Megmenti-e Olaszországot a „Megmentő”?

Egy hete már, hogy Olaszországban letette az esküt Mario Draghi kormánya. Az új miniszterelnököt a sajtó leginkább a „Megmentő” jelzővel vagy az Európai Központi Bank elnökeként ráragadt „Super Mario” becenévvel illeti. Pedig a valódi kérdés inkább az, hogy mitől is kellene megmenteni Olaszországot. Az ország ugyan gazdaságilag nincs a legjobb állapotan, sosincs, de tán évtizedekre visszamenően nem tekinthetett ennyire pozitívan a jövőbe, mint most. A rövid válasz talán az, hogy önmagától, az ezer sebből végző olasz bürokráciától és a bonyolult társadalmi-gazdasági viszonyoktól kellene megmenteni. No meg attól, hogy a szélsőjobb kormányra kerüljön. A hosszú válasz összetettebb.

Az új év kezdete nem csak egy rendkívül nehéz és megpróbáltatásokkal teli periódus lezárását hozta el Olaszországnak, hanem a fényt is az alagút végén. A második Covid hullám fertőzési számai stabilan csökkentek, országszerte meglepő hatékonysággal kezdődött el az oltási kampány, és bár az egész tavalyi év gazdasági mutatói vészjóslóak voltak, 9 százalékos a visszaesés, de az év végi és januári mutatók már egész szépen alakultak, köszönhetően elsősorban a gyártás és az export, valamint az építőipar fellendülésének. Az optimizmus alapja viszont az, hogy elkezdődhettek az EU helyreállítási alapja nyomán előrevetített beruházások tervezési munkái. Olaszországba Európából a legnagyobb, közel 200 milliárd eurós csomag érkezhet, amitől nem csak azt várják, hogy gyógyírt nyújtson a tavaly elszenvedett gazdasági és emberi sebekre, de a remények szerint megállíthatja vagy megfordíthatja a közel tíz éve tartó recessziót, és tartós fejlődési pályára teheti az országot.

Szinte politikai konszenzus látszott kialakulni abban is, hogy a helyreállítási alap csomagját végre nem csak a lyukak befoltozására kell használni, hanem elsősorban a közigazgatás és az egész ország modernizálására, a bürokrácia visszaszorítására, az adminisztráció és a háztartások digitalizására, a gazdaság „kizöldítésére”. Válságnak nyoma sem volt, sőt, úgy tűnt, hogy a Giuseppe Conte vezette kormány a koronavírus krízis első heteinek bukdácsolása után a viszonylag hatékony és humanista kezelés miatt még meg is erősödött. A kormányfő népszerűsége az egeket verdeste. Elfogadottsága az év során 52 százalékról 70 fölé nőtt, s ilyen adatokat rég tudott olasz kormányfő felmutatni.

Az olasz politika viszont nem lenne olasz politika, ha pillanatok alatt, akár a semmiből is ne tudna válságot teremteni. A válság „neve” ezúttal Matteo Renzi volt. Az egykori kormányfő a második Conte-kormány mögötti koalíció résztvevőjeként rövid fenyegetőzés után január közepén dörgedelmes sajtótájékoztatón jelentette be, hogy visszavonja pártja, az Italia Viva nevű baloldali formáció két miniszterét és egy államtitkárát a kormányból. A villámcsapás sokkja alatt a teljes sajtó és a közvélemény valójában csak találgatta, hogy mit is akar valójában Renzi. Az érintett kijelentette, hogy pártja képviselői nem szavaznak a kormány ellen a parlamentben, és nem segítik elő a kormány bukását, s azt sem, hogy új választásokkal esetleg a szélsőjobb vezette konzervatív koalíció, a centrodestra kerülhessen kormányra, amelyben Matteo Salvini euroszkeptikus Lega Nord-ja és Giorgia Meloni szintén inkább szélsőjobb Fratelli D’Italiája, az FdI már lényegesen nagyobb befolyással bír, mint Silvio Berlusconi volt kormányfő Forza Italia nevű mérsékeltebb konzervatív szerveződése.

A találgatások egy része arról szólt, hogy az akcióval Renzi régi pártját akarja visszaszerezni, amelyet 2018-ban kényszerült elhagyni, s új pártot alapítani. A baloldal domináns erejének számító Partito Democraticóról, a PD-ről van szó, s arról, hogy régi párttársai talán kiállnak egykori kormányfőjük mellett, ha a „renziánusok” kiválása a kormánykoalíciót veszélyezteti. Várakozása nem jött be, a koalíció két vezető ereje, az „alternatív”, de inkább zöld-bal fele húzó 5 Csillag mozgalom és a PD, valamint a még résztvevő kisebb bal-liberális Liberi e Uguali, összezártak Conte mögött, és kijelentették, hogy akár Renziék nélkül is folytatják a kormányzást. A miniszteri lemondások bejelentését bizalmi szavazás követte, s a kormánytöbbség megvolt mind a képviselőházban, mind a döntő jogkörű szenátusban.

Renzi, akit talán eddig is az egyik legtehetségesebb fiatal politikusnak, egyben legnagyobb politikai kalandornak tekintettek az országban, gyakorlatilag pária lett. A talán legfontosabb nem elkötelezett újság, a La Stampa igazgatója, Massimo Giannini konkrétan „skorpiónak” nevezte őt, akiben senki sem bízhat meg többé.

A médiacirkusz és a közvélemény értetlensége viszont a bizalmi szavazás után is folytatódott, és az addig nagyon egységesnek tűnő koalíción belül feltűntek a félelem első jelei. Még nagyobb kérdőjelek merültek fel az ország gazdasági vezetőinek a megbeszélésein, akik nélkül nincs is politika. Leginkább arról szólt az elit dilemmája, hogy szabad-e rábízni a déli származású „népfiára”, az ugyan rendkívül népszerű, az egészségügyi válságot ügyesen kezelő, valamint a helyreállítási alap létrejöttében is fontos szerepet játszó, de az elithez alapvetően nem tartozó kormányfőre és az őt „feltaláló”, kinyilvánítottan elitellenes 5 Csillag mozgalomra az alap felhasználását. Hogy képes lesz-e a még mindig kevés kormányzati tapasztalattal rendelkező 5 Csillag ellenállni a „pénzszórás” csábításának, hogy megfelelően tudják-e kezelni a rendkívül bonyolult, gazdasági és maffiaérdekekkel tűzdelt másodelit nyomását, és meg tudják-e védeni a fontos szerepet betöltő, nagyszámú kis és középvállalati réteg érdekeit?

A legnagyobb, főleg északi gyáriparosokat tömörítő Confindustria ipari szövetség ma is szinte fontosabb testület a kormánynál, nem csak hatalmas lobbiereje van, de megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezi a vezető értelmiségiek körében is. Mindenkori politikai hátországát a hagyományos jobb- és baloldali pártok jelentették, így aztán a PD-n belül nem hangzottak idegennek a kételyei, még ha nyilvánosan meg is erősítették szövetségüket az 5 Csillag mozgalommal. Az 5 Csillag viszont éppen a Confindustria által is képviselt elit ellenében jött létre, és bár mára a közvéleménykutatások szerint támogatottsága kevesebb, mint a felére esett vissza, de a legutóbbi választásokat jelentős fölénnyel, 33 százalékkal nyerte meg, így jelenleg bármilyen kormány alakítása nélkülük szinte elképzelhetetlen. Az időközi választások kiírásának lehetősége fölött pedig isten kardjaként ott lebeg a szélsőjobb esetleges hosszú távú kormányra kerülése. Salvini pártja jelenleg 25 százalékon, Melonié 15-ön áll, és ez tán még az 5 Csillag elit-vadászó képénél is kevésbé fogadható el az elit értelmiségi oldalának.

A patthelyzetet egyetlen ember, a nemzet egységét megtestesítő, mindenki által elfogadott és tisztelt köztársasági elnök, Sergio Mattarella oldhatta fel, aki hajlandó is volt erre, talán picit túl is lépve alkotmányos jogkörén.

Egyeztetésekre hívta a kormányfőt, és ezek eredményeként Conte önkét nyújtotta be lemondását. Talán taktikai okból tette, bízva benne, hogy mégis újra kormányt alakíthat, de talán inkább azért, mert érezte, hogy elfogyott a bizalom. S bár az elején a PD és az 5 Csillag is kötötte az ebet a karóhoz, hogy ismét ő kapja a megbízást, hamar kiderült, hogy e mögé már stabil parlamenti többség nem állítható. Ekkor Mattarella előhúzta a kalapból a régen várt nyulat, Mario Draghi bankárt, az elmúlt évtized olasz és európai sztár-személyiségét, s megbízta, hogy kormányt alakítson, a lehető legnagyobb nemzeti egységgel a háta mögött. És láss csodát, az elit legnagyobb fia pár nap alatt meg is győzött mindenkit, és kvázi egységkormányt volt képes alakítani.

Már-már történelmi vívmány, hogy az olasz jobb és baloldal együtt fog kormányozni, ráadásul azzal az 5 Csillag mozgalommal együtt, amely épp a hagyományos politikai berendezkedés eltörlését tűzte zászlajára. Még Salvini pártja is hirtelen zakót váltott, és jelentkezett a kormányba, akár azt is meglengetve, hogy esetleg visszavesznek az euroszkepticizmusukból. A lépés Magyarországon vezető hír lett, itt Olaszországban azonban legfeljebb legyintenek rá, nem oszt, nem szoroz, mindig akkor vált zakót, amikor az az érdeke. Aki kimaradt, az Giorgia Meloni és az FdI, ők a saját erősödésükre játszanak inkább.

A Draghi kormány végül összetételében is rendkívül érdekes politikai kísérletet mutat. Nem szakértői, hanem politikai kormány, amelybe az 5 Csillag négy, a nagyobb jobb- és baloldali pártok 3-3 minisztert delegálnak, de jutott szék a kicsiknek is, egy árva hely még Renzi pártjának is, ami neki igencsak nagy segítség volt abban, hogy máris győzelmet hirdessen. Másrészt viszont az igazán döntő tárcák pártonkívüli szakértők kezében vannak, akik ezúttal valóban csúcsmenedzserek, nagy nevek, akik komoly üzleti-tudományos karriert hagytak ott, hogy a kormányban szerepeljenek, és többségük ereje teljében van. Pénzügyminiszter a Nemzeti Bank vezérigazgatójából, Daniele Francóból lett, aki a bankélet leginnovatívabb menedzserének tartanak. Az újonnan létrehozott, az eddigi környezetvédelmi minisztérium alapjain gazdasági és energetikai ügyekkel felturbózott ökológiai tárcát az olasz Elon Musk, a Leonardo hadiipari monstrumtól elcsábított Roberto Cingolani fizikus kapta, aki a robotika és a mesterséges intelligencia nemzetközi szakértője, számtalan start-up elindítója.

A digitális váltást önálló miniszterként az a Vittorio Colao irányítja, akit még a Conte-kormány csábított el a Vodafone világszintű vezetői pozíciójából, tíz évig volt a cég vezérigazgatója, és nevezett ki a válságmenedzselő munkacsoport élére. Vezető jogi értelmiségi veszi át az igazságügyi tárcát Marta Cartabia volt alkotmánybírósági elnök személyében. A kinyilvánítottan nagy hangsúlyt kapó közoktatásügyi és egyetemi-kutatási tárcákat vezető oktatási menedzserek, Patrizio Bianchi és Christina Messa kezébe adták. A nagy pártok többnyire tárca nélküli minisztereket adnak, akik kevésbé fontos ügyeket visznek majd, kivéve tán a PD két és a Lega, valamint a Forza Italia egy-egy miniszterét. Végül pedig szintén sajátossága az új kormánynak, hogy nem is annyira új, hisz a második Conte-kormányból nem kevesebb, mint 7 miniszter marad meg, köztük Luigi Di Maio, az 5 Csillag fiatal titánja külügyminiszterként, illetve más fontos tárcák eddigi vezetői, mint a belügy, az egészségügy és a hadügy.

A nagy és leginkább a következő választások felett lebegő kérdés most leginkább az 5 Csillag mozgalom és Conte jövője. Az 5 Csillag már a mostani kormányalakításból is nem csak lefele tartó népszerűségi spirálban, de belső forrongások által is emésztve jött ki. Az, hogy mégis vállalták, hogy együtt kormányoznak a régi elittel azok után, hogy pár éve még párthatározat kötelezte őket arra, hogy soha, nem csak hitelességi problémákat vet fel, hanem a vezető figurák sorozatos kiválását is elindíthatja, illetve el is indította már. Conte pedig, aki eddig pártonkívüliként vezetett sikeresen két kormányt is, el kell döntse, hogy belép az 5 Csillag mozgalomba és megreformálja a pártot, vagy saját alternatív zöld politikai mozgalmat indít, kihasználva a népszerűségét. Rossz nyelvek szerint az új pártnak már neve is van, Con Te, magyarul Veled.

Az viszont kétségtelen, hogy az új kormány nagyon érdekes politikai kísérlet, a harmadik egy és ugyanazon választási cikluson belül. Három évvel ezelőtt a sárga-zöld koalíció kezdte a kormányzást, az 5 Csillag és a populista, szintén elit-ellenes jellegű Lega Nord, Salvini személyes részvételével alkotva fura és fenntarthatatlan egységet. Ezt egy év után az 5 Csillag és a PD sárga-piros, szintén egyedi koalíciója követte, további másfél évig. Most pedig a szivárványkormánynak és Draghinak maradt jó két éve a következő választásokig, hogy megmentse Olaszországot.

Giuseppe Conte

Ügyvéd, jogi szakértő, egyetemi tanár, távozó kormányfő, akiből alig két és fél év alatt az ország egyik legismertebb politikusa lett. Politikai előélet nélkül lett kormányfő, pártonkívüliként, leginkább azért, mert a koalíció résztvevői nem tudtak megegyezni, hogy melyik párt töltse be a vezető szerepet. Egy év után döntő szerepe lett Salvini megbuktatásában, egyenes kiállásával az olasz és emberi értékek mellett népszerűségre tett szert, amit aztán csak növelni tudott a koronavírus válság kezelése során. Jól kommunikál, a közösségi médiát jól használja. Olaszország egyik legszegényebb déli régiójából, Foggia mellől származik, szegény családból, a nép igazi fia.

Mario Draghi

Bankár, az új kormányfő. Egész szakmai életét a pénzügyi elit tagjaként töltötte el. Fiatalon, már a kilencvenes években az Olasz Államkincstár vezetője lett, majd miniszter, kisebb üzleti kitérő után pedig a Nemzeti Bank kormányzója. Híres és hírhedt 2012-ben lett, már az Európai Központi Bank elnökeként, amikor kinyilvánította, hogy az euró minden eszközzel való megmentése érdekében a német stílusú pénzügyi szigort felrúgva, lazítva a szabályokon, államkötvényeket vásárolva és az eladósodást is lehetővé téve, picit amerikai mintára lényegében új pénzügyi kultúrát hirdetett meg. A mostani helyreállítási alapok létrejöttének előfutára volt, amikor még a Coronabond-nak nevezett uniós kötvény kibocsátását szorgalmazta. Rómában született, északi szülők gyermekeként, bankárcsaládba. Eddigi kommunikációját a hallgatás jellemezte, őrületbe kergetve majd az egész olasz sajtót.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.