Krajczár Gyula Az egészségtelen politikák ragálya

Marton Péter: Covid-19

Az egészségtelen politikák ragálya

Covid-19 Fotó: Facebook

Lassan beletörődünk a Covid-19 járvány folyamatába, egyre újabb fejleményeket veszünk viszonylagos közömbösséggel tudomásul, s szokjuk meg, hogy életünknek lassan nem átmenetileg része ez az egész. Az új elnevezéseket, Delta, Omikron, úgy vesszük tudomásul, ahogy az óvónők az újonnan jött gyerekek neveit, ha lezárnak egy 13 milliós várost Kínában, el sem gondolkodunk a szám nagyságán, a fene, hát szoktak lezárni, ahogy a 200 ezres francia napi esetszámon se, persze, persze, sok a fertőzés. Ha a kormány azt mondja, tegyük fel a maszkot, feltesszük, ha nem mond semmit, nem tesszük fel, s már el sem gondolkodunk ennek kapcsán azon, hogy a kormány szokott-e hülyeségeket beszélni, mert persze, hogy szokott, ahogy mindenki.

Ha feltesszük azonban a kérdést, hogy na, akkor hogy áll a háború, egyből zavarba jövünk, hiszen az egésznek már elfelejtettük az elejét, szelektíven emlékszünk az eddigi közepére, s különben is, kinek van arra kapacitása, hogy ilyen hosszan folyamatokat figyeljen meg, főképp, hogy a divatból is kimenőben van, s a társasági beszélgetések is egyre inkább válogatnak a Covid-19 által kínált témákból. Az alternatív csoportok betokosodtak, az anyák professzionalizálódtak, rutinokat alakítottak ki, ahogy a hozzájuk alkalmazkodó társadalom is. Súlyos gond, persze, hogy halnak az emberek, ami az érintett kisközösségekben romboló hatású, az érintetlenekben pedig időnkénti pletykatéma.

S ez tragédia, hiszen semminek sincs vége, ez nem az olcsó győzelmek terepe.

Megjelent egy könyv, Marton Péter írta, amely a járvány első évének ismeretében (ilyen az átfutási idő) tekinti át a folyamatot, ténylegesen azt, hogy maga az emberiség hogyan szerepelt ebben a csatában, hogyan kezelte előtte a ténylegesen meglévő kockázatot, majd magát a járványt. Nehéz feladat, hiszen a szerző közel is van az eseményekhez, meg távol is. Közel, hiszen nehéz megítélni, melyek lesznek a hosszú távú hatások, hosszan élő tapasztalatok, melyek lesznek az emberiség számára a világló részletek. Klasszikussá tehető a kérdés, mi hagyott mélyebb nyomokat bennünk, a spanyolnátha vagy Trianon, a hongkongi influenza vagy az altamonti rockfesztivál? S távol, hiszen a kézirat lezárása óta rengeteg fejlemény volt, amely még ott van az olvasók fejében. Ugyanakkor páratlan feladat, hiszen nem egyszerűen összegzését, hanem szellemi feldolgozását kívánja adni egy olyan folyamatnak, amely egyrészt szinte mindenkit érdekel, de amelyről szinte mindenki a mai médiavilág széttöredezett, strukturálatlan, a véletlenszerűségre építő kínálatából szerzi az ismereteit. S mindezt nem kizárólagosan az akadémiai közegnek szánva.

A könyv első, nagyobb része címe szerint a pandémiához vezető útról szól, valójában az emberiség és az őt érő, ha nem is váratlan, de sok szempontból szokatlan, újszerű kihívás szituációját vázolja fel. Azt nem lehet állítani, hogy ne lett volna benne a globális kockázatokkal foglalkozók gondolkodásában, hogy kitörhetnek az emberiség egészét érintő járványok, mégis azt tapasztaltuk, hogy a Covid-19 alapvetően készületlenül ért bennünket. Az „ismert ismeretlent” (Donald Rumsfeld) ebben az esetben a tömegek közömbössége és a vezető döntéshozók érdektelensége és felkészületlensége kísérte el a megjelenéséig, ami aztán rá is nyomta a bélyegét a reakciókra.

További, később nagy jelentőséget kapott jellemzője volt a pandémia előtti időszaknak, hogy korunkra már olyan keveredése jött létre a természeti és a mesterséges környezetnek, amely miatt a fertőzések forrásai már a mi tevékenységeink, vagyis mi magunk vagyunk. Ennek egy része nem is tudatosodik, más része a döntéshozók és a közvélemény tekintetétől távol zajlik. A szerző alaposan végigvizsgálja a vírus potenciális forrásait és átviteli lehetőségeit, s nyilván ő sem tudja megállapítani, pontosan mi történt, de abból, hogy mi minden történhetett, lehet következtetéseket levonni. Például, hogy azonnali, alapos vizsgálatokra van szükség a kirobbanáskor – közhelynek hat, csak éppen nem történt meg. Aztán, hogy az emberiségnek komolyan kellene vennie az állatról emberre való vírusátvitel problémáját. Vagy hogy a jelenlegi keretek között biztos-e, hogy érdemes úgynevezett „funkciófokozó” víruskísérleteket folytatni, s ezzel tulajdonképpen létrehozni azokat a fenyegetéseket, amelyektől amúgy félünk. Általában a vadvilággal való együttélésünk menedzselése is megérné az alaposabb átgondolást.

A készületlenség legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy a politikai döntéshozók, legalábbis a járványügyi oldalról, nem tudták, mit kell tenni.

Az első perctől elindult a játék a járványkezelés és a gazdaság működésének összeegyeztetése kapcsán, csak míg a gazdaság működéséről volt ideális képük a döntéshozóknak, a járványkezelésről nem. Viták alakultak ki az utazási korlátozásokról, a nyitvatartásokról, a rendezvények méreteiről, s valójában nem a tisztánlátás, hanem a járvány maga kényszerítette ki azt az intézkedéscsomagot, amelynek eredményét a turizmus kapcsán a magyar miniszterelnök a szemléletes „kampó” kifejezéssel írt le. De ugyancsak a felkészületlenség szülte azt a Magyarországon például ma is virágzó gyakorlatot, amelyet a „ha nem tesztelsz, nem veszíthetsz” jelige fejez ki, amely aztán „logikusan” egészült ki a kontaktkutatás elmaradásával, részlegességével. A szerző mindezt úgy foglalja össze, hogy „az élet védelmére irányuló esetlegesen felesleges erőfeszítésekkel kapcsolatos aggodalom győzedelmeskedett az esetlegesen elégtelen erőfeszítések kockázatának kezelésével szemben”.

Azóta világossá vált, hogy néhány távol-keleti országban, leglátványosabban Kínában, ellenkező gyakorlatot követnek. Ennek az a gondolati előfeltétele, hogy bármilyen drága is a zéró fertőzésre való törekvés, az hosszú távon megéri, mert a drasztikus, egyszeri lezárások ellenére, menet közben is biztosítja a gazdaság működését. Valóban nagyon drága, hiszen olyan apparátust és képzett civil segítői szolgálatot tart fenn, amely adott esetben rövid idő, egy-két nap alatt képes nyolc-tízmillió ember tesztelésére, annak kiértékelésére, a teljességre törekvő kontaktkutatás rapid bonyolítására, a karanténintézkedések alatt az ellátás biztosítására, és így tovább. Miután a folyamat már két éve húzódik, s egyelőre nem is látható a vége, nyilván számolnak, nyilván megy a költség-haszon elemzés, s nyilván változtatnak a gyakorlaton, ha gondok mutatkoznak a fenntarthatósággal – még ha a konfuciánus társadalom-szervezési gyakorlat időnként nem is mentes a mazochizmustól, s a társadalom tűrőképessége is masszívabb a felénk megszokottnál. Hogy melyik gyakorlat bizonyul jobbnak, vagy legalább jónak, az azért majd utólag, vagy bizonyos idő elteltével bizonyosodhat be.

S itt az élet – és a könyv – egyik kulcsproblémájánál vagyunk, az emberi életek súlyozásánál.

Talán kétszer is idézi a szerző Boris Johnson brit kormányfő főtanácsadójának, Dominic Cummingsnak a híres mondatát: „Nyájimmunitás, megvédjük a gazdaságot, és ha emiatt meghal egypár nyugdíjas, annyi baj legyen”. A mondat nem kizárólag a pofátlan érzéketlensége miatt futott be nagy karriert, hiszen azóta tudjuk, hogy nem egypáran, s nem csak nyugdíjasok haltak meg. Hanem definiálta, hogy az adott körülmények között mit jelent az, hogy „megvédjük a gazdaságot”. S pontosan jelzi azt az egyáltalán nem kizárólagosan brit kormányzati megközelítést, hogy nem a járványkezelés a prioritás. Nem csak a járványt megelőzően, amikor is rengeteg országban alulfinanszírozták az egészségügyet, s minden takarékossági ciklusban ezen a területen kezdték a lefaragásokat, hanem már a járvány idején: nem tesztelték az „enyhe” eseteket, ahogy a kontaktjaikat sem kutatták, csak jelentős költségekért teszteltethették magukat az emberek, s persze így sokan ezt nem is tették meg, és így tovább. Sokáig hódított a „nyájimmunitás” eszméje, s hosszú idő telt el, mire a WHO kimondta, hogy az erre irányuló stratégia „kétséges és immorális”. A járvány mindenhol viszonylag gyorsan átpolitizálódott, s innentől már nehéz is tényleges prioritásokról beszélni.

Mindezzel párhuzamosan már a kezdetektől jellemző volt a járvány kozmetikázása. A döntéshozók abban voltak érdekeltek, hogy a járvány elleni védekezést sikeresként, magukat a biztonság garantálóiként mutassák be. A szerző joggal veti fel, hogy ha „megőrzött-megóvott biztonságról” lehet beszélni tömeges halálozás és abnormális halálozási viszonyok között, akkor tulajdonképpen „mi lehet elég ártalmas a biztonságra nézve”. Ennek talán legundorítóbb jelenségeként elemzi a halálesetek kapcsán rendre közölt formulát, miszerint „többségükben idős, krónikus betegek” haltak meg, ezzel mintegy elhatárolva a többségtől negatív tulajdonságaival jellemezve egy embercsoportot, egyben mintegy hibáztatva is őket a korai halálukért.

A felelősség áthárítása nem csak az egyes társadalmakon belül, hanem országok között is gyorsan kialakult. Kína hibáztatása, mert onnan indult, mert az elején tehetetlenkedtek, s ezt azóta sem vallották meg, a kínaiak folyamatos erőlködése, hogy kívülről érkezőként gyanúsítsák meg a vírust, az olaszok hibáztatása a maguk bajáért, összeesküvéseken alapuló eredetelméletek terjesztése, mind-mind kívánatos muníciója volt a médiának, s egyes kormányok, nem kevesen, nagy kedvvel használták ezeket saját bajaik elfedésére, saját maguk fényezésére.

A kézirat leadása óta majd egy év telt el, s az újabb és újabb fejlemények – várakozásának megfelelően – nem igazolják az ember gyors tanulóképességét. Az Omikron megjelenése után pillanatok alatt ugyanúgy reagált a nagyvilág, ahogy másfél évvel korábban: leállították a Dél-Afrikából érkező légijáratokat. Miközben a szakemberek tudják, hogy a korábbi veszélyes mutációk is („dél-afrikai”, „brazil”, majd a Deltának keresztelt „indiai” vírus) pontosan annak a gyors vírusevolúciónak köszönhetőek, amelyek az elzárt, szerény erőforrásokkal, ámde nagy tömegű emberrel rendelkező helyeken alakulnak ki. A WHO-nak arra a felhívására, hogy addig sehol se oltsanak harmadikat, amíg a nagy populációjú, de szegényebb országokban nem haladt kellően előre a beoltás, a nyugati világ a füle botját se mozdította.

Pedig hosszú távon minden bizonnyal a globális megoldások, a globális együttműködés vezethet csak el a jövő járványainak hatékony kezeléséhez, egyébként igen hasonlóan klímaproblémák megoldásához.

A szerző egyértelműen a tudomány és a nemzetközi együttműködés alapjain álló megoldások híve, erről a nézőpontról bírálja és értékeli mindazt, ami történt. Sok helyen jelzi, hogy még ezen a platformon is bizonytalanságok vannak, s bizony súlyos morális problémák is befolyásolják a történéseket. A társadalmakon belül, és a nemzetközi közösségben is a meglévő és alakuló domináns csoportok és országok egyértelműen a saját érdekeiknek megfelelően torzítják el a megoldásokat. Ezzel sok esetben az a probléma, hogy új és új gondokat termelnek, s a fenntartható megoldások helyett csak újabb torzítási küzdelmekbe bonyolódnak. Egy utalással aztán még azt is felveti, hogy a tudomány maga is olyan torzulatokat szenved és szenvedhet el ebben a folyamatban, hogy végül maga is az élet „felforgatásának” eszközévé válhat.

Marton Péter: Covid-19. Az egészségtelen politikák ragálya. Noran Libro, Budapest, 2021.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.