Áprilisban szupertitkos tárgyalások kezdődtek Bécsben európai és iráni diplomaták között. Az európaiak sajátos küldönci szerepet játszanak ebben a szertartásban: ők hozzák-viszik a javaslatokat, közléseket az irániaktól az USA képviselőihez és vissza. A tárgyalás tétje: visszatér-e az Egyesült Államok az Iránnal 2015-ben kötött úgynevezett atomalkuhoz, és milyen feltételek közepette. A másik kérdés: mire hajlandó Irán, eláll-e azoktól a lépésektől, amelyeket akkor kezdett el, amikor Donald Trump akkori amerikai elnök felmondta az angol rövidítéssel JCPOA-nak nevezett bonyolult megállapodást. Ennek lényege az volt, hogy Irán megnyitja nukleáris létesítményeinek jelentős részét a nemzetközi ellenőrök számára, visszafogja az urándúsítást és nem törekszik atomfegyverek előállítására. Cserében a Nyugat elállt a szankcióktól, amelyekkel az atomfegyverkezésre való törekvés gyanúja miatt sújtották az iszlám köztársaságot. Trump azzal indokolta a szerződés felmondását, hogy ez rossz alku volt, mert csak viszonylag rövid időre szólt az irániak „önmegtartóztatása”. Nem volt eléggé ellenőrizhető, az egyezmény nem akadályozta meg sem Irán rakétafejlesztéseit, sem pedig azt, hogy agresszív, terjeszkedő politikát folytasson a térségben, létében fenyegesse Izraelt.

A trumpi politika összhangban volt az izraeli kormány – Benjamin Netanjahu – álláspontjával. Netanjahu egész politikáját az iráni fenyegetés elutasítására építette. Ebben szövetségesekre talált a térségben: az Öböl szunnita arab monarchiái szemében Irán regionális uralomra törő ellenség. Az irániak vallási, politikai és katonai szövetségeket kötöttek és bázisokat építettek a térségben az elmúlt harminc évben, s megkerülhetetlen szereplőivé váltak az arab politikának is. A monarchiák hatalmuk elvesztésétől tartanak. Izrael viszont a bőrén érzi, hogy az iráni csatlós erők rendre rakétákkal lövik településeit Gázából és Libanonból, hogy a polgárháborús Szíriában iráni csapatok és fegyverraktárak vannak. Az iráni vezetők rituálisan követelik a „cionisták megsemmisítését”. Az izraeli közvéleményben és politikában egyetértés van azt illetően, hogy az atomfegyver és a rakétaerő birtokában Irán elképesztő zsarolási potenciálhoz jutna, felboríthatná a térség amúgy is törékeny stabilitását. Ez a veszély Netanjahu tolmácsolásában egy küszöbön álló nukleáris holokausztként jelenik meg.

Az izraeli titkosszolgálat és a hadsereg informatikai hadviseléssel megbízott alakulata sok éve próbálkozik azzal, hogy megállítsa, de legalább lassítsa az iráni atomfejlesztéseket. Ezeknek a műveleteknek tulajdonítanak több iráni nukleáris kutató elleni merényletet. Legutóbb tavaly novemberben, az ágazat irányítójának tartott 69 éves Mohszen Farizadehet végezték ki Teherán közelében egy hi-tech merénylettel. De voltak más akciók is – a leghíresebb a Stuxnet-művelet volt, amely az iráni urándúsító centrifugák több mint felét tette tönkre 2010-ben a Natanzban lévő földalatti üzemben. Később sok információ szivárgott ki erről a kibertámadásról, nyilván szándékosan. Azt feltételezik ezek alapján, hogy az USA és Izrael közösen fejlesztette ki a vírust, amely súlyosan megrongálta a berendezéseket. Idén április 11-én kora reggel, több mint tíz évvel az előző támadást követően, hasonló akció történt – ismét Natanzban. Az irániak ezt sietve izraeli nukleáris szabotázsnak nyilvánították, s bejelentették, hogy bosszút állnak a zsidó államon. Az amerikaiak azt közölték: semmi közük az akcióhoz, nem is tudtak róla.