Közoktatási papírvalóság

Azt tanítjuk, hogy aki gazdálkodik vagy problémákat akar megoldani, az tervez. Mivel a magyar közoktatásban az iskolák államosítása és egy hivatalba olvasztása óta nem gazdálkodik senki, s mivel – mint tudjuk – problémák nincsenek, az oktatásban nem zajlik semmiféle tervezés. Ennek lenyomata egy új kormányzati dokumentum is, amely Az Európai Unió számára készített köznevelési stratégia 2021-2030 címet viseli.

A közép- és hosszú távú tervezés nélküli sajátosan turáni oktatásirányítási gyakorlatot azonban az EU makacsul figyelmen kívül hagyja, s arra kényszeríti a magyar kormányt, hogy minden hétéves uniós költségvetési ciklus előtt stratégiának látszó tárgyak tömegét állítsa elő. Ez azonban öngól: a Bizottság kénytelen komolyan venni a magyar tisztviselők által összeírt nyolcvan-száz oldalas dokumentumokat, s brüsszeli tisztviselők sokaságát kell foglalkoztatnia ahhoz, hogy monitorozzák a stratégiai dokumentumokba foglalt „közpolitikai célok” teljesülését. Ez persze legyen az ő bajuk. Ha a tervezés az egyetlen eszközük a nemzeti és uniós közösségi célok összehangolására, akkor sajnos tudomásul kell venniük, hogy a tervezés hiánya az európai közösségből való kiiratkozásnak egy nehezen torkon ragadható formája.

Ezen a ponton akár be is fejezhetnénk az új köznevelési stratégia megvitatását. Van azonban néhány kérdés, amit mégis érdemes feltenni. Az első, számos tanulsággal kecsegtető kérdés így hangzik: hogyan készült? Egy kormányzati stratégia hitelességét négy dolog biztosítja: kik azok a szakértők, akik közreműködtek az elkészítésében, milyen módszertant alkalmaztak, mely érdekcsoportok véleményét csatornázták be a tervezésbe és mi a stratégia „rendfokozata”, milyen szintű döntéshozó testület fogadta el. Aki látott már komoly stratégiai tervezés alapján készült dokumentumokat, az tudja: azok első, általában több tucat oldalnyi része ezt foglalja össze a fentieket. Hosszú bevezető fejezetek szólnak arról, hogy milyen mandátum alapján kik készítették, kik vettek részt az elkészítésében, milyen módszertan alapján, milyen etikai szabályok betartásával és milyen adatok felhasználásával készült, mely érdekcsoportokat képviselő milyen szervezetek vettek részt az első változat véleményezésében, kik véglegesítették, milyen egyeztetési folyamat végén milyen szervezett hozott döntést az elfogadásáról.

Az új köznevelési stratégiában minderről egy szó sincs, mint ahogy az eddigi pénzköltés értékelése is elmaradt. Az elmúlt évtized gyakorlata alapján valószínű, hogy azt sötét levegőtlen irodákban ücsörgő, erre nem felkészült minisztériumi tisztviselők írták informális politikai megrendelés alapján. Valamifajta „egyeztetés” nyilvánvalóan volt: a Fideszhez közel álló, különböző intézményeket megszállva tartó, egymással ádáz harcot vívó, de a közpénzek fölötti kontrollon osztozkodó érdekcsoportok között minden bizonnyal folyt valamilyen senki által át nem látott alku. (Majd ezt követi azoknak az intézményeknek az újraosztásáért folytatott harc, ahová az uniós forrásokról szóló döntési jogosítványok kerülnek.)

A második kérdés az, hogy mennyire megalapozott az a régóta érlelődő gyanúnk, hogy a magyar központi kormányzat irányítói teljesen elvesztették a kapcsolatukat a valósággal. A stratégia helyzetelemzés része a sikerpropaganda és a fejlesztési forrásokra benyújtott igény megalapozása közötti kényes egyensúly fenntartásának jegyében fogant. Miközben rögzíti azt az EU Bizottság által szívósan minden évben szóvá tett problémát, hogy az egyenlőtlenségek hatása a magyar közoktatásban kiugróan nagy, nemzetközi mérési adatok alapján – az adatok kisebb statisztikai meggyalázásával – az utóbbi évek látszólagos eredményesség-javulását állítja a középpontba.

A helyzetkép legviccesebb része „Az elmúlt 10 év kiemelt kormányzati intézkedései” címet viselő összefoglalás, amely a közoktatás működőképességét biztosító kiterjedt intézményrendszer szétverését bravúrosan intézményépítésként képes tálalni.

Ennél azonban fontosabb, hogy mi minden nem bukkan fel a „helyzetelemzésben”. Nem esik szó az évtized első felében drámai mértékben leromlott tanulási eredményekről és a 17 és 18 évesek elképesztő gyorsasággal csökkenő oktatási részvételéről. Nem bukkan fel sem a digitális és más készségek (problémamegoldás, együttműködés, stb.) terén mért súlyos lemaradásunk, sem pedig a magyar közoktatás máshol ismeretlen mértékű szétszakadása (szelektivitása) és a roma tanulók folyamatosan növekvő szegregációja. Nincs szó pedagógushiányról, alulfinanszírozottságról, a segítő-támogató szolgáltatások egyre súlyosabb elégtelenségéről, vagy a centralizált bürokratikus irányítás által okozott, a rendszerbe kódolt működési zavarok sokaságáról.

Ez a stratégia már maradéktalanul az új rendszer terméke.

Mivel a közoktatás kormányzásában megszűnt minden kutatástól, értékeléstől, a különböző érdekcsoportokkal folytatott nyílt konzultációtól és egy sokszintű tervezési rendszer működtetésétől várható visszacsatolás, a magyar oktatásirányítás teljesen elbutult.

A csak kozmetikázott hivatali jelentésekből tájékozódó irányítók egy mesterséges, egymásra hivatkozó papírokból és politikai elvárásokból építkező virtuális valóságban élnek, s a stratégia ezt a papírvalóságot rekonstruálja azzal a pedantériával, amit amúgy rendes tisztviselőktől el is várunk. A politika konstruálja a valóságot.

A harmadik kérdés a kormányzat által követett oktatáspolitikai célokról szól. Mivel a kormányzat sikerpropagandával és ideológiai szélmalomharccal helyettesíti a kormányzást, egy ilyen dokumentumból kellene kiderülnie, hogy a következő évtizedben a kórosan alulfinanszírozott magyar közoktatásban mire szeretne a kormány sok pénzt költeni. A stratégia által kijelölt átfogó cél egy „méltányos, korszerű és nemzeti köznevelés” megteremtése. Ebből az első kettővel nehéz nem egyetérteni. A magyar közoktatás az elmúlt tíz év alatt minden korábbinál méltánytalanabb, az egyenlőtlenségeket minden korábbinál jobban felerősítő rendszerré vált, valójában a társadalom teljes, szinte visszafordíthatatlan szétszakítását szolgálja. Hasonló a helyzet a korszerűséggel is: miközben a fejlett európai országok oktatási rendszerei az elmúlt tíz évben komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy megfeleljenek a közeljövő technológiai, munkapiaci, társadalmi és környezeti kihívásainak, a magyar közoktatás mindebből nem csupán kimaradt, de erősen ambicionálja, hogy letűnt korok elvárásainak legyen képes megfelelni. A közoktatás „nemzeti” jellegének erősítésével kapcsolatban azonban van bennem némi bizonytalanság. Eltekintve attól, hogy a magyar oktatás, ha megfeszül sem bír más lenni, mint nemzeti, erős a gyanúm, hogy a stratégia készítői nem a ma uralkodó kirekesztő nacionalizmus helyébe állítható egészséges és más kultúrákra nyitott patriotizmus erősítésére gondoltak.

A fejlesztendő területeket kijelölő részek meglehetősen zavarosan és semmitmondóan nyilatkoznak a kormányzat saját prioritásairól, a közös uniós célok szolgálatával kapcsolatban viszont a dokumentum hűségesen és egyértelműen nyilatkozik. Némi cinizmussal azt mondhatnánk: kérjük a pénzt, mindegy mire.

A stratégia célrendszere öt „specifikus célkitűzéshez” rendel hozzá 14 valamit – itt kicsit megbicsaklik a dokumentum nyelvezete: „fejlesztési irányokról” vagy „beavatkozási területekről” beszél. Az öt átfogó cél a magyar kormányzat és az EU nyelvi készletéből összeollózott csomag. Van benne nevelés és oktatás egyensúlyának biztosítása (melyek szétválasztása szakmailag értelmetlen, a konzervatív politikai kommunikáció terméke), az emberi erőforrások fejlesztése, az „egyéni sajátosságokat” figyelembe vevő oktatás megteremtése, a 21. század kihívásaira választ adó oktatás megteremtése és – önálló „fejlesztési területként” – határon túli magyarok és hazai nemzetiségek oktatása. Ha az ember valódi oktatáspolitikai célokat keresne, a stratégiában még mélyebbre kell ásnia. A 14 fejlesztési terület felsorolása is egy belső összefüggésektől gondosan megtisztított zavaros igénylista. Van köztük számos olyan, ami elméletileg értelmes cél lehetne, de az oktatásirányítók nyilvánvalóan nem gondolják komolyan. Ilyenek például az alulteljesítők és korai iskolaelhagyók arányának csökkentse, a sajátos nevelési igényű tanulók inkluzív oktatásának fejlesztése, vagy az idegen nyelvi tudás fejlesztése, melyekkel kapcsolatban a kormányzat közel tíz éve ellentétes hatású intézkedések tömegét hozza. Vannak ezen kívül olyan levegőben lógó, nem definiált, oktatási célokkal össze nem kapcsolt szolgáltatás-fejlesztési területek, melyek a stratégia szövege alapján értelmezhetetlenek, mint például a „pedagógusok felkészültségének, megbecsültségének növelése, a „tartalomfejlesztés”, vagy a „korszerű köznevelési infrastruktúra”. S végül vannak olyan „irányok”, melyek egyenesen oktatási és közpolitikai szempontból értelmetlen zagyvalékok: „a tanulók összehangolt értelmi, lelki és fizikai fejlesztése” vagy a „kárpát-medencei oktatási térség megvalósítása”.

Ha az eddigi három kérdésre adható válaszokból azt látjuk, hogy a hosszú dokumentum mögött nem áll semmiféle valódi stratégiai tervezés, hogy a kormánynak nem áll szándékában orvosolni a közoktatás legsúlyosabb problémáit, s hogy a dokumentum nem rögzít egyértelmű és pontosan rögzített fejlesztési prioritásokat, akkor már csak egy kérdés marad: mégis, miért csinálták? A válasz nagyon egyszerű; a kormánynak nagyon nagy szüksége van az Unió pénzére, mégpedig három okból. Az első: az EU-források közfinanszírozási rések betömködését szolgálják.

Az elmúlt évtizedben uniós „fejlesztési forrásokból” finanszírozott a kormány szinte minden, a korábbi rendszer romjain általa létrehozott új rendszert.

Így például a pedagógusok szakmai ellenőrzését, az államosított szakmai szolgáltató hálózat működtetését, új tantervek és tankönyvek íratását (fejlesztés nincs), a kötelező pedagógus-továbbképzések szűkös kínálatát, az erősen csonkolt központi intézményrendszer működtetését – mindent, bizonyos mértékben még a KLIK-eket is.

A 2011 és 2016 között létrehozott bürokratikus, minőségellenes rendszer összeomlana a gazdag országok adófizetőinek pénze nélkül.

A második: a klientúra finanszírozása. Ennek a szörnyű rendszernek a működtetéséhez kell körülbelül három-négyezer ember, akiket rendesen meg kell fizetni magasabb bérrel, munkaidő-kedvezménnyel és fejlesztési programokból származó pénzzel. Ebbe a körbe tartoznak még a különböző politikai kiadások is, mint például az egyházak vagy a határon túli szervezetek kiemelt támogatása. Végül, folyamatosan fel kell tölteni a perselyeket, melyekből elképesztő arányban áramlanak hálózatokba szerveződött magánzsebekbe a fejlesztési források. Ez szükséges befektetés: azok a határokon inneni és túli informális politikai befolyással rendelkező szereplők támogatják az oktatásirányítókat, akik jól keresnek az oktatási szektor működésén.

Jó esetben egy „fejlesztési irány” mindhárom célt képes jól szolgálni. Ilyen például a közoktatás aranytojást tojó tyúkja, a kötelező továbbképzési rendszer. A kormány erre költségvetési pénzt jó ideje nem költ, az uniós pénzek ennek ellenére eltartják az állami pedagógiai központokat és az Oktatás Hivatalt, a képzőként foglalkoztatott oktatási vezetőknek lehet egy kis plusz pénzt csepegtetni, valamint a képzési alvállalkozók is jól keresnek az alaposan túlárazott és nem minőségbiztosított programok lebonyolításán.

Mindezek fényében legújabb büszkeségünk, Az Európai Unió számára készített köznevelési stratégia 2021-2030 című dokumentum nem több mint az uniós forrásokhoz való hozzáférés lepapírozása.

Olyan, mint az ingyenes nyugdíjas vonatjegy, amit ki kell váltani a pénztárban és fel kell mutatni a kalauznak, amit ő gondosan ellenőriz, annak eredményét pedig szignóval dokumentálja. Időtrabló babramunka, de szükséges. Azt a kérdést pedig, hogy mindaz, amit a magyar kormányzat valójában csinál, szolgálja-e a közös oktatáspolitikai célok teljesülését vagy a magyar közoktatás problémáinak megoldását, nem is érdemes feltenni. Jól tudjuk, hogy nem.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.