Azt, hogy a pedagógusok túlterheltek, felesleges és sok adminisztrációval terhelt a munkájuk, a fizetésük uniós összehasonlításban is rendkívül alacsony, eddig is tudtuk. Kevésbé tudható, hogyan élik meg azt, hogy a szakmájukat egyre kevésbé becsüli a társadalom. Ahogy az sem, mit jelent számukra tanítani, hogyan telnek a mindennapjaik a tantermekben, és az egyre romló munkafeltételek között hogyan csapódnak le bennük a gyerekek problémái.

Ezekre a kérdésekre ad választ egy hiánypótló, személyes megkérdezésen alapuló, pedagógusokról szóló, kvalitatív kutatás, amelyet a Forrás Társadalomkutató Intézet végzett a pedagógusok körében. A cél az volt, hogy milyen ma Magyarországon ebben a szakmában dolgozni. „Ebben a kutatásban a pedagógusok nem statisztikai számok és százalékok mögé bújtatott véleményét ismerjük meg, hanem emberi mivoltukat, történeteket, amelyek sokszor érzelmileg túlfűtöttek, meghökkentőek, könnyfakasztóak vagy épp reménykeltőek” – olvasható a kutatás eredményeiről szóló tanulmány bevezetőjében.

S hogy miként kerültek fókuszba a pedagógusok? Köze van-e a kutatói kíváncsiságnak ahhoz, hogy az oktatásban egyre nagyobb az elégedetlenség, az iskolák egy részében folyamatosak a sztrájkok, tüntetések? – Természetesen nem lehet megkerülni, hogy az oktatásban forróbb helyzet van, de nem emiatt éreztük úgy, hogy meg kellene kérdezni a pedagógusokat a szakmájukról. Felfigyeltünk ugyanis arra, hogy a politikai sallangokon túl mennyire keveset tudunk róluk. Nem ismerjük, milyen életútjuk, karrierjük van, hogyan élik meg a változásokat, milyen reményekkel vágtak bele a tanításba a pályájuk elején és mit gondolnak a szakmájukról most. A kettészakadt társadalmunkban sokan csak úgy vélekednek a pedagógusokról, hogy ők azok, akiknek két és fél hónap nyári szünetük van és délután háromkor már befejeződik a munkaidejük. Sokat beszélünk általában a pedagógusokról, de keveset arról, kik ők. Mi az embert szerettük volna bemutatni ezeken a mélyinterjúkon keresztül – válaszol a Jelennek Galgóczi Eszter elemző, a kutatás vezetője.

– Abban az értelemben, ahogy egy kutatásnál lenni szokott, nem  volt hipotézisünk, ez egy feltáró kutatás volt. Persze, mindannyian voltunk kapcsolatban pedagógusokkal, volt valamilyen kép bennünk, kik is ők. De szándékosan nem ezekből indultunk ki. Nem állítottunk fel semmilyen előfeltevést, mert azt akartuk, hogy az interjúk csak róluk szóljanak – mondja Galgóczi Eszter, aki azt hangsúlyozza, hogy a felvétel során kerülték a közvetlen politizálást is.

Berta Beáta: a rendszeren belül én már semmit nem tudok tenni

A kutatók 2032 percnyi beszélgetést rögzítettek, ez 36 mélyinterjút jelent, amelyhez a résztvevőket önkéntes jelentkezők köréből választották ki. A toborzáshoz nem vették igénybe a szakszervezetek segítségét, mert próbálták kerülni a szakszervezeti tagságból adódó esetleges torzító hatásokat – így például azt, hogy a szakmai nehézségekről egy érdekképviselethez tartozó pedagógus másképp beszél. Arra is törekedtek, hogy az ország minden régióját, Záhonytól Győrig lefedjék, és az interjúalanyok között legyenek fiatalok, akik néhány éve vannak a pályán. Fontos szempont volt az is, hogy az óvópedagógustól a szakképzésben oktatón át az általános iskolai tanárig, minden iskolatípusból szólaljanak meg pedagógusok. Az interjúalanyok mindegyike állami fenntartású iskolából, óvodából érkezett.

– Rengetegen jelentkeztek interjúalanynak a felhívásunkra. Ez önmagában beszédes volt, mert azt jelezte, mennyire szeretnék elmondani a véleményüket a pedagógusok. Az interjúk rögzítésekor is számtalanszor előjött, hogy végre valaki meghallgatja őket – mondja a kutató, hozzátéve, hogy gyakran volt szívfacsaró érzés kihallani a beszélgetésekből azt, hogy sok pedagógus mennyire mellőzöttnek érzi magát.

A mélyinterjúkból kirajzolódik, hogy a társadalom ma másként tekint a pedagógusokra, mint pár évtizede, akik nehezen élik meg, hogy politikai viták kereszttűzébe kerültek. Ez a jelenség beszűrődik a személyes életükbe is. A megkérdezett pedagógusok közül többen beszéltek arról, hogy a pedagógus szakma annyira megosztóvá vált, hogy legfeljebb félve vagy pedig egyáltalán nem említik meg, ha tágabb körben szóba kerül a foglalkozásuk.

Ebből a vizsgálatból kiderül az is, hogy mennyire más közegben dolgoznak azok a pedagógusok, akik a szakképzésben tanítanak, mint azok, akik egy városi gimnáziumban.

– A szakképző intézményekben dolgozó pedagógusok sokkal több konkrét, gyerekekhez köthető történetet osztottak meg. Az ő mindennapjaikba jobban beszivárognak a diákjaik családjainak nehézségei. Volt olyan interjúalanyunk, aki azt mesélte, a tanítványának az édesanyja öngyilkos lett. Minden igyekezetével próbált támaszt adni a gyereknek az iskolában, hogy valamennyire segítse őt a tragédia feldolgozásában – idézi fel Galgóczi Eszter, hozzátéve, hogy ez ugyan egy extrém példa, de több beszélgetésből is az derült ki, hogy a szakképzésben tanítók nehezebb gyereksorsokkal találkoznak, mint a más intézménytípusokban dolgozók, és ez több idő- és energia­befektetést igényel tőlük.

Ezzel szorosan összefügg egy másik különbség is: bár az interjúkban nem jelent meg konkrét kérdésként az, hogy „mi a baj az oktatással?”, a szakképzésben tanítók teljesen más problémát neveztek meg, mint a gimnáziumban oktatók. Míg a szakképzésben dolgozó pedagógusok a legnagyobb kihívásnak azt tartották, hogy miként tartsák bent a gyerekeket az iskolapadban, addig a gimnáziumi tanárok a tágabb oktatási környezetben lévő akadályokról – a pedagógusok életpályamodelljéről, a letaníthatatlan mennyiségű tananyagról, az autonómia hiányáról – beszéltek inkább.

A kutatás rávilágított arra, hogy mennyire fontos a társadalmi megbecsültség, hiszen az valójában nem valamiféle elvont jelenség. Ennek a megbecsültségnek a csökkenése rányomja a bélyegét a pedagógusok mindennapjaira, a munkájuk, a társadalmi és társas kapcsolataik rovására is megy.

A kutatás eredményeit összegző tanulmány kitér arra, hogy az idősebb pedagógus generáció tagjai a mai helyzetet hogyan élik meg. Az interjúalanyok felidézik, hogy a rendszerváltás előtt gyökeresen másképp állt a hatalom a pedagógusokhoz. Ehhez kapcsolják azt hozzá, hogy szerintük a mostani politikai elit is javíthatna a megítélésükön, ha ez lenne a célja.

– A szakma presztízsének csökkenésével nem csak a nyilvános közbeszédben találkoznak. A pedagógusok leginkább a szülőkön keresztül érzik, mennyire más a társadalom hozzáállása ehhez a szakmához. Több interjúalany is beszámolt arról, hogy azt érzi, a szülők megkérdőjelezik a szakmai kompetenciájukat. Hiányzik nekik a fenntartói oldalról is az elismerés, azt érzik, senki sem figyel rájuk. Érzékletes volt, hogy többször is előkerült a minisztertől érkező karácsonyi köszönőlevél és a hozzá tartozó szaloncukor. Ez rosszul érintette a pedagógusokat, többen mondták azt, hogy az ilyen jellegű „megbecsülés” inkább megalázó, mint elismerő – magyarázza Galgóczi Eszter.

Ideális állapotról nem beszéltek az interjúalanyok, csak a szakmai presztízzsel összefüggő, erőteljes romlásról. Arra a kérdésre pedig, hogy milyen okokat látnak ennek a romlásnak a hátterében, a megkérdezett pedagógusok közül többen is a közösségi médiát említették. Azt érzik, hogy az internetes fórumokon, a Facebook posztok alatt kibontakozó vitákban nem „az alsós tanító néni Marikaként” vagy „a magyar tanár Laci bácsiként” tekintenek rájuk, hanem a „nyári szünetezős” pedagógusként, aki év közben is alig dolgozik. Az interjúkból kiderül az is, hogy a szakma presztízsének romlását a pedagógusok összefüggésbe hozzák azzal, hogy a társadalomban megváltozott a tudáshoz való viszony.

Már több szakmai tanulmány, korábban készült vizsgálat feltárta, amit ez a mélyinterjúkra épülő kutatás is alátámasztott, vagyis azt, hogy mennyire hiányzik az intézményekből az a segítő hálózat, amely kiegészíthetné és a gyerekek felől nézve sokkal sikeresebbé tehetné a pedagógusok munkáját. Hiányzik a megfelelő számú iskolapszichológus, iskolai szociális munkás és fejlesztőpedagógus. Ennek a hiánynak az egyik érzékletes példája annak az interjúalanynak az esete, aki pedagógusként azzal a dilemmával szembesült, hogy befogadja-e a saját házába egy hajléktalanná vált, érettségi előtt álló diákját. Végül hosszas önmarcangolás és vívódás után úgy döntött, nem fogadja be, és másként segít az érintett tanítványának. Ez a helyzet ugyanakkor élesen rávilágított arra, mennyire nincs jelen az állam semmilyen szolgáltatással ezekben a krízisekben. Előadódhat ugyanakkor olyan krízis is, amely nem a családok megélhetési nehézségeivel függ össze, hanem a gyerekek egymás közötti konfliktusaival, vagy a tanár-diák kapcsolattal.

– Volt egy interjúalanyunk, aki arról mesélt, hogy egy diák segítséget kért tőle, majd kötődni kezdett hozzá, ami egy idő múlva kezdett terhes lenni. A tanár hiába próbált hátrébb lépni, a gyerek folyamatosan zaklatta őt. A tanár ezért aztán iskolapszichológus segítségét kérte, de mire a vizsgálat feltárta, hogy nem ő vétett szakmai hibát, nem ő adott le félreértelmezhető jeleket, hanem a gyereknek volt eredendően egy kötődéssel összefüggő pszichés betegsége, addigra már lelkileg nagyon megrogyott. A pedagógusok ugyanis egyedül kénytelenek megküzdeni az ilyen helyzetekkel is. Ilyenkor nagyon nehéz bejárni az iskolába, tanítani. Ehhez nem nyújt elég segítséget a rendszer, nincs kialakítva egy biztos háttér, amely ilyen esetekben védené a pedagógusokat, teljesen magukra vannak hagyva ezekkel a problémákkal – fejti ki Galgóczi Eszter.

Azt érzem, hogy zuhanok, de nem látom, hová

A kutatók szándékosan kerülték, hogy konkrétan rákérdezzenek a munkaterhekre. A pedagógusok külön nem is említették a túlterheltséget, erre szinte úgy tekintettek, mint olyan tényre, amit mindenki tud, az interjú készítője és az interjú alanya is. Az viszont kirajzolódott, hogy a hétköznapi élet és a hivatás között gyakran elmosódnak a határvonalak, de ezt a legtöbben nem élik meg negatívan.

A pedagógusok beszéltek a kiégésről is.

– Hosszú folyamatnak a vége szokott lenni ez, és a köznyelvben úgy beszélünk róla, hogy előbb-utóbb mindenki belekerül ebbe az állapotba. Az interjúkból viszont az derült ki, hogy ugyan az idősebb pedagógusokat jobban érinti, de már a fiatalabbak is szenvednek tőle, amit elsősorban a pozitív visszajelzés hiánya okoz – világít rá Galgóczi Eszter. Csakhogy pozitív visszajelzés sehonnan sem jön, sem a szülőktől, sem az iskolák fenntartóitól. Akkor mégis, mi tartja pályán a pedagógusokat?

– A gyerek. A gyerekektől kapják meg azt a szeretet, ami a pályán tartja őket, ebbe kapaszkodnak. A kutatás egyik kulcstanulsága, hogy a hivatástudat legfőbb mozgatórugója a gyermekekkel való foglalkozás, a hozzájuk való lelki kötődés, a valódi tudásátadás igénye. A pedagógusok számára minden más csupán másod-, harmad- vagy sokadrendű szempont. Fő motivációjuk az, hogy tudják, akiket ma tanítanak, azok egyszer szárnyra kapnak, s helytállnak az életben – fogalmaz a kutató.

Arra a kérdésre pedig, hogy „megbánta-e, hogy pedagógus lett?”, szinte kivétel nélkül azt válaszolták: nem, sőt, ugyanúgy ezt a szakmát választanák, ha újrakezdhetnék. Beszédes viszont, hogy amikor csavartak egyet a kérdésen a kutatók, akkor az derült ki, hogy a pályaválasztás előtt álló fiataloknak nem javasolnák ezt a pályát.

A kutatás teljes elemzés elolvasható a Forrás Társadalomkutató Intézet weboldalán itt.