Miniszter asszony válik

15 hónappal ezelőtt szűkszavú közleményben jelentette be Rogán Antal és Rogán Cecília, hogy a házasság szentségében összekapcsolt életüket egymástól eloldják, a Bazilika főoltára előtt tett fogadalmukat visszaszívják, az örök hűséget nem úgy értették: ami egybeköttetett ott fent, azt a maguk részéről szétválasztják itt lent. A konzervatív álompár közölte, hogy a válásukkal kapcsolatban semmilyen információt nem kívánnak megosztani azzal a nyilvánossággal, amelyet addig éppen olyan otthonosan laktak be, mint a földi javak elutasítását szimbolizáló Pasa parki tetőteraszukat. A média munkatársait felszólították, hogy tartsák tiszteletben ezt az elhatározásukat. A jámbor vagyonfelhalmozás szorgalmas évei után, ennyi négyzetméter és feltalálói jutalék kölcsönös tiszteleten alapuló elosztásához nyugalomra van szükség, vakuvillogás közben nem lehet rendesen számolni.

És a magyar sajtó tiszteletben tartotta a kérést.

A lapok nem firtatták az ügyet, nem próbálták kideríteni, ki kivel hol és mit csinált, a magánélet az magánélet. Az angolszász országokban természetesen az efféle öncenzúra elképzelhetetlen volna, az ottani újságok az utolsó pikáns részletig kitárgyalnák a közhatalmat gyakorló személy magánéletének fordulatait, különösen akkor, ha az a személy a hagyományos családi értékeket hirdetve jutott közhatalomhoz. Amerikában, ahol a demokratikus önérzet még nem tompult el teljesen, úgy vélik, hogy ilyen esetekben a szavak és a tettek közötti különbség bemutatása közérdek. Az a politikus, aki a karácsonyi családi idillről szirupos képeket posztol a Facebookra, miközben a szeretőjének küld malac üzeneteket, félrevezeti a választókat. A kettő közül a félrevezetés a botrány, nem a malac üzenet. Egy eltitkolt fegyverszállítmány vagy egy eltitkolt románc: a szuverén nép és az őt becsapó képviselő viszonya szempontjából mindegy.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Hiába jár el a magyar sajtó e tekintetben lényegesen tapintatosabban, a kereszténység nevében mások családi állapotát erkölcsi alapon rangsoroló kormánypárt tagjai túl régóta játsszák a szentéletű moralista ájtatos figuráját ahhoz, hogy időnként ne derüljön fény olyan privát történetre, amely pontosan annyira következik az evangéliumi tanításból, mint a roma diákok kártérítése ürügyén indított hecckampány. Természetesen, amennyiben a keresztény kifejezésnek bármilyen vallási tartalmat tulajdonítanának a használói, és ezt a meghatározott tartalmat komolyan is vennék, akkor Hitvalló Antal és Szemérmetes Cecília nem tett volna újabb örökké tartó esküvői fogadalmat, előbbi már harmadszorra, hiszen a keresztény egyházak a házassági kötelék felbontását helytelenítik, különösen akkor, ha arra gyakrabban kerül sor, mint a letelepedési kötvényeket forgalmazó irodáknál az osztalékfizetésre. A keresztény tanúságtételnek nem áll jól a válás.

Persze a kereszténység a hazai közbeszédben – köztudott módon – nem magát a konkrét vallást, a kinyilatkoztatást, a Szentírás szövegét, az enciklikákat, a zsinati döntéseket, a templomba járást, valamint az életmódra is kiható előírásokat jelenti, hanem a nem-migránst, a nem-Brüsszelt, a nem-meleget, a nem-liberálist, a hagyományőrzők kedvéért egy kicsit a nem-zsidót, összefoglalóan: minket, akik nem ők vagyunk. Emiatt nem lát senki ellentmondást abban, hogy még a Kereszténydemokrata Néppárt országos alelnöke is a második házasságában él, az elnöke pedig helikopterrel vadászik rénszarvasra. Talán az egyházak vezetőinek azért hébe-hóba feltűnik a Fidesz-frakció és egy gólyatábor közti hasonlóság, már ami a párkapcsolatok tartósságát illeti, de mihelyst a szívükbe emiatt kétely költözne, azonnal kapnak egy futballstadiont, és onnantól kezdve Borsod megye nászajándékba adása is belefér az önmegtartoztatást és lemondást felmagasztaló eszménybe.

Bort inni és vizet prédikálni: nem a fideszesek találmánya. De régebben kevesebbszer bukkantak rájuk meztelen seggel az ereszcsatornába kapaszkodva. Mi lehet a magyarázata annak, hogy mostanában megszaporodtak az orgiákról, félrelépésekről, széteső családokról szóló hírek? Belső leszámolás? Elbizakodottság? A szinglik védőangyalának bosszúja? Nem. A válasz egyszerű: a múló idő. A napos oldalon is szenvtelenül múló idő.

Aki megteheti, többnyire szeret pénzt költeni, utazni, jachtozni, építkezni, kamatyolni – és büszkélkedni mindazzal, amit elért. Láthatóan ezzel így vannak a rezsim kiváltságos rétegének tagjai is, számukra a nehézséget az okozza, hogy a plebejus és puritán jelszavakat írták fel a saját homlokukra, amikor azoknak a bizalmát kérték, akiknek a felsorolt örömökből a vágyottnál kevesebb jut. Az első négy évben még nem oldották el az emberi természetet a láncáról, de idén már a tizenegyedik évnél tartanak, és közben peregnek le az ő napjaik is. Ilyen az, amikor valaki túl hosszan uralkodik. Tizenegy, harácsolással töltött esztendő után az „előbb szerzünk, költeni ráérünk később” szabályban nincs többé fegyelmező erő. A banda úgy érzi, hogy eljött a beígért később. Ha további nyolc évig mi kormányzunk, ahogyan azt a miniszterelnök úr megjósolta, akkor mikor fogunk építkezni, jachtozni, pénzt költeni? Mikor élvezzük ki azt, amit loptunk? Most még feláll, nem várhatunk tovább. Irány az Adria!

Fotó: Facebook/Varga Judit

Elhull a virág, eliramlik az aranyélet

Legutóbb az igazságügy-miniszter szólította fel a médiát arra, hogy tartsa tiszteletben a magánéletét. Ő arról nevezetes, hogy miközben Szent Johannaként küzd a gender ideológia és a liberális fertő ellen, követendő példaként a tökéletes családi életét teszi folyamatosan közszemlére. Ennek feltehetően vége. Az apa férfi, az anya nő, a szülők válnak. Két nappal a Házasság Hetének (fővédnök: a köztársasági elnök felesége) lezárulta előtt utolérte őket a hétköznapi valóság.

Ilyen alkalmakkor mindig előlibben valaki a nem kormánypárti oldalon, és önnön jó fejségétől elérzékenyülve figyelmezteti a kajánul vigyorgó tömegeket az illendő viselkedés fennkölt elveire. A káröröm rossz, értem?! Legyünk különbek, mint ők, tartsuk tiszteletben a miniszter asszony magánélet, foglalkozzunk inkább mással.

Mélyen erkölcstelen álláspont ez, mert az élethazugságok leleplezésének tabusításával a rendszerhazugságot védelmezi. A miniszter válása akkor lenne magánügy, ha a házassága is az lett volna. Ehhez képest a saját házasságát is felhasználta arra, hogy a felebarátai párkapcsolatát megbélyegezze. Igazából a kutyát sem érdekli az ő magánélete, kibékülhet, újraházasodhat, zárdába vonulhat, felveheti a támogatást még négy nyaralóra, mindegy. Ami nem mindegy, hogy ebben a társadalomban százezrével élnek elhagyott nők, magányos férfiak, gyereküket egyedül nevelő anyák, csonka családok, gyermektelen párok, rejtőzködő melegek – olyan emberi lények, akik pusztán az élethelyzetük, a sorsuk, a génjeik, vagy akár egy elhibázott döntésük miatt számítanak másodrendűnek abban az országban, amelyben a kormány feladatának tekinti azt, hogy hierarchiát állítson fel a különféle családtípusok között.

Nem egyszerűen a hivatalos retorika szintjén, amely egészségtelennek vagy abnormálisnak minősít együttélési formákat és érzelmeket, bár ez is mérhetetlen károkat okoz. A kormány rendeletek és törvények sorával részesíti előnyben azokat, akik megfelelnek az ideális férj, feleség, lehetőleg három vagy annál több – de azért nem roma – gyerek fajtiszta modelljének. Ezeknek a jogszabályoknak az alján annak az igazságügy-miniszternek a neve olvasható, aki az általa naponta ócsárolt liberálisoknak és feministáknak köszönheti azt, hogy a megszégyenülés, a kitagadás vagy a megkövezés kockázata nélkül nyithat új fejezetet az életében. A váláshoz való jogot nem a kereszténykonzervatív elődei harcolták ki számára, hanem azok a korai gender-ideológusok, akik rájöttek arra, hogy a női önrendelkezés hiánya nem a biológiai nemből, hanem a társadalmi nemeket létrehozó, de szerencsére megváltoztatható szokásokból ered. Erről a megkülönböztetésről írta nemrég azt, hogy „a Kormány nem kívánja nemzeti jogunk részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az [Isztambuli-]egyezmény gender-ideológiáját.”

Ez az élethazugság. Valaki a liberalizmus és a feminizmus haszonélvezőjeként a liberalizmus és a feminizmus áldozatának állítja be magát, egyszersmind modern és karrierista nőként a tradicionális családi szerepeket reklámozza. A rendszerhazugság az ilyen élethazugságokból csinál legitimációs ideológiát.

A rajtakapott hipokritákban valójában a rendszert nevetik ki azok, akiknek más vigaszuk úgysincs. A rezsim álszentségéhez méltó képmutatás lenne sajnálni tőlük ezt a kis boldogságot.