Macron és az iszlám: korai öröm?

Bár a magyar sajtó is diadalittas címsorokban számolt be arról, hogy „Macron kőkemény regulák közé szorította a francia iszlámot”, bőven van mit árnyalni a francia köztársasági elnök által a Muszlim Vallás Francia Tanácsa nevű ernyőszervezettől, a CFCM-től kikövetelt, a franciaországi iszlám alapértékeit megfogalmazó dokumentummal kapcsolatban. 

Egyrészt a múlt idő erős túlzás, a talán a chartánál is fontosabb, a prédikátorokat ellenőrző Imámok Országos Tanácsát ugyanis még nem sikerült megalkotni. Másrészt a „kőkemény” korlátnak gondolt charta kötőereje akkor lenne igazán erős, ha egyhangú támogatottságot élvezne a franciaországi muszlim szervezetek között. Csakhogy a franciaországi mecsetek többsége nem is tartozik a CFCM alá, a többiek független és helyi szervezetek. Harmadrészt az országos muszlim ernyőszervezet kilenc tagszövetségéből e sorok írásakor három még nem is írta alá a szöveget, egy közösség pedig részt se vett a kidolgozásában. 

Így – bár ránézésre jól mutatnak a büszke címsorok – kérdéses, hogy mennyi értelme van az olyan deklarációnak, amely nem élvez egyhangú támogatottságot nemhogy a hívek, de még a francia muszlim elitek köreiben sem. Emmanuel Macron köztársasági elnök a charta létrejöttének a bejelentése után is fenntartotta a CFCM-re ősz óta gyakorolt erőteljes nyomását. Úgy hírlik, két hetet adott a kimaradóknak, hogy szignálják az anyagot. Az elnök nem mellesleg következményekkel is fenyegetett, ha valaki nem írná alá a dokumentumot, de hogy pontosan milyenekkel, az egyelőre nem teljesen világos. 

A belügyet a nyilvánosság előtt azonban egyelőre nem aggasztják a kimaradók, azt üzeni, hogy így legalább kiderül, ki mit gondol valójában. A sorok közül így megint csak valamiféle szankcionálás, jogi fellépés irányába mutató sugallat hallik, s ez illeszkedne az elmúlt hetek és hónapok kormányzati stratégiájához, amely koordinált és célzott, konfliktusokat is felvállaló állami-hatósági fellépésekkel igyekezett az iszlamizmus, a politikai iszlám szervezett képviselőit visszaszorítani. A valóságban persze fontos a kormánynak, hogy létrejön-e a CFCM-en belül az egység, és sikerül-e a chartát, illetve az Imámok Országos Tanácsát életre hívni. Ha nem sikerül, akkor az iszlám franciaországi szervezésével kapcsolatos Pandora szelencéje könnyen kinyílhat. 

Esélye bőven van annak, hogy az egység nem jön össze, vagy ha mégis, a dokumentum a gyakorlatban nem vezet sehova. A CFCM nemcsak messze nem képviseli az összes francia muszlimot, nemcsak alacsony ismertségű ernyőtestület, hanem még az a „teher” is ott van rajta, hogy anno felülről, gyakorlatilag az állam bábáskodása mellett gründolták. Az ernyőszervezeten belül a nagy szövetségek ráadásul egymással is harcolnak. Ezek az algériai, marokkói, török stb. származású híveket, vallásgyakorlási szokásokat képviselő szövetségek egyensúlyoznak a francia állam, a hívek, és a komoly befolyással bíró küldő országok között, így próbálják a saját befolyásukat Franciaországon belül erősíteni. 

Emiatt kritizálják is a CFCM-et, mondván, az egész szervezet nem más, mint a külső befolyás intézményesített formája, miközben mások szerint éppenséggel túlságosan kormányközeli szervezetről van szó, amely irányítható és befolyásolható. A küldő államok mindenesetre többek között a kiküldött imámokon és egyéb finanszírozási sémákon keresztül gyakorolnak befolyást, nem véletlen, hogy a kormányzat egyik fő célja a kiküldött-rendszer felszámolása, az imámok igazolásának a kontroll alá vétele az imámtanácson keresztül, amelyet a CFCM tagszervezeteinek kellene a közeljövőben tető alá hozniuk. A charta jelenlegi helyzetéből kiindulva viszont semmi nem garantálja, hogy ez az alapvető hatalmi struktúrákat felborító terv könnyű és gyors, illetve sikeres folyamat lesz. Meglepő lenne, ha a küldő államok a háttérben boldogan asszisztálnának a saját befolyásuk csökkenéséhez, és így lesz igazán figyelemre méltó, hogy két Törökország-közeli, továbbá egy konzervatív szervezet utasította el az aláírást eddig. 

Márpedig Franciaország és Törökország, illetve Macron és Recep Tayyip Erdogan elnökök viszonya az elmúlt hónapokban igen feszült volt, Párizs haza is rendelte a nagykövetét, miután Erdogan elmeorvosi vizsgálatot javasolt iszlamofóbnak tartott kollégájának. Az év elején állítólag volt köztük egy konstruktívabb hangvételű levélváltás is. Mindent összevetve, a francia iszlámot nem egységes, szervezett vallásként kell elképzelni, mint például a katolicizmust. Az állam éppen azért asszisztált a CFCM létrehozásához, hogy legyen egy olyan szervezet, amellyel tárgyalhat, amely legalább valamiféle reprezentativitással rendelkezik, ha nem is teljessel. 

A gond az, hogy a széthúzások, viták és hatalmi játékok ettől még nem szűntek meg, s a CFCM továbbra sem a franciaországi muszlimok összességét képviseli. A kormányzat nem véletlenül gyakorol évek óta nyomást azért is, hogy a szervezet lépjen közelebb a helyi közösségekhez. Szó van arról, hogy megyei szervezeteket hoznak létre a regionálisak helyett. Ez persze azzal járhat, hogy a „hatalom” egy időre egészen biztosan tovább csökkenne a „központban”, amíg alulról felfelé építkezve nem épül ki egyfajta legitimitás, ha egyáltalán kialakul. 

A legitimitás kulcsszó, a fiatalok, a hívek egy részét a CFCM nem tudja elérni, miközben felmérések tömegéből tudjuk, hogy minél fiatalabb egy hívő, annál nagyobb eséllyel nyitott radikális nézetekre, például a saría, a vallási törvény elsőként tételezésére a Köztársaság értékeivel szemben. A tízpontos charta bejelentése tehát érdekes, de eufóriára okot semmiképen nem adó fejlemény, igazán nagy dolog a következő lépés, a rá épülő imámtanács létrejötte lehetne. A szöveg mindenesetre átveszi az államhatalom számára fontos elemeket, néha az elnöki megfogalmazásokat. Így a vallást egyértelműen betagozza a köztársasági szabályok és a világi jog alá, hivatkozva a társadalmi szerződésre. 

Kiáll a szabadság, így a vallás elhagyásának a szabadsága, a nők egyenjogúsága, a diszkrimináció-mentesség mellett, illetve elhatárolódik bizonyos muszlimnak nevezett gyakorlatoktól, szokásoktól. Itt olyan dolgokra kell gondolni, mint a kislányok megcsonkítása, vagy az éppen betiltandó szüzességi vizsgálatok. Úgy tűnik, a legtöbb belső vitát a hatodik pont okozta és okozza, amely elhatárolódik a Franciaország-ellenes nacionalista és politikai iszlámtól, a külföldi nyomás és befolyásoltság elfogadásától. A charta tagadja azt a gondolatot is, hogy az állam maga rasszista lenne. 

A szöveg utolsó pontja a CFCM-ből való kizárásra is lehetőséget ad az előírások megszegése esetén, aminek persze csak akkor van értelme, ha a tagszervezetek alá is írják a szöveget. Sajtóhírek alapján a politikai iszlám értelmezése és a külföldi beavatkozás kérdése a nagy vitatéma a szervezetek között, ami, ismerve a CFCM évtizedek óta jellemző belső viszonyait, nem különösebben meglepő. Ezekre a blokkokra és az iszlamizmusra hivatkozva hagyta ott decemberben a tárgyalásokat az algériai kötődésű párizsi nagymecset vezetője, Chems-Eddine Hafiz. Bár Hafiz motivációit csak találgathatjuk, de egyes tagszervezetek valóban radikálisabbak, mint mások, s amikor megalakult az ernyőszervezet, az volt a cél, hogy ők is „szem előtt legyenek”, partnerként legyenek kezelve, s így kényszerüljenek mérséklődésre.

A problémakör tehát ezeréves, de Macron elnök számára a Paty-gyilkosság és az októberi merénylethullám politikai nyitást, lehetőséget jelentett, nemcsak a franciaországi iszlám szervezése ügyében, hanem például az iszlamista szeparatizmus elleni törvénycsomag elfogadtatása tekintetében is. Egy felmérés szerint a választók az utóbbi törvénycsomagot, amely végül a laikus értékek megerősítéséről szóló címet kapta, alapvetően támogatják, de azt is érzik, hogy az elnöknek politikailag fontos, hogy felmutathasson valamiféle látványos előrelépést. Ez így is van, a téma elsősorban a jobboldali szavazóknak kedves, és a Macron-bázis 2017 óta jobbra tolódott. A 2022-re készülő köztársasági elnök amúgy is kereste a rendészeti-bevándorlási ügyekben az előrelépés lehetőségét. 

Az őszi események olyan környezetet teremtettek, ahol a kormányzati gőzhengerrel szembeni ellenállás, az ellennarratívák politikai ereje csökkent. Ezért az erőteljes nyomás az adminisztráció részéről, ezért a kemény állami hatósági fellépés. Mindez demonstrálja az arra érzékeny szavazóknak, hogy az állam mostantól az eddig létező szabályait és törvényeit is alaposabban fogja számonkérni és betartatni, miközben szigorít és nyomást is gyakorol. Ennek megfelelően több, a muszlimok között ismert és népszerű civil szervezetet is betiltottak, feloszlattak, szervezett akciókat hajtottak végre, mecseteket zártak be.

A charta kapcsán a baloldali Libération napilap megállapította, hogy az Élysée számára politikai győzelem az elfogadása, és ez egy-két napos távlatban minden bizonnyal így is van. A szöveg önmagában látványos és erős. Látható azonban, hogy Macron több kapcsolódó ügyben is szólna a jobboldali szavazókhoz, így a kérdés az, hogy a folyamat végén ők erről mit gondolnak, sikeresnek vagy kudarcosnak ítélik-e az elnök tevékenységét. A másik dilemma, hogy ténylegesen mennyi gyakorlati hatása lesz a fentieknek. Képes lesz-e a CFCM gondoskodni a saját legitimitási problémáinak megoldásáról? Tényleg visszaszorul-e a külső befolyás, a gyakorlatban megoldódik-e az imámok kontrolljának az ügye? Radikalizálja-e a helyzet azokat a muszlimokat, akik eddig is nyitottak voltak az állami iszlamofóbia narratívájára? 

A franciaországi iszlám évtizedes problémái nem chartákkal oldódnak meg. Az viszont immáron feketén-fehéren kiderülhet, hogy a CFCM egyáltalán alkalmas-e arra, hogy megoldja őket. Semmi sem kevésbé biztos, és úgy hírlik, ezt a kormányzat is pontosan tudja.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.