Szabó Brigitta Olcsóbb lenne egészségesen tartani az embereket, mint a kialakult betegségeket kezelni

Milyen lenne, ha nem KÓRházba, hanem, ha már muszáj, akkor EGÉSZSÉGházba menne az ember, amikor valami baja van? Ha nem azon lenne a hangsúly, hogyan kezelik a betegséget, hanem hogy visszaadják az egészséget? Vagy ha az állampolgár nem ott kezdene fontos, ám óriási teher lenni az államnak, amikor már nagyon sokba kerül gyógyítani, esetleg menthetetlen, hanem az óvodában, az általános iskolában, ahol az állam arra szánná a jóval kevesebb pénzt, hogy a gyerekek megtanuljanak odafigyelni magukra? Bár utópiának tűnik, a fejlett világ erre megy. Nem véletlen, hogy az Egyensúly Intézet szakpolitikai javaslatának is egyik legfontosabb kulcsszava a megelőzés. Nem azt akarják megmondani, mit tehet az állam, ha már beteg valaki, hanem azt, hogy mit lehet tenni azért, hogy ne kerüljön be az ember az ellátórendszerbe.

A magyarok rövidebb ideig élnek, ám aközben jóval többet betegeskednek, mint a legtöbb európai uniós tagállam, de akár a kelet-közép-európai régió más országainak állampolgárai. Míg a hazai átlagos élettartam 76 év, az EU-ban öttel több. A koronavírus-járvány alatt, egymillió lakosra vetítve, az egész világot tekintve Magyarországon a negyedik legmagasabb volt a halálozások aránya. Szakemberhiány, várólisták, kimagasló kórházi fertőzési adatok, kapacitásproblémák. Hosszan lehet sorolni, hogy mik a gondok az ellátórendszerrel.

Ahogyan azt is, hogy az elmúlt 30 évben melyik kormány milyen reformba kezdett bele, abból mi nem valósult meg, illetve hogy mire költötték el az uniós pénzeket, s ebből mit érzékel a lakosság, s milyen beruházások állnak kihasználatlanul. Ahogyan az is igaz, hogy az Orbán-kormányok ideje alatt folyamatosan bontották le azokat a háttérintézményeket, amelyek a szakmai hátteret biztosították volna a döntésekhez, vagy amelyek szerepet tudnának vállalni abban, hogy minél kevesebben szoruljanak kórházi ellátásra. Az Egyensúly Intézet „Hogyan legyünk egészséges nemzet” című szakpolitikai anyaga utóbbira, a megelőzés lehetséges megoldásaira tesz javaslatokat.

Mert ahogyan írják, az egészségügy nem azonos a betegségüggyel. Még akkor sem, ha a lakosság megszokta, hogy az egészségügyről szóló viták valójában a betegségügyről szólnak. S ahogyan azt is elfogadták az emberek, hogy az állam nem fordít elég pénzt az egészségükre – hogy aztán sokkal többet költsön a betegség kezelésére. Társadalmi tényezők sokasága alakította és hozta létre azt az állapotot, amelyből ideje lenne kimozdulni.

Hiszen minden mindennel összefügg. Például az alacsonyabban iskolázottak rövidebb ideig élnek. A férfiak esetében ez az jelenti, hogy a legalacsonyabb iskolai végzettségűek 12,6 évvel kevesebbet élnek, mint a diplomások. Egy másik összefüggést tekintve: a legszegényebb településeken élő férfiak 45 éves korban várható élettartama még 25,8 év, míg a leggazdagabb településen élőké 32,7 év. Észak-Magyarországon egy férfi majdnem 5, egy nő pedig közel 2,5 évvel él rövidebb ideig, mint Budapesten.

A magyarok közel negyede elhízott, a táplálkozási kockázatok az összes magyarországi halálozás 28 százalékával, a kevés testmozgás a négy százalékával hozható közvetlen összefüggésbe. A dohányzás az éves halálozások 21 százalékában játszik döntő szerepet, s minden tizedik magyar halála hozható közvetlen összefüggésbe a túlzott alkoholfogyasztással. Ráadásul nagyon sok az alkoholfüggő, a nők körében kétszer, a férfiakéban két és félszer nagyobb, mint az EU átlaga. Továbbá, az, hogy valaki mennyire egészséges, függ a táplálkozásától, attól, hogy mennyit mozog, hogy hozzájut-e olyan információkhoz, amelyek segítik az egészsége megőrzését, vagy ha baj van, eléri-e az alapvető egészségügyi szolgáltatásokat.

Az Egyensúly Intézet szerint mindezek miatt elengedhetetlen egy modern, hatékony népegészségügyi rendszer létrehozása. Olyané, amelynek intézményei úgy működnek, hogy elsődleges céljuk a lakosság egészségi állapotának javítása, a betegségek kialakulásának megelőzése.

A fogorvosok például évek óta ezt mondják. Ugyan az óvodákban, iskolákban van kötelező fogászati szűrés, ám a diagnózis után a legtöbb szülő nem viszi el újra fogorvoshoz a gyerekét. S mikor már fáj, vagyis muszáj menni, sokkal nagyobb problémát kell megoldani, mintha időben elvitték volna. A felnőttek esetében nincs kötelező fogászati szűrés, bár a fogorvosok szerint kellene lennie. Annak a gyakori mondatnak a hátterében, hogy „az ingyenes ellátást biztosító esztékás (OPE-es, a társadalombiztosító által részben vagy egészben finanszírozott) orvos csak húzni tud”, az áll, hogy csak hozzá lehet ingyenesen, soron kívül bejutni azokkal az elhanyagolt fogakkal, amelyeket már nem lehet megmenteni.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!