II. Erzsébet királynő – immár férje, a nemrég elhunyt Fülöp edinburghi herceg nélkül, a távolságtartás szabályait betartva, a brit képviselőház és a Lordok Háza mindössze 17-17 tagja előtt – május 11-én nyitotta meg a brit parlament következő ülésszakát. Felolvasta a Boris Johnson konzervatív kormánya által előkészített trónbeszédet.

A most kezdődő törvényhozási időszak kormányprogramjának kihirdetése, ha nem is új, de összetételében picikét megváltozott törvényhozás előtt hangzott el. Igaz, ez a változás nem lehetett szembetűnő a jelenlévők korlátozott száma miatt. A márciusban szexuális zaklatási vádak miatt lemondott Mike Hill helyére az északkelet-angliai Hartlepool a választókerület 1974-es létrejötte óta először nem munkáspárti, hanem konzervatív képviselőt választott. Jill Mortimer érkezésével a konzervatívok 2019 decemberében megszerzett többsége nőtt Westminsterben, és a toryk újabb téglát is kiütöttek a „vörös falból.” Ezzel kiterjesztve győzelmi szériájukat egy újabb észak-angliai, hagyományosan munkáspárti körzetre. A Munkáspárt az új pártvezető, Keir Starmer vezetésével próbál megszabadulni Jeremy Corbyn megosztó személyiségétől, a nevéhez kapcsolódó markáns szocialista jellegtől és a pártban tapasztalható antiszemitizmustól. De még nem szerezte vissza a térség munkásosztályának bizalmát. Ez a társadalmi csoport a régió gazdaságának évtizedek óta megoldatlan strukturális problémáira és az ezeket kísérő társadalmi feszültségekre az EU-ból való kilépésben látta a megoldást. A belső feszültségeivel elfoglalt és az uniós tagsággal kapcsolatban megosztott Munkáspárt elveszítette velük a közös hangot. Eközben a konzervatívok azt ígérték: a koronavírus okozta válságból való kilábalásra és a regionális felzárkózásra egyszerre adnak megoldást masszív infrastruktúra-fejlesztéssel. Ezt jól fogadták a választók. A Johnson-kormány a második világháború utáni újjáépítéshez mérhető állami beruházásokkal adna lendületet a koronavírus utáni gazdasági kilábalásnak. Így északon a konzervatívok lettek a munkásosztály új pártja.

A Munkáspárt westminsteri mandátumvesztésének fájdalmát valamelyest enyhítette, hogy Andy Burnham, alacsony részvétel mellett bár, de fölényes győzelmet aratott konzervatív kihívója felett, megtartva a manchesteri metropolisz (Greater Manchester) polgármesteri székét. Az urbánusabb északi területek lakói ezek szerint kevésbé ájultak el a Johnson által kilátásba helyezett közpénzpumpától. Vagy helyesebbnek látnák, ha nem elsősorban hatalmas infrastrukturális beruházásokra, hanem szociális és egészségügyi kiadásokra költenék ezeket a pénzeket. Emellett pedig nem felejtették el a járvány korábbi szakaszaiban tapasztalható kormányzati ügyetlenkedést, amikor a nagy északi agglomerációkra kényszerített szigorú járványügyi intézkedéseket nem kísérte megfelelő segítség a bajba került vállalkozások részére.

Délebbre haladva London is nyújtott némi vigaszt a Munkáspártnak, ahol Sadiq Khan újrázhat polgármesterként. Ezzel együtt a Munkáspárt és a Konzervatív Párt mandátumai közötti olló szűkebbre zárult a londoni közgyűlésben. Az angliai választások eredményei nyomán felerősödtek azon hangok, amelyek szerint a Munkáspárt elhanyagolta a kisebb településeken élőket a nagyvárosok lakóinak kedvéért. A következtetés helytállónak tűnik, az azonban kérdéses, hogy mennyire jelentene erre megoldást az a javaslat, hogy a párt főhadiszállása költözzön ki Londonból. Ez ugyan erős gesztus lenne, ám önmagában aligha alkalmas a hagyományos értelemben vett munkásosztály, azaz az angliai ipari termelés egykori központjaiban (egyre nehezebben) élők és (szerencsés esetben) dolgozók visszahódítására.

A walesi parlamenti választás eredményei szintén sugallanak némi város-vidék ellentétet: a térképre pillantva látható, hogy a legtöbb egyéni mandátumot a főváros Cardiff és annak környéke szállította a Labournek. Wales összlakossága viszont épphogy csak meghaladja a manchesteri agglomerációét. Nagy urbánus központokról nem is beszélhetünk, így ez a törésvonal kevésbé értelmezhető, mint Angliában. Akárhogy is, Walesben növelni tudta szavazatai számát a munkáspárt, és egyetlen mandátum híján abszolút többséget szerzett a helyi törvényhozásban, a Senedd-ben. Ez részben a Mark Drakeford kormányfő nevével fémjelzett walesi járványkezelésének szóló dicséret a szavazóktól. Ugyanakkor a konzervatívok nagyobb arányban tudták növelni mandátumaik számát, felszívták a Brexit-párti egykori UKIP-szavazók többségét. Ez utóbbi csoportot a független Walesért küzdő szociáldemokrata Plaid Cymrut is tovább erősítette, de nem annyira, hogy a függetlenség ügye előbbre kerülhessen a helyi politika napirendjén.