot meghaladó szavazatarányt elérve.

Olyan eseteket is ismerünk 2018-ból, amikor a választókerület központjában fölénybe került ugyan az ellenzék legerősebb jelöltje, de a választókerülethez tartozó kistelepülések a Fidesz javára fordították át az összesítést. Ez történt például az egri központú választókerületben. Egy ilyen eredmény előrevetítette az ellenzéki győzelem lehetőségét az önkormányzati választásra. Az összefüggés azonban fordítva is igaz: a kistelepülési támogatottsági viszonyok további eltolódása a Fidesz javára nem ígér jót az ellenzéknek a következő parlamenti versengésre.

Ezzel a helyzettel kapcsolatban különféle véleményáramlatok érzékelhetőek az ellenzéki közvéleményben, csakhogy ezek többsége – tisztesség ne essék szólván – nem ér semmit. A 2018-as választást követően hangadó értelmiségiek cseréltek eszmét nyilvános Facebook-posztokban arról, hogy ki kellene kiáltani a Budapest Köztársaságot. Ez nyilván nem egy konkrét terv, és azt sem állíthatjuk, hogy ez a meghatározó véleményáramlat, mégis jellemző arra a gondolkodásra, amely nem tud mit kezdeni a budapesti és vidéki szavazat közötti olló szétnyílásával, inkább ledobná a fővárosról a vidéket, azon belül is a kistelepüléseket. Ez a tehetetlenség, az ismerethiány és a problémák tagadásának jele. Ráadásul „a” vidék magatartása feletti értetlenség, netán a vidéki emberek hibáztatása szélesítheti a szavazói szakadékot.

A másik, időről-időre divatba jövő elgondolás szerint a „végeken” olyan elviselhetetlen a helyzet, hogy majd hirtelen elpattannak az idegek, kitör a szegények lázadása.

Miközben semmit sem lehet teljes mértékben kizárni, ezt a jó évtizede elő-előkerülő várakozást semmi nem látszik igazolni.

Ami azt illeti, a társadalom inkább a szegények ellen „lázad”, vagyis ellenük lázítanak, legyen szó a segélyezettekről, a munkanélküliekről, a hajléktalanokról vagy a „migránsokról”. A legrosszabb helyzetben lévőket könnyebb egymással szembefordítani, mint a politikai vagy gazdasági uralkodó osztályokkal. Erre reagálva írják a kutatás szerzői, hogy „a >>migránsoktól<< általában >>könnyebb<< félni, mint Mészáros Lőrinctől”.

Érvényesül az a szociálpszichológiából ismert jelenség, hogy a hátul lévők igyekeznek elkerülni, hogy ők legyenek a legutolsók. Értékelik, ha mesterséges szembeállítások révén „bebizonyosodik”, mások is vannak mögöttük. A saját csoportjuk e logika szerint nem hibáztatható rossz helyzetéért, ezért „érdemes” a segítségre, míg mások „önhibájukból” jutottak oda, ahol vannak, netán visszaélnek a támogatással, amiben részesülnek, ezért végső soron arra „érdemtelenek”.

Mindennek – megint csak a közkeletű vélekedés szerint – a legfontosabb oka a propaganda, és az, hogy vidéken nem lehet hozzájutni a valódi hírekhez. Mindenki az M1 híradóját nézi és a Kossuth rádió reggeli híreire ébred.

A 21 Kutatóközpont tanulmánya jelentősen árnyalja ezt a képet. A több havi (2018 szeptembere és 2019 novembere közötti) adatbázisok összevonásával létrehozott, összesen 10.800 fős, személyes megkérdezésen alapuló minta alapján, amit 2020. februári és májusi (telefonos) adatfelvétellel egészítettek ki, az elemzők arra jutottak, hogy „még az alapfokú végzettségűek között is csak 11 százalék azoknak az aránya, akik kizárólag kormánymédiából tájékozódnak”. Ettől még igaz, hogy a társadalom legalacsonyabb státusú részében „a túlnyomórészt kormánymédiát fogyasztók aránya még a 70 százalékot is jócskán meghaladja”.

A kormánypárti és ellenzéki beállítottságú emberek napirend-érzékelése hasonló, ami azt jelenti, hogy egy adott időszakban nagyjából ugyanazokat a híreket nevezik meg fontos történésekként. Az aktuális ügyek tehát többnyire eljutnak az emberekhez. Ebben a televíziónak van döntő szerepe, hiszen a televíziós alapcsomagokban mindenütt megtalálható a piacvezető RTL Klub. Az tehát biztosan nem igaz, hogy vidéken hermetikusan el vannak zárva a propagandán kívüli hírszolgáltatástól.

A meghatározó tényező az online hírekhez való hozzáférés eltérése: a kiszolgáltatott csoportok sokkal kisebb mértékben fogyasztják az internetes médiumok tartalmait, mint a társadalom többi része.

Ők azok, akik a közösségi médiában is ritkán találkoznak a sajátjukétól eltérő véleményt tartalmazó posztokkal. Összességében, ahogy a tanulmány szerzői fogalmaznak, „az ATV, az RTL, az Index.hu. a hvg.hu és a 444.hu olvasói – minden más tényező változatlansága mellett – nagyobb eséllyel lesznek ellenzékiek”, „a Tv2, a köztévé, a HírTv nézői, illetve az origo.hu olvasói pedig kormánypártiak”. A kutatók azt is megállapítják, hogy „a szélesebb elérésű médiumok közül csak az interneten tudnak túlsúlyba kerülni az ellenzéki érvek – ám ennek a fajta médiának a hatása már vidéken is limitált, (…) az alacsony végzettségűek körében pedig szinte egyáltalán nem létező”.

A tanulmány szerzői arról is beszámolnak, mennyire helytállónak találták a Policy Solutions egy korábbi kutatásának megállapítását arról, hogy a magyar egy „megsüketült társadalom”. Abban az értelemben, hogy ha „könnyen beazonosítható a kormány-ellenzéki álláspont, akkor a válaszadók >>politikai hűségesküként<< értelmezik a kérdést, és valóban >>süketté<< válnak minden más érvre, az osztályhelyzetükre is”. Ez az oka annak, hogy a kutatók alig találtak olyan témát, amelyben a válaszadókat az befolyásolta volna az állásfoglalásban, hogy ők maguk hol helyezkednek el a társadalmi ranglétrán. Az elsődleges szempont a kormánypártiság és az ellenzékiség volt. Ha pedig olyasmiről kérdezik az embereket, amiben nem ismerhető fel egyértelműen egyik vagy másik álláspont, akkor a válaszok eloszlása nagyon hasonlóvá válik.

Ennél is furcsább azonban, hogy a státusbeli eltérések, amikor mégis megmutatkoznak, nem azt az eredményt hozzák, amire számítani lehetne.

Úgy vélhetnénk, a legrosszabb helyzetben lévők, és közülük is főként azok, akik úgy érzik, hogy még romlott is a helyzetük az utóbbi időben, tömegesen fordulnak szembe a kormánnyal. A 21 Kutatóközpont adatai alapján ez egyáltalán nincs így.

Az e kutatásban tizennégy kategóriára bontott társadalom legalsó két osztálya körében a saját helyzetük romlását érzékelők valamivel többen támogatják a kormányt, mint az ellenzéket. Más, magasabb státusú/magasabb végzettségű csoportokban egyértelmű az ellenzéki fölény azok körében, akik a saját helyzetük romlását érzékelik. A kutatók úgy fogalmaznak: „Ha az ellenzék még a leghátrányosabb helyzetű és leszakadó csoportok között is csak nagyjából minden harmadik állampolgárt tud megszólítani, akkor a gazdasági motivációjú politikai versenyt egyértelműen elveszítette.”

Egyébiránt nem csak a saját helyzetük romlását érzékelő alacsony státusú szavazók, hanem általában a rosszabb helyzetben lévők körében is jelentős kormánypárti fölény tapasztalható. Az ellenzék a tizennégy osztálykategóriából csak a felső háromban vezet a Fidesz előtt.

Ráadásul a Fidesz fölénye a társadalom alsó részében hatalmas, míg a többi szegmensben támogatóinak eloszlása viszonylag egyenletes.

Ha nem számítjuk a preferenciájukban bizonytalanokat, tehát „csak a pártot választani tudókat néznénk (…) akkor a legalsó két kategóriában a Fidesz 75 százalék feletti, az ellenzék 25 százalék alatti szavazati arányt kapna, a legfelsőben ugyanakkor az ellenzék 60-40 arányban előzné a Fideszt. Ekkora különbség meglehetősen ritka a politikai szociológiában.” Mindez azt is jelenti, hogy „az ellenzéki szavazótábor karakteresebb képet mutat demográfiailag, mint a kormánypárti: az ellenzéknek együttvéve sem sikerült olyan sokszínű tábort kiépíteni, mint a Fidesznek”.

Különös módon a fővárosban ezek a szabályszerűségek egyáltalán nem jutnak érvényre. A budapesti szegények között nem mutatkozik elsöprő kormánypárti fölény. Ez is alátámasztja – amit a választási adatok szintén körülrajzolnak –, mennyire eltér a budapesti politikai atmoszféra az ország többi részétől. A 21 Kutatóközpont magyarázata erre az, hogy itt nincs a hatalom kezében olyan nyomásgyakorlási eszköz, mint a kisebb településeken.

Ilyen nyomásgyakorlási eszköz a közmunka, amelynek sajátos szerepéről korábban is születtek átfogó kutatások. Molnár György és szerzőtársai már 2014 végén bebizonyították, hogy a közfoglalkoztatás nem vezet át az elsődleges munkaerő-piacra. Ellenkezőleg, minél hosszabb időt tölt el valaki a közmunkarendszerben, annál kevesebb esélye lesz átlépni a piaci foglalkoztatásba. Váradi Monika szórványtelepüléseken végzett kutatása pedig azt bizonyította, hogy a települési szinten szervezett közmunka gazdaságilag fenntarthatatlan, hiszen a munkaerő és a termékek piacának szabályszerűségei nem szűnnek meg érvényesülni a községhatároknál.

Viszont a közmunka lehetőségének megadása és megvonása a helyi hatalmi viszonyok alapvető összetevője.

Erre a mozzanatra hívják fel a figyelmet a 21 Kutatóközpont munkatársai is, akik arra jutnak: a közmunka sokak számára minimális biztonságot és megélhetést jelent, sőt előrelépést egy korábbi élethelyzethez képest. Az ő kormánypárti szavazatuk azonban nem csupán a hála kifejezése a közmunkát szervező helyi vezetés iránt, ugyanis kimutathatóan nagyobb a Fideszre szavazás aránya azokon a kistelepüléseken, ahol a közmunkát osztó polgármester fideszes.

Ebből a kutatók arra a következtetésre jutnak, hogy „a hála helyett inkább a nyomásgyakorlás a jellemzőbb”.

Mindent egybevetve, a 2018-2019-es adatok szerint a nehezebb sorsú társadalmi csoportok „kétharmada-háromnegyede nem gondolja, hogy anyagi helyzete rosszabbra fordult volna, tehát ebből a szempontból a kormány elleni tiltakozásra nincs oka”. Ennél fogva „az sem magától értetődő, hogy változtatni akarnak, az meg pláne nem, hogy ezt a hatalmon lévők leváltásával tudnák elérni”.

A tanulmány szerzői a szociálpszichológiában ismert rendszerigazolás fogalmával magyarázzák a jelenséget. A rossz helyzetben lévő emberek – akiknek amúgy is a leggyengébb az érdekérvényesítési képességük, egymástól elkülönülve élnek, nehezen képesek magukat megszervezni – magyarázatot keresnek a helyzetükre és felmentést akarnak kapni az amúgy is reménytelennek látszó cselekvés kényszere alól. Ha úgysem tudnak változtatni a helyzetükön, ha a rendszer megváltoztatása teljesen elképzelhetetlen a számukra, akkor azt elfogadva kell valamilyen világmagyarázatra lelniük.

Ez a rendszerigazoló gondolkodásmód lökheti a kormánypárt irányába a legrosszabb helyzetben lévő csoportokat. Ehhez jön még az is, ha e csoportok tagjai úgy érzik, az elmúlt évek gazdasági növekedésének hasznából valami nekik is jutott.

Egymáshoz és a saját korábbi helyzetükhöz viszonyítanak, nem Mészáros Lőrinchez.

Éppen ezért nyitott kérdés, mit okozhat a koronavírus-járvány nyomában járó gazdasági válság. Az elmúlt két évtizedben a fogyasztói bizalmi indexet szorosan nyomon követte a mindenkori kormánypárt támogatottságának alakulása, márpedig tavasszal a bizalmi index beszakadt. Ebből önmagában semmi nem következik, de ez azért rizikó a kormány számára. Az alsó osztályok kormánypárti beállítottsága elbizonytalanodhat, ha helyzetük romlását érzékelik. Talán ez még inkább felerősíti majd a propaganda szerepét, a külső tényezőket okoló válságmagyarázatokat, bár tartós közérzetromlás esetén gyakran ez sem segít a kormányokon.

Idáig azonban a Fidesz támogatottsága még nem csökkent a válság nyomán. Annál nagyobb lesz viszont a politikai jelentősége annak, elhúzódik-e a krízis, vagy gyors lesz a „visszapattanás”.

Van azonban még egy tényező, amit a 21 Kutatóközpont észlel, és ami gátolhatja az ellenzéki „hatalomátvételt” az alsó rétegek körében, bárhogyan alakul is a helyzet. A tanulmány szerzői úgy vélik, az ellenzéki hang vidéki jelenlétének egyik fontos oka lefegyverzően egyszerű: „a Fidesz számára sokkal inkább tűnik prioritásnak ez a célcsoport, mint az ellenzék számára”. Ez az, amin csakis a fennálló helyzet jobb megismerése és a tényleges változtatási szándék politikai cselekvéssé alakítása tud fordítani.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.