Máté András Mi lesz most veled, magyar felsőoktatás?

Az elmúlt néhány hónap tele volt meglepetésekkel azok számára, akik figyelemmel kísérik a felsőoktatás ügyeit. A nyílt botrány csak az eseménysorozat eddigi végpontján, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) „privatizációja” és az egyetemet ezután fenntartó alapítvány kuratóriumának kinevezése körül robbant ki, de már előtte kapkodhattuk a fejünket nem egy lépés láttán. Még az SZFE-kuratórium névsorának nyilvánosságra kerülése előtt adott Palkovics László egy nagyobb interjút a Jelennek. Igen tanulságos olvasmány: meg lehet belőle nagyjából tudni, hogy mit is gondol minderről a kormányzat, de még tanulságosabb az, hogy mikor és miben nem mond igazat. Ezért az események áttekintését ehhez az interjúhoz számos ponton kapcsolódva teszem meg. 

Mi történt? Engedett a kormány?

Tavaly november hetedikén jelentették be a kormányinfón, hogy a kormány felfüggeszti azt a 2014-ben hozott, és mindaddig minden kritika ellenére makacsul védelmezett rendeletet, amely szerint az egyetemre való felvétel feltétele legalább egy B2 szintű nyelvvizsga. Az érvek is azok voltak, amiket hiába hangoztattak sokan és régóta: hogy ez a követelmény, ha életben tartják, súlyosan visszaveti az egyetemi jelentkezéseket, különösen a gyengébb szociális-kulturális háttérrel érkezők számát, és az átlagnál jóval súlyosabban fog érinteni néhány, a kormánypolitika által preferált területet, így a pedagógus- vagy az agrármérnök-képzést. Néhány hónap múlva újabb meglepetés érkezett a nyelvtudás terén: a kormány hozzájárult, hogy azt a több, mint kilencvenezer diplomát, amit csak a nyelvvizsga hiánya miatt nem lehetett kiadni már jó néhány éve, mégis kiadják. Mire ez a nagy engedékenység?

Magyarország a 2010-ben indult EU2020 stratégiában azt vállalta, hogy a diplomások aránya a 30-34 éves korosztályban eléri a 34 %-ot – ezt finoman szólva szerény célkitűzésnek mondhatjuk, tekintve, hogy összeurópai célérték 40 % volt, amellett a 2008 körül tetőző és a következő években, 2012-ig csak enyhén visszahúzódó felsőoktatási expanzió a szerény célt lényegében teljesítette is. De az eredmény aligha tartós, hiszen 2012-ben, az önfinanszírozó felsőoktatás meghirdetésekor történt egy súlyos visszaesés a jelentkezők számában, majd a további enyhe csökkenést követte az idei újabb zuhanás. Ha az engedékenység ezt próbálta tompítani, a próbálkozás nem jött be. A felsőoktatásba belépők száma végül is 12%-kal csökkent – sikerült visszajutni a kétezres évek felsőoktatási expanzióját megelőző, 2001-es szintre.

Az idei visszaesés okai között lehet az, hogy a novemberben bejelentett enyhítés későn jött ahhoz, hogy akik már lemondtak a jelentkezésről, megváltoztassák a szándékukat, de még inkább az, hogy a másik, ugyancsak 2014 őszén hozott súlyos szigorító intézkedést, az emelt szintű érettségi megkövetelését nem vonták vissza. De úgy látszik, ez a hatalmon levőket nem is zavarja. Parragh László csempegyáros és fő oktatáspolitikai stratéga egyenesen triumfált. Szerinte most tértek észhez a fiatalok. Egy gyenge diploma helyett tanuljanak inkább egy jó szakmát – halljuk tőle újra. Palkovics László minisztériuma az idei felvételi adatok láttán azon örvendezik, hogy csökkent a sikertelenül felvételizők száma, ő maga pedig arra a kérdésre, hogy felsőoktatásunk nyilvánvalóan neuralgikus pontján, a tanárképzésben (mindenekelőtt a természettudományi tárgyakban) még erősebb a csökkenés, mint más területeken azt a hasonlóan „érdemi és lényegre tapintó” választ képes adni, hogy akik nem jutottak most be, azok miért nem technikumba jártak a gimnázium helyett, akkor ugyanis dolgozhatnának a szakmájukban, miközben felkészülnek az emelt szintű érettségire. Ha a tanárképzésben nem történik igen rövid időn belül valami csoda, akkor négy-öt éven belül csődhelyzettel kell számolni a közoktatásban. A Palkovics és Parragh urak által kívánatosnak tartott sok szakmunkást se lesz, aki képezze.

Vegyük azért őket komolyan: igen, a kormány teljesen következetes abban, hogy szűkebb és (többféle szempontból) jobban megválogatott értelmiséget szeretne látni. A lépéseket, amik valamennyire ezzel ellentétes irányba hatottak, tekintsük annak, ami: látszatintézkedésnek, kozmetikázásnak. Közük nincs ahhoz, ami a valóságos kérdés: hogy hogyan lesz korszerű kompetenciákkal rendelkező, a 21. század kihívásainak megfelelő értelmisége Magyarországnak, és hogy mekkora értelmiségi/diplomás seregre is van szükség.

A nyelvvizsgák körüli többmenetes hercehurca egy valóságos probléma körül csak a zűrzavart kavarja tovább. A nyelvtudás hiányának problémáját Palkovics úr szigorú atya módján próbálta megoldani: majd tanultok rendesen nyelveket, büdös kölkei, ha anélkül nem juttok be az egyetemre. Ettől kb. negyedannyit emelkedett a nyelvvizsgával egyetemre jelentkezők száma, mint amennyi a két-három évvel korábbi, amúgy is nyomorúságos szint fenntartásához kellett volna. A közoktatáson belüli nyelvoktatás igan gyenge hatékonyságának javítására kormányoldalról egy ötlet merült fel: a kétszeri kéthetes külföldi nyelvtanfolyam. Talán nem véletlen, hogy az idea nem a nyelvtanítás, hanem a turizmus szakembereinek környékéről érkezett. Két év múlva, amikor a nyelvvizsga-kötelezettség újra életbe lép, újra lehet játszani vagy a szigorú, vagy az engedékeny bácsit, tetszés szerint. Csak a valós probléma marad megoldatlan.

Hányan tanuljanak?

A nyelvtudásnál is súlyosabb alapkérdés persze az, hogy igaza van-e Parraghnak: tényleg inkább szakmát tanuljanak-e a fiatalok, vagy ellenkezőleg, többen kerüljenek be a felsőoktatásba? Ez attól függ, mit szeretnénk. Ha Magyarországból egy nagy összeszerelőműhelyt akarunk szervezni, ahol a jelenlegi lebutított, alapkompetenciákat nem fejlesztő szakképzésből érkező, egyszer használatos szakmunkások dolgoznak, akkor tényleg ezekből kellene minél több. A munkaerőpiac azonban, egészen mást mond – az átlagfizetéssel, elhelyezkedéssel, munkanélküliséggel kapcsolatos adatok mind azt mondják, hogy Magyarországnak nem kevesebb, hanem több diplomásra lenne szüksége. Azt sem támasztják alá a valós adatok, hogy a „hasznos”, gyakorlati, műszaki és agrár diplomásokra van inkább szükség, a gazdasági, a jogi, az egyéb társadalomtudományi vagy a bölcsészeti képzések csak „büfé-ruhatár” szakok – ezeket nyugodtan a tájékozatlanok beetetésére kitalált, hazug propagandapanelek közé utalhatjuk.

A felsőoktatásnak azonban nem a közvetlen munkaerőpiaci megfelelés az egyetlen feladata. Arra is képes, hogy befolyásolja egy ország gazdasági és kulturális fejlődését, és ezzel annak a munkaerőpiacnak az igényeit, amelynek rövidlátó felfogások szerint alá kellene rendelnie magát. Amelyik országban többen tanulnak (felsőfokon, de az alacsonyabb szinteken is), ott dinamikusabb lesz a fejlődés és javul az élet minősége. Ha az országnak az a célja, hogy a jelenlegi félperifériás helyzetéből a világgazdaság centrumának részévé váljon, akkor meg kell nézni, kinek sikerült az ilyen felzárkózás. Az élen világviszonylatban Dél-Koreát, Európában Finnországot találjuk – talán nem véletlen, hogy két olyan országot, amelyek a felsőoktatási beiskolázási ráták rangsorának évtizedek óta az élén haladnak.

Meg kell vallani azonban, hogy a felsőoktatás további szélesítése az oktatói karban sem túl népszerű gondolat. Még a mai, szűkülő felsőoktatásban is folyton azt hallani, hogy tömegesen kerülnek be oda nem való emberek az egyetemekre. Nem is lehet tagadni, hogy azok a konfliktushelyzetek, amelyekre ezeket a véleményeket alapozzák, valóságosak és mindennaposak. Csakhogy ezeknek – sok részletprobléma mellett – a fő oka az, hogy a magyar felsőoktatás harminc év alatt még mindig nem találta meg a választ arra a kihívásra, amit a felsőoktatás tömegessé válása jelent.

Az 1989-90-es rendszerváltás előtt a 18 évet elérő évfolyamoknak csak körülbelül egytizede került be a felsőoktatásba. Az egyetemre kerülőket egy szigorú, rettegett (és a középiskolai tanulást erősen ösztönző) versenyvizsgarendszerben válasszák ki, a felsőoktatási kurrikulumok ezeknek a kiválasztottaknak a felkészültségére építettek. Tehát elitképzés folyt, ha nem is mindenütt a színvonalat tekintve, de struktúráját és társadalmi beágyazottságát tekintve mindenképpen.

1990 után a felsőoktatásban továbbtanulók számaránya gyors emelkedésnek indult. A felsőoktatás viszont a megnövekedett hallgatói létszámra és elkerülhetetlen velejárójára, a felvettek átlagos felkészültségének csökkenésére kevés kivétellel úgy reagált, hogy a korábbi, etalonnak tekintett képzésből igyekezett csak annyit engedni, amennyit muszáj. Amitől a korábbi elitképzés lassan erodálódni kezdett, viszont az a probléma, hogy ekkora hallgatói tömeget nem lehet változatlan tartalmi követelményekkel, módszerekkel, szervezetben oktatni, nem lett átgondolva. A problémára létszám csökkentése semmiképpen sem valódi megoldás. Ha a frissen érettségizetteknek csak az egyharmada kerül be a felsőoktatásba, nem pedig a kétharmada (ami valószínűleg a kívánatos arány volna), az még mindig tömegképzés, viszont nem nyújtja azokat az előnyöket, amit a társadalom tudástőkéjének megfelelő bővülése jelent.

Az egyetlen igazán jelentős szervezeti változtatást, a bolognai modell bevezetését erőteljes ellenállás kísérte, és még ma is szokás az oktatás tömegesedése által okozott problémákat a bolognai rendszer következményének tekinteni – holott azt az Európai Únió éppen a tömegesedés kezelésére találta ki. Csakhogy a korábbi ötéves képzés helyett bevezetett 3+2 éves képzésben az első három évnek nem az lett volna a funkciója, hogy a valamikori öt évre szóló tanulnivalót három év alatt, zanzásítva töltsük be a diákok fejébe, majd a további két évben, amit már valóban sokkal jobban megválogatott hallgatósággal, igazán intenzív munkával lehetne tölteni, az alapképzés első három évével sokban átfedő képzést adjunk. Összességében azt kell mondani, hogy a bolognai rendszert Magyarországon sikerült a lehető legrosszabbul implementálni. Tovább erodálódtak a hajdani elitképzés maradványai, és más okok mellett ennek is betudható, hogy a legfelkészültebb érettségizett fiatalok, ha csak tehetik, külföldre mennek továbbtanulni. Eközben messze nincs meg az a képzési kínálat sem, amelyben a kevésbé felkészültek is megtalálhatják azt az érdeklődésüknek, tudásuknak, tehetségüknek megfelelő képzést, ami valódi fejlődési, előre lépési lehetőséget jelentene számukra.

Ha egyszer lesz olyan felsőoktatás-politika, amely nem széles rétegek kiszorítását célozza, hanem azt, hogy többen és hasznosabban tanulhassanak, annak meg kell majd birkóznia a bolognai reform reformjának, az elszúrt bevezetés helyrepofozásának feladatával. A fentiekből következik, hogy az alapszakok legtöbbbje tananyagcsökkentésre szorul. De nem egyszerűen más mennyiségi mutatók bevezetésére van szükség, hanem arra, hogy az alapképzések funkciója helyreálljon. Az alapképzéseknek a gimnáziuminál specifikusabb, mert egy nagy tudásterületen belül mozgó, de még mindig általános, konvertálható, a munkában, a szakmatanulásban vagy a mesterszintű egyetemi képzésben eredményesen működtethető kompetenciákat kellene adniuk. Nem arról van szó, mint a régi szakos kurrikulumoknál, hogy a szak tudásbázisába tartozó minden fontos(nak tartott) ismeret ától cettig be legyen táplálva a végzett hallgató memóriájába, hanem arról, hogy rendelkezzen az adott területen például az információkeresés és -feldolgozás, a kritikai elemzés, az önálló előadás eszköztárával. A képzés ilyen irányű átalakításával szemben viszont nagyon erős ellenérdéekeltségek működnek, és ezekkel nem sikerült sem a bolognai rendszert bevezető, sem a jelenlegi, tanulásintenzív képzést időnként emlegető felsőoktatás-politikának leküzdenie. Az oktatási teljesítményt nem feltétlenül a legegyszerűbb módon, a megtartott órák számán kellene mérni, mert akkor a hallgatói aktivitás serkentése, az önálló munka folyamatos kontrollja aligha fog előtérbe kerülni.

A bolognai reform reformjába bele kellene, hogy tartozzon a felsőoktatás kínálati skálájának szélesítése. Szükség van valódi elitképzésre is, és alacsonyabb belépési küszöböt igénylő képzésekre is. Az elit programok létrehozását, felfejlesztését, támogatását egy valódi nemzetköziesítéssel kellene összekapcsolni: a magyar felsőoktatás olyan kínálattal jelenjen meg mindenekelőtt mester- és doktori szinten, ami elegendő vonzerőt jelentenek mind a legjobb magyar, mind a külföldi (azon belül főleg európai) hallgatójelöltek számára ahhoz, hogy a bennük elérhető szakmai minőség miatt válasszák őket. Az igényszint-skála másik végén levő hiányokat részben megoldaná az alapszakok szemléletváltása és ennek megfelelő tananyagcsökkentése, de szükség volna további lehetőségek megnyitására is, például a közösségi főiskolák modelljének adaptálásával. Sokkal szabadabb teret kellene biztosítani a felsőoktatási intézményeknek képzések indításában, szervezésében, egyedül az akkreditációt, mint minőségi garanciát megkövetelve. Ehhez persze helyre kellene állítani a Magyar Akkreditációs Bizottság függetlenségét és hatáskörét, és szakítani kellene azzal, hogy a Magyarországon diploma kiadására jogosult oktatási programok képzési és kimeneti követelményeit kormányrendelet határozza meg. AZ, hogy egy egyetem vagy főiskola mit oktat, az intézményi autonómia körébe tartozik, tartozik, nem pedig a kormányra. Még csak nem is a fenntartóra, legyen az állam, alapítvány, egyház vagy bármi más. A fenntartó kérje számon azt, hogy az intézmény a rendelkezésére bocsátott eszközökkel mennyire hatékonyan él, milyen eredményeket ér el. de ne szóljon bele abba, mit oktatnak és miféle tudományt művelnek az egyetemen.

És akkor az alapítványosítás …

Az utóbbi hónapok, sőt, ha a Corvinus átalakításának történetét is belevesszük, az utóbbi két év legnagyobb feltűnést keltő felsőoktatási változása az volt, hogy előbb a Corvinust, aztán hat további egyetemet, majd eddig utolsónak, nagy vihar kavarva, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is az állam „privatizálta”, átruházta az egyetemek fenntartójának szerepét általa létrehozott alapítványokra. Amikor Bódis József jelenlegi felsőoktatási államtitkár még a Rektori Konferencia elnökeként többször emlegette, hogy az egyetemek állami fenntartása helyett alapítványokra kellene bízni a fenntartást, többen felkaptuk a fejünket, hogy micsoda progresszív gondolatok. Az Oktatási Minimum is említette az alapítványi formát, mint a közvetlen államigazgatási-államháztartási alárendeltség (és a rajta keresztül érvényesülő folyamatos autonómia-szűkítés) alternatíváját, mint az intézményi autonómia egy lehetőségét. Az egyetemi autonómia európai alapérték, de nálunk nem védi semmi. Az érvényes felsőoktatási törvényben a kifejezés elő sem fordul és az alkotmányt pótló alaptörvény csak az akadémiai (oktatási és kutatási) szabadságot védi (elvben). Ezek egyéni, az egyes oktatót-kutatót védő szabadságjogok, de intézményi autonómia nélkül keveset érnek. Arról pedig, mint értékről a hatalom tíz éve tudomást sem vesz, képviselői (pl. Palkovics ebben a legutóbbi interjújában) az egész egyetemi autonómiát lazán azonosítják az egyéni akadémiai szabadsággal. A látszat tehát az, hogy a kormányzat felsőoktatási politikájának egyik legneuralgikusabb pontján hátraarcot csinált, és úgy döntött. hogy az egyre jobban gúzsba kötött intézményeket egy vágással felszabadítja.

Csakhogy meg kellene szoknunk már ilyen hosszú idő után, hogy a NER Magyarországán tükörvilágban élünk. Ami másutt jobbra van, itt balra, ami másutt előre, itt visszafelé. Ami másutt szabad és autonóm intézményeket jelent, az nálunk az autonómia megszüntetése. Az ördög pedig szokás szerint a részletekben lakik.

Kezdjük kicsit távolabbról. A világ legkiválóbbjai közé tartozó amerikai magánegyetemek kivétel nélkül alapítványi formában működnek, hasonlóképpen a CEU is – az sem személy szerint Soros Györgyé, hanem az általa létrehozott alapítvány a tulajdonos. Kis különbség a most nálunk létrehozott, államiból lett magánegyetemekkel szemben az, hogy ezeknek az alapítványoknak az életre hívása azzal a céllal történt, hogy létrejöjjenek, illetve működhessenek az egyetemek, nem pedig létező, működő egyetemek feje felett rakta át az állam első körben a fenntartói jogokat egy általa létrehozott alapítvány kuratóriumának a kezébe. Ettől persze még a valódi magánegyetemek esetében is konfliktusforrást jelent, hogy két, különböző feladatú, egymás mellé rendelt vezetés van: az alapítvány kuratóriuma és az egyetem akadémiai vezetése a maga választott testületeivel és azok vezetőivel. Az egyik félnél van a kasszakulcs, a másik kompetens abban, hogy mire kellene költeni (oktatásra és kutatásra). De a feloldást, a megegyezést az biztosítja, hogy mindkét fél egyértelműen az egyetemért van, annak optimális működtetését tekinti céljának. Értelmetlenség lenne akár csak feltételezni is, hogy mondjuk a kuratórium vagy annak vezetője az egyetemet legszívesebben beszántaná, hogy a helyére egy másikat létesítsen. (Kis magyarázó megjegyzés: az egyetem az nem az épület, amelyben az oktatás folyik, és még csak nem is az a jogi személy, amely törvényekben szerepel, tulajdonai vannak és jogviszonyban áll az oktatókkal és a hallgatókkal. Az egyetem az oktatók és hallgatók közössége, universitas studentium et docentium, a középkor óta. Vannak neki demokratikusan választott vezető testületei és személyei. Aki ezeket egyszerűen levegőnek, vagy az útból eltávolítandó akadálynak nézi, az az egyetemmel szemben ellenséges hatalom.)

Az, hogy a kuratórium (board, igazgatótanács) és az akadémiai vezetés (szenátus, stb.) viszonya milyen legyen, azon a világban sokat vitatkoznak. A magyar parlament viszont erre a bonyolult kérdésre zseniálisan egyszerű megoldást talált: az akadémiai vezetést alárendelték a kuratórium teljhatalmának. Így van ez rendjén (a mai Magyarországon). A NER tíz évének egyik fő jellemzője, hogy a hatalom nem hisz semmiféle együttműködésben, hanem kizárólag a hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyokat tekinti működőképesnek, tehát az új „magán”-egyetemek esetében is ennek megfelelően jártak el. A kuratórium szabja meg, hogy az egyetem szervezeti és működési szabályzatában (SzMSz) mi lesz, ki lesz a rektor és milyen időtartamra lesz kinevezve. A többször idézett interjúban Palkovics itt tér el legmeredekebben az igazságtól, amikor azt állítja, hogy ilyen jogai az eddigi fenntartónak, az államnak is voltak. Nem, ebben a két kulcskérdésben az állami egyetemeken érvényes szabályozás szerint az egyetemnek felülírhatatlan javaslattételi joga van. A fenntartó(i jogokat gyakorló minisztérium) jóváhagyhatja vagy visszautasíthatja a javaslatot, de nem találhat ki maga rektorjelöltet, és nem írhat SzMSz-t.

Az egyetem és az alapítvány, a szenátus és a kuratórium viszonya tehát a kuratórium önkényére lett bízva. (Ez az a viszony, amit a világban minden látszólag hasonló sikeres átalakításnál patikamérlegen szoktak volt kidekázni.) Ebből adódik az is, hogy a két testület alapfeladata sem válik úgy ketté, ahogy fentebb vázoltuk. Varga Judit miniszter, a miskolci egyetem kuratóriumának elnöke kinevezése alkalmából készített egy bemutatkozó videót, amiben egy rektori program alapjait írja körül. Az SzFE kuratóriumának elnöke és színész-színigazgató tagja sem hagyott egy percre sem kétséget afelől, hogy az intézmény oktató-szakmai munkáját kívánja irányítani. Ha nem fordított világban élnénk, akkor ezek a megnyilvánulások szereptévesztésnek minősülnének. Palkovics interjúja itt-ott azt mutatja, mintha tudná, hogy egy kuratóriumnak mi is lenne a dolga, de azért csak kimondja ő is: „a kuratórium irányítja az egyetemet”. Ez pedig semmi más, mint annak kimondása, hogy az egyetemi autonómia megszűnt.

Van itt egy intézmény, amely valódi autonómiával rendelkezik: maga határozza meg működési rendjét, önállóan gazdálkodik, meghatározza, ki vezesse az egyetemet, saját stratégiát alakíthat ki – csakhogy ez nem az egyetem, hanem a kuratórium. Ami az egyetemek autonómiájából tíz év NER után maradt, az a kuratóriumokra lett átruházva. A kuratóriumokat pedig a kormány tetszése szerint nevezte ki. Van, ahol a kuratórium igazán egyetembarátnak mondható, és a jelenlegi rektor is tagja (azonban nem rektori hivatalánál fogva az, hanem személyében kapott felkérést). Az összesen nyolc fenntartót váltó egyetem közül két ilyen van: a MoME és az Állatorvostudományi Egyetem. Ezeknél az egyetemi vezetés a belső közvélemény egyértelmű támogatásával maga kezdeményezte az átalakulást. A Corvinus esetében – amely vagyoni kérdések miatt is külön lapra tartozik – a rektor szintén kuratóriumi tag és volt a váltásnak részleges belső támogatottsága is, de az eltelt most már több, mint egy esztendőben állandóvá váltak a konfliktusok a kuratórium, illetve az általa kinevezett vezetők és azok között, akik az egyetem oktatóit, munkavállalóit képviselik (szenátus, szakszervezet). A konfliktusok lezajlásán jól lemérhető, hogy milyen is az, amikor két ellenérdekű fél közül az egyiké minden lehetőség, a másiké meg gyakorlatilag semmi. A többiek esetében széles a skála a pozitív viszonytól a passzív elfogadáson keresztül a kiélezett ellenállásig, amibe az SzFE kényszerült bele.

A kuratóriumok teljhatalmának van egy rejtettebb, de igen lényeges momentuma: az alapítói jogok kérdése. Ezeket az alapítványokat az állam hozta létre, és az alapító jogait a felsőoktatásért felelős miniszter gyakorolja. De az alapítványokat létrehozó törvényekbe beleírták azt is, hogy ezek a jogok átruházhatók a kuratóriumra – a Corvinus esetében ez már meg is történt, a többi esetben meghatározott idő múlva dönthet így a jogokat gyakorló miniszter. Hogy ez mit jelent és mire jó, arra nézvést nem Palkovics említett nyilatkozatából érdemes kiindulni, mert ami ott áll, abból egy szó sem igaz: a kuratóriumot semmilyen vagyongazdálkodási ügyben nem akadályozza, ha az alapítói jogok a tényleges alapítónál maradnak. A valóság lólába akkor bukkant először elő, amikor a Corvinus kuratóriuma a saját megbízatását – ami az alapítótól származott, és eredetileg korlátozott időre szólt – korlátlan időre meghosszabbította. Igen, ez alapítói jog, nemkülönben az is, hogy az alapító visszahívhatja a kuratóriumot. Erről mondott le a kormány – természetesen a következő, netalán más összetételű kormányok nevében is. Sokan háborogtak azon, hogy az egyetemprivatizáció – más privatizációkhoz hasonlóan – a közvagyon szétszórását, csókosok kezébe juttatását jelenti. Vagyoni kérdésekben is lenne miről bezsélni, de a legfontosabb, ami itt el lett ajándékozva, a jelenlegi kormány bizalmasainak kezébe lett juttatva, a vagyon, hanem egy immateriális jószág: az egyetem. Az alapítói jog átruházásával létrejött konstrukció leginkább a hitbizomány intézményére emlékeztet: a javadalmazottak örök időkre tulajdonukként rendelkezhetnek az egyetemmel, csak éppen el nem adhatják.

Még egy érzékeny pontja van a most zajló folyamatoknak, és ez az oktatók munkajogi helyzetének kérdése. Az alapítványi forma eleve és automatikusan azt jelenti, hogy az oktatók elvesztik közalkalmazotti státuszukat. Mi lép a helyébe? A Munka Törvénykönyve által meghatározott munkavállalói jogviszony, ami főleg abban különbözik, hogy sokkal könnyebb a munkaadónak megszabadulnia a nemkívánatossá vált alkalmazottól. Ez a változás első látásra nyilván kevéssé háborítja fel azokat az olvasókat, akik maguk is munkavállalói jogviszonyban vannak. Tekintsünk most el a kérdés szociális oldalától, attól, hogy a közalkalmazotti védettség a versenyszférában elérhetőnél alacsonyabb béreket kompenzálja valamelyest. Ezt a kormány legalábbis szavakban megpróbálja kezelni, amikor az egyetemi szférában is, más olyan területeken is, ahol a közalkalmazotti státuszt már elvette (közgyűjteményi dolgozók), illetve az elvételével fenyeget (kutatóintézetek) béremeléseket ígér. Nem is az a leglényegesebb, hogy ezekből az ígéretekből mennyi lesz a valóság, hanem az, hogy ezek a területek, ahol a közszolgálatiság felszámolása folyik, másképp működnek (legalábbis normális esetben), mint a versenyszféra. Nem a napról-napra történő rugalmas alkalmazkodás a legfőbb érték, és nem az elbocsátás fenyegetése a legjobb teljesítményösztönző.

Ezeken a területeken az intézmények, műhelyek, munkaközösségek stabilitása legalább annyira fontos, mint a rugalmas alkalmazkodás képessége. Csak az egyetemeknél maradva: nem lehet ott a színvonalas oktatás bázisául is szolgáló tudományos iskolákat kialakítani, ahol mindenki feje felett ott lebeg, hogy holnap esetleg a tulaj, a kuratórium mást gondol. Az amerikai magánegyetemeken természetesen nincs közalkalmazotti jogviszony, létezik viszont a tenure, a (legalább) docensi rangot elért oktatók végleges kinevezésének intézménye. Pedig az amerikai társadalom épp eléggé versenyelvű, nem jellemző rá, hogy a múltban szerzett babérokon való üldögélést díjazza.

Azt jelenti-e mindez, hogy az állami egyetemeknek ez a fajta „magánosítása”, az alapítványi konstrukció úgy, ahogy van, rossz? Nem feltétlenül – a konstrukció alapgondolatát olyan helyekről importálták (Finnország, Svédország), ahol zajlottak ilyen átalakítások, és bár az eredmények ott is vitatottak, semmiképpen nem lehet a történteket az autonómia megsemmisítéseként értelmezni. Valóban önállóbb, kevesebb adminisztratív kötöttségnek alávetett, viszont a reálgazdasághoz szorosabban kapcsolódó intézmények jöttek létre – akár jót jelentsen ez, akár rosszat. A magántőke bevonása a felsőoktatás finanszírozásába, ami valódi, idézőjelek nélküli privatizációt jelentene, ott sem a reményeknek megfelelően alakul – nálunk erről valójában szó sincs. Ami történik, az hatalmi terjeszkedés, semmi más – legfeljebb körítve azzal, hogy két vagy három esetben valóban sikeres oktatási vállalkozások alakulhatnak ki (bár ott is kérdés, nem megy-e ez az egyetem eredeti hivatásának rovására).

Ahhoz, hogy az államiból lett magánegyetem elfogadható, az egyetemi alapértékekkel összhangban álló konstrukció legyen, néhány egyszerű feltételnek kellene teljesülnie. Ezek nagyon hasonlítanak azokra a nemzetközi esetekre, amikre az ilyen jellegű átalakítások jó példájaként hivatkozni szoktak – igaz, hogy azzal, ami most nálunk történik, meglehetősen ellentétesek.

  • Az alapítói jogok maradjanak az államnál.
  • A szenátus ne legyen alárendeltje a kuratóriumnak, hanem mellérendelt viszonyban legyenek, egyenrangú félként legyenek kötelesek megegyezni a legfontosabb ügyekben (SzMSz, költségvetés, intézményfejlesztési terv, az egyetem vagyongazdálkodása).
  • Az egyetemnek legyen garantált képviselete a kuratóriumban, például úgy, hogy a rektor, a szakszervezet és a hallgatói képviselet vezetője hivatalból tag.
  • A rektorválasztás rendje maradjon az eddigi: a rektorjelöltet a szenátus választja, a fenntartó kinevezi (vagy nem, de akkor újraindul a folyamat). A rektori és minden más vezetői megbízatás határozott idejű és korlátozottan megújítható kell, hogy legyen.
  • Meg kell teremteni a vezető oktatók-kutatók határozatlan időre szóló alkalmazásának intézményét.
  • Az egész felsőoktatásra kiterjedő kollektív szerződésben szükséges szabályozni a sajátos felsőoktatási munkajogi és bérezési kérdéseket.

Az 1988-ban kelt Magna Charta Universitatum első alapelve a következőképpen fogalmaz: „… az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai, gazdasági és ideológiai hatalommal szemben függetlennek kell lennie.” Amikor a dokumentum született, az alapelv megvalósításának feltételei Magyarországon még nem voltak adottak. Azóta a Magna Chartát tizenhét magyar egyetem írta alá, közte a jelenleg alapítványi fenntartásúvá vált nyolc egyetem közül öt. De a megvalósíthatóság … fogalmazzunk úgy, hogy igen problematikussá vált. Reménykedjünk, hogy nem örökre.

A szerző az Oktatói Hálózat alapítója

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.