Megerősödtek a populisták Európában, de nem sikerült áttörniük

Tóth Ákos | 2022.12.03. 12:19

Olvasási idő kb. 16 perc

Habár minden jel arra mutatott, hogy Európában számottevően megerősödnek a szélsőjobboldali és populista pártok, de nem valószínű, hogy ezek az erők az Európai Tanácsban blokkoló erőt tudnának képezni a jövőben – hangzott el a Political Capital (PC), a Friedrich-Ebert Alapítvány (FES) és a Jelen közös rendezvényén, ahol Kőváry Sólymos Karin, a Brnoi Egyetem doktori hallgatója és a Jan Kuciak Oknyomozó Alapítvány kutatója, valamint Róna Dániel, a 21 Kutatóközpont vezetője elemezte a hagyományos pártok számára egyelőre nehezen kezelhető helyzetet a PC és a FES közös tanulmánya alapján, Lakner Zoltán politikai elemző, a Jelen főszerkesztőjének moderálásával.

Az eseményen Hunyady Bulcsú, a Political Capital vezető elemzője egyebek mellett arról beszélt– s utóbb ezt a beszélgetés résztvevői is megerősítették –, hogy nemcsak a köznyelv, hanem a politikatudomány is küszködik a szélsőjobboldal pontos meghatározásával. Ennek az oka az extrémizmus és a radikalizmus közötti világos választóvonal meghúzásának nehézsége, vagyis a szélsőjobboldalt – ahogy azt a Political Capital és a Friedrich-Ebert Alapítvány közös tanulmánya is tartalmazza – jelenleg leginkább gyűjtőfogalomként használják. Ennek azonban több irányzata van. Cas Mudde, a szélsőjobboldallal is foglalkozó holland politológus szerint az extrém szélsőjobb és a populista radikális jobb közötti számos hasonlóság mellett a fő különbség az elit-, illetve establishment-ellenes populizmusban testesül meg. Az ideológiai vagy politikai stratégiaként alkalmazott populizmus a „politikai elittel” szemben, az „igaz nép/nemzet” képviselőjeként határozza meg magát, a populisták az ellenfeleiket és egyes kisebbségi csoportokat önkényesen rekesztenek ki a maguk által kreált definíció alapján deklarált nemzetből, eleve ellenségként állítva be őket.

A tanulmány szerint a populisták térnyerésének egyik oka a hagyományos jobboldali pártok „stratégiai radikalizációja”, vagyis az, hogy átvettek, legitimáltak és a fősodor részévé tettek szélsőjobboldali narratívákat – ez az úgynevezett mainstreaming jelensége. Csakhogy így – és itt érdemes felidézni az akkor még erősödő Jobbik témaválasztásainak hatását a Fidesz politikájára vagy épp most a Mi Hazánk Mozgalomét a kormányzati gondolkodásra – a mainstream is radikalizálódik. Ugyanakkor az is igaz, hogy a korábban keményvonalas szélsőjobboldali pártok úgymond „stratégiailag finomodnak”, vagyis az esetleg szalonképtelennek látszó nézeteiket a választói bázisuk szélesítése érdekében „becsomagolták”. A populizmus legfőbb veszélye tehát, állapítják meg a tanulmányban, hogy a „két irányú mainstreaming”, vagyis a hagyományos jobb radikalizációja és a szélsőség stratégiai finomodása miatt elmosódnak a határok a klasszikus szélsőjobb és a középjobb között, a szélsőséges narratívák pedig a közbeszéd részévé és akár normává is válnak – a magunk részéről jegyezzük meg, hogy ez a folyamat világosan nyomon követhető a Fidesz politikájában és a közbeszédre gyakorolt hatásában egyaránt, aminek az is következménye,  hogy a már elfogadható és a már elfogadhatatlan közötti határok egyre inkább elmosódnak, a közélet radikalizálódik, s a társadalom bizonyos, korábban általános normákat szinte észrevétlenül vet el.

Spanyol szélsőjobb: Franco népének hangja

A beszélgetés során Lakner Zoltán kérdésére Róna Dániel fölhívta a figyelmet arra, hogy a populizmus nem feltétlenül csak a szélsőjobboldallal hozható összefüggésbe, épp ellenkezőleg; az elitellenesség, vagyis a mélyebben lévő rétegek társadalmi problémáinak közérthető megfogalmazása, képviselete, ennek a politikának a fókuszba állítása valójában klasszikus baloldali politika lenne, tehát a baloldali pártok, ha ebbe az irányba fordulnak, egyrészt szűkíthetik a populisták terepét, másrészt visszatérhetnek a gyökereikhez, ami – tegyük hozzá – sok esetben kívánatos volna. Lakner Zoltán ennek kapcsán fölidézte, hogy a Dániában győztes szociáldemokraták a bevándorlás témájában meglehetősen jobbra tolódtak, ami nyilvánvalóan növelte a társadalom általános idegellenességét. Ezt nem is vitatva, Róna Dániel megjegyezte, hogy ugyanakkor egyrészt így győzni tudtak, vagyis ezzel a politikai stratégiával megszólították az alacsonyabb képzettségű, konzervatívabb beállítottságú szavazókat, s kormányon módjuk van arra, hogy körükben is fölerősítsék a demokráciához fűződő értékeket, vagyis nagyon nehéz megvonni a stratégiájuk hasznának vagy káros mivoltának mérlegét.

– Kétségtelen azonban – mondta –, hogy a tűzzel játszunk ilyenkor, s könnyen megégethetjük magunkat.

És ha már migráció: világosan látható, ahogy azt Hunyady Bulcsú kifejtette, hogy az európai uniós populista és szélsőjobboldali pártok hasonló témákra fókuszálnak és hasonló stratégiát követnek szinte mindenütt. A témák a következők: az Európai Unió kritikája vagy épp kritikába csomagolt elutasítása, a bevándorlás ellenzése, a gender- és LMBTQI-ellenesség, az úgynevezett hagyományos családmodell védelme. Az elemzés szerint ezeknek a pártoknak a nagy többsége korábban szoros kapcsolatokat ápolt a Kremllel, de az Ukrajna elleni orosz agresszió hatására – ahogy az most már meglehetősen világosan kirajzolódik például az olaszországi választásokon győztes Giorgia Meloni miniszterelnök, illetve az általa vezetett Olaszország Testvérei nevű párt politikáján – többen módosították ezt a pozíciójukat.

Az is igaz – állapította meg Lakner Zoltán –, hogy a főáramlatba tartó, korábban hagyományosan nagyokként számon tartott pártcsaládok mintha nem tudnának mit kezdeni a populizmus kihívásaival, és bár jó ideje küszködnek ezzel, mintha nem tudnák megtalálni azokat az üzeneteket, amelyekkel a populisták szavazói megszólíthatók lennének. Ezt Róna Dániel a közelmúltban lezajlott, a baloldali jelölt győzelmét hozó brazíliai választás eredményével vitatta, ahol egy olyan rendkívül populista politikust is sikerült legyőzni, mint amilyen Bolsonaro korábbi elnök és az alacsony végzettségűek körében is fölvette vele a versenyt kihívója, a végül győztes Luiz Inácio Lula da Silva. Róna Dániel megközelítése kevéssé ideológiai, inkább gyakorlati: szerinte a populisták épp annyira erősek, amennyire hagyják őket azzá válni. Vagyis tehetséges politikai vezetőket és erős alternatívát kell velük szembe állítani, olyan víziót, olyan világképet, amely egyszerűen elmagyarázható az átlagember számára, érthető és azzal azonosulni lehet, meg kell tudni szervezni egy pártot, a hátországot, valamint igen, kell egy kellő adag pragmatizmus is. Ez így persze nem hangzik túl bonyolultnak, mégis, kevesen tudnak fölmutatni ilyen politikai teljesítményt.

Brazília: Lula visszatért, de semmi nem lesz olyan, mint régen

Ezzel kapcsolatban Kőváry Sólymos Karin megjegyezte, hogy más pártok gyakran megpróbálják lemásolni a populistákat, abban a hiszemben, hogy ez a népszerűségükre is kihat majd, de ez sokszor igencsak kontraproduktívnak bizonyul, mert a populisták egyrészt sokkal otthonosabban mozognak az általuk ismert közegben, másrészt pedig, a választók ugyan, miért díjaznák azt a pártot, amelynek csak az utánzásra telik? Viszont ennek a folyamatnak megvan az a káros következménye – amelyre korábban már utaltunk is –, hogy a közbeszéd egyre csak radikalizálódik.

Róna Dániel a viszonylagos előretörésük kapcsán arra is fölhívta a figyelmet, hogy a populista pártok gyakorta nagyon is létező társadalmi problémára hívják föl a figyelmet, olyanokra, amelyekkel a fősodratú pártok addig nem törődtek vagy rendre rossz válaszokat adtak rájuk. A 2000-res évek közepéig például Magyarországon a cigányság politikai témává emelése szerinte tabunak számított, addig úgymond „senki nem próbálkozott ezzel”, miközben, hangsúlyozta, valós társadalmi igény mutatkozott erre a mondandóra, s ennek fölvállalása idézte elő a Jobbik sikeressé válását. Róna példaként említette a 2015-ös menekültválságot is, amelynek kapcsán a jelentős társadalmi igényt csak a Fidesz volt képes kiszolgálni – e ponton azért érdemes megjegyezni, hogy ezt a társadalmi igényt a korlátlan eszközökkel rendelkező Fidesz maga is gerjesztette, vagyis annak előidézőjévé is vált. Ugyanakkor Róna szerint az, ha a társadalmi problémákat valaki jól kezeli, azzal kihúzhatja a populisták lába alól a talajt, de – tette hozzá – a jó kezelés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a populisták szája íze szerint kell eljárni. Ám az mindenképp fontos volna, hogy a populistákkal szembeszálló erők könnyen értelmezhető, következetesen képviselt válaszokat adjanak, s ne fordulhasson elő, hogy egyes politikusaik egyik héten ezt mondják, a másikon meg épp az ellenkezőjét – ahogy az a menekültválság idején gyakori volt a magyarországi ellenzéki politikusok közt is.

Kőváry Sólymos Karin szerint az sem mindegy, hogy ebben a folyamatban a mainstream pártok radikalizációja meddig terjed. Ő a legerősebb szlovákiai kormánypárti mozgalmat, az OLaNO-t hozta föl példaként, amely számos területen már a sajátjaként használja a szélsőjobboldali kategóriákat, például a szexuális kisebbségek jogait illetően, s így egyrészt legitimálja őket, másrészt akkor, ha valaha esetleg kisebbségi kormányzásra kényszerülnek, külső segítségként használhatják őket. Fölhívta a figyelmet arra, hogy Boris Kollár például, a szlovákiai parlament elnöke már nem extrém szélsőjobboldalinak minősíti a Marian Kotleba vezette Mi Szlovákiánk Néppártot, hanem olyan szervezetnek, amelynek tagjai „elég kemény katolikusok”, s ezzel – mondta a kutató – „már egy teljesen más keretezésben találjuk magunkat”.

A legnagyobb kérdés az volt, hogy a válságok sorozatát, vagyis a pandémia időszakát, majd az arra lényegében ráépülő, Ukrajnában vívott háborút ki tudták-e használni a szélsőjobboldali és a populista erők. Az igaz, hogy idén Svédországban és Olaszországban is nagy választási sikert értek el, csakhogy eközben Franciaországban és Ausztriában alulmaradtak. Vagyis az európai populista és szélsőjobboldali pártok egyelőre nem tudták az előnyükre fordítani a 2020-tól tartó permanens válságidőszakot.

A tanulmány szerint valójában a támogatottságukat vizsgálva sem beszélhetünk összességében ezen pártok megerősödéséről. Olaszországban is inkább a baloldal bukása és a jobboldal átrendeződése állt a választási eredmények hátterében. A populista és szélsőjobboldali pártok közül leginkább azok élvezik a legnagyobb támogatottságot, amelyek hatalomban vannak vagy voltak, és visszavágták a jogállamiságot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, ellenőrzésük alá vonták a sajtót, de legalábbis kísérletet tettek erre. Ezek a pártok egyébként mind-mind az EU új, 2004-ben vagy az után csatlakozott tagállamaiban találhatók.

Kérdés persze, hogy mit lehet tenni az ellen, hogy az ilyen típusú pártok a jövőben ne igazán erősödhessenek tovább. Vegyük példának a Jobbikot: sem az nem hatott, hogy elszigetelték őket a parlamenti pártok, sem az, ha párbeszédet kezdeményeztek vele – a Jobbik egy ideig folyamatosan nőtt. Ugyanakkor – ahogy erre Lakner Zoltán rámutatott – az is növelheti erejüket, ha a velük szembenálló, az ideológiai nézeteiket akár félretevő „népfronttal” szemben magukat az elitellenességgel azonosíthatják.

Kőváry Sólymos Karin ennek kapcsán rámutatott, hogy egy ideig működött ugyan Szlovákiában a Kotleba-féle párt elszigetelése, annak a tézise, hogy a szélsőséges erőket nem legitimáljuk párbeszéddel, de egy idő után mégis megkerülhetetlen politikai szereplőkké váltak.

Róna Dániel szerint a szakirodalomban három módját tartják számon a szélsőjobboldaliak visszaszorításának, illetve annak a megközelítésnek, hogy mi a hasznosabb az ilyen erők számára: az, ha magukra maradnak az álláspontjukkal, vagy az, ha azt más pártok is átveszik. A harmadik megoldás az, hogy a mainstream erők egész egyszerűen nem létezőnek tekintik őket. Róna úgy véli, mindhárom megoldás elvezethet a szélsőjobboldal megerősödéséhez és a gyengüléséhez is, a stratégia sikere vagy kudarca sokkal inkább azon dől el, hogy kik és mennyire hatékonyan, mennyire következetesen hajtják azt végre.

Persze a populista és szélsőjobboldali pártok is fölismerték azt, hogy programjuk közös artikulálásával akár komolyabb szerepre is törhetnek az EU-ban, ezért évek óta dolgoznak a szorosabb együttműködésen és egy közös Európai Parlamenti frakció létrehozásán. A vágy már megfogalmazódott a 2019-es EP-választás előtt is, és azóta állandósultak a találkozók, közös rendezvények, egymás kampányainak támogatása. Ahogy a szerzők megállapítják, együttműködésüknek három fő célja van: az illiberális gondolatok terjesztése és egymás kölcsönös erősítése a nemzeti politikai porondokon, a populista, illiberális kormányzással és szakpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos „gyakorlatok” és innovációk megosztása és átvétele, végül az európai politika- és hatalomváltás megvalósítása. Ez utóbbi szabad kezet adna nekik a hatalmukat bebetonozó, antidemokratikus intézkedések meghozatalára saját országaikban.

Csakhogy a „brüsszeli hatalomátvétel” a közeljövőben nem tűnik reálisnak sem az EP-ben, ahol a populista és szélsőjobboldali pártok többsége két frakcióban ül, és mindössze a képviselők körülbelül 20 százalékát teszik ki, sem az Európai Tanácsban, hiszen az EU 28 tagállamából mindössze öt ország kormányában vannak jelen közvetlenül ilyen pártok. A közvetlen jelzőnek azért van jelentősége, mert Svédországban a szélsőjobboldali erő úgymond kívülről támogatja a kormányzó pártokat.

Ugyanakkor komoly akadályai is mutatkoznak a populista és szélsőjobboldali pártok szorosabb együttműködésének. Mert bár igaz, hogy igyekeznek a közös témákra koncentrálni, de számos kérdés megosztja őket, ami leginkább az orosz agresszió következménye, de bizonyos tekintetben az EU működésének bírálatában is megosztottak.

Orbán nélkül jöhet létre az EU-szkeptikus Varsó-Prága-Róma tengely

Jelenleg igazán nagy súlyuk a populista és szélsőjobboldali pártoknak Magyarországon, Lengyelországban és Olaszországban van, ahol közülük kerül ki a kormány vezető ereje (vagy akár több párt is), és így ők adják a kormányfőt, aki ott ül az EU legfontosabb döntéshozó grémiumában, az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsban. Kettő közülük az ECR-frakcióhoz tartozik (Mateusz Morawiecki, Jog és Igazságosság; Giorgia Meloni, Olaszország Testvérei), egyikük pedig frakció nélküli (Orbán Viktor, Fidesz). E három ország közösen az EU lakosságának 24 százalékát teszi ki. Ezért még legalább egy, az EU lakosságának legalább 11 százalékát reprezentáló ország nem szavazatára van szükségük ahhoz, hogy meg tudják akadályozni egy minősített többséget vagy megerősített minősített többséget igénylő javaslat elfogadását. Ehhez vagy a két legnagyobb tagállam, Németország vagy Franciaország csatlakozására lenne szükségük, ami a közeljövőben elképzelhetetlen, vagy több kis és közepes tagállam támogatására – csakhogy az elemzés szerint még Spanyolország támogatása esetén is 0,41 százalékponttal elmaradnának a blokkoláshoz szükséges 35 százaléktól. A 2023-ban esedékes parlamenti választások eredményeként ez alapján nem várható, hogy a populista jobb és a szélsőjobb pártok képviselőiből egy állandó blokkoló kisebbség álljon össze a Tanácsban. Egyes esetekben, más kormányokkal közösen természetesen lehetőség van erre, ahogy a vétó alkalmazására is, utóbbi azonban jelentős politikai tőkét emészt fel az ezzel fenyegető vagy ezt használó tagállam részéről, és hosszabb távon elszigetelődéssel jár, ahogy azt a Fidesz esetében is láttuk.

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés