Tóth Ákos Most jön a neheze

László Róbert: Több listával több választó szólítható meg

Ma már édeskevés azt tűzni ki célul, hogy az ellenzék akadályozza meg 2022-ben Orbán Viktor kétharmadát – mondja lapunknak László Róbert, a Political Capital választási szakértője, akivel nem csak a választás technikai minimumáról, hanem arról is beszélgettünk, milyen politikai aknákat kell az ellenzéknek elkerülnie.

Hat ellenzéki párt közösen jelentette be, hogy a 2022-es parlamenti választásokon mind a 106 egyéni körzetben közös jelöltet állítanak. Ez áttörés vagy a technikai minimum?

Utóbbi. Legkésőbb 2011. december 23., vagyis a választási törvény megszavazása óta világos, hogy csak így van értelme elindulni. A Fidesz által kialakított centrális erőtérben viszont ennek sokáig nem volt politikai realitása. 2018-ban sem, pedig akkor már óriási volt a nyomás az ellenzéken, hogy legalább egyéni kerületi szinten koordináljon. A DK és az MSZP-Párbeszéd szintjén ez megvalósult ugyan, de a Jobbik – néppártosodás ide vagy oda – ekkor még nagyon messze volt a balközép pártoktól, az LMP pedig elzárkózott az átfogó együttműködéstől; maradt az ötletszerű visszalépkedés és a káosz. A 2019-es európai parlamenti választás hozott fordulatot, amelyen épp a Jobbik és az LMP zuhant hatalmasat, így aztán a túlélésük záloga lett, hogy az önkormányzati választás során beleálljanak az együttműködésbe. Ennek eredménye a tavaly őszi viszonylagos ellenzéki siker.

Mivel a kampányfinanszírozás sávos rendszerű, azzal, hogy közös jelölteket állítanak, az ellenzék egésze súlyos százmillióktól esik el. Akadálya lehet-e ez a sikeres jelöltállításnak?

Ezen, úgy néz ki, már túl vannak. 2018-ban még látszott, hogy a visszalépéseknek a kampányfinanszírozási sávok szabnak határt, magyarul több párt is nagyon figyelt rá, hogy ne kerüljön alacsonyabb támogatási kategóriába jelöltjei visszaléptetésével. Ha továbbra is ez lenne a döntő szempont, előre borítékolhatnák az újabb Fidesz-kétharmadot. Az, hogy a kampányfinanszírozási rendszer is a külön indulást ösztönzi, egy a rengeteg akna közül, amit a Fidesz a választási szabályozásban elhelyezett. Úgy néz ki, az ellenzéki pártok ezt belátták, és az együttműködés érdekében bevállalták, hogy kevesebb jelölttel kevesebb támogatást kapnak.

Ebben reményt jelenthet, hogy tavaly, az önkormányzati választások előtt az ellenzék egész egyszerűen el sem tudott volna ugrani a választói akarat elől.

Talán igen, de 2018-ban el tudott ugrani előle, hiszen nem valósult meg az átfogó koordináció. 2019-re az ellenzéki paletta változott meg annyira, hogy már a legtöbb nagyvárosban és budapesti kerületben közös polgármesterjelölteket tudtak állítani. Ezzel vált lehetségessé ellenzéki győzelmek sora, miközben a pártok támogatottsága alig nőtt. Ha megnézzük a 2019-es önkormányzati és a 2018-as parlamenti választás eredményeit, azt látjuk, hogy nagyjából ugyanazokban a városokban és kerületekben volt az ellenzék összteljesítménye jobb a Fideszénél, csak a megosztottság miatt ez 2019 előtt nem látszott. Ráadásul, a közhiedelemmel ellentétben, a Fidesz nem hogy nem gyengült, de még erősödött is ez alatt a másfél év alatt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha 2018-ban az ellenzék koordinál, a budapesti egyéni kerületek 100 százalékát megszerezhette volna, ehhez képest 2019-ben a 23 kerületből „csak” 14-ben nyert ellenzéki polgármester, pedig az együttműködés megvalósult. Áttörés tehát nem történt, de az egyetlen jelölt leckéjét megtanulták.

A politika az érzelmek művészete is. A mostani, októberi időközi parlamenti választásra az együttműködésben érintett ellenzéki formációk olyan közös jobbikos jelöltet állítottak, aki nem is oly rég még zsidózott, cigányozott. Az sem mindegy tehát, hogy ki a közös jelölt.

Persze, senki nem állítja, hogy ez a folyamat egyszerű volna, de azt igen, hogy e nélkül matematikai esély sincs arra, hogy leváltsák a Fideszt. Nem csak az időközin induló Bíró Lászlótól, de Jakab Pétertől is lehetne sok mindent idézni, a Fidesz szorgalmasan elő is ássa ezeket. Pontosan ebben áll a választási rendszer csapdája: a Fideszt csak együttműködéssel lehet legyőzni, amire viszont a felek nem képesek, ha kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ebből a csapdából kezdtek el kimászni, de egyáltalán nem biztos, hogy nem lökik vissza őket oda – vagy nem húzzák vissza egymást.

Azért az sem könnyű kérdés, hogy a választók lekövetik-e a pártokat, elég csak az előbb említett Jobbik-dilemmára gondolni.

Sőt, ez a legfőbb bizonytalansági tényező. Egyre több jele van annak, hogy a választók elsősorban a Fideszre akarnak igent vagy nemet mondani, és másodlagos, ha nem is jelentéktelen, hogy milyen színű a kihívó. A kérdés inkább az ellenzéki listák száma, és az, hogy lesz-e közös miniszterelnök-jelölt.

Az önkormányzati választás eredménye viszont csalóka, mert azok a voksok, amelyek érvényesülnek a közigazgatási határon belül, a parlamenti választókerületekben már nem elegendők – márpedig a vidék a Fidesz legerősebb bázisa, azon belül is a legkiszolgáltatottabbak, a közmunkások rétege. Nehezen elképzelhető, hogy őket az ellenzék, kiváltképp a Jobbikkal, eredményesen meg tudja szólítani. A szavazataik nélkül viszont nincs váltás.

Ha a kamupártokat, a nemzetiségi szavazatokat és a Kutyapártot figyelmen kívül hagyjuk, akkor azt láthatjuk a 2018-as parlamenti választás eredményeiből, hogy a válaszkerületek körülbelül fele az, ahol az ellenzéki jelöltek együttesen több szavazatot szereztek, mint fideszes ellenfelük. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az ország másik felében az az egy fideszes jelölt több szavazatot szerzett, mint az ellenzéki jelöltek együttvéve, tehát ez a félig teli, félig üres pohár esete. De nem térek ki a kérdés elől: ahhoz, hogy az ellenzék felülkerekedjen, komoly politikai innovációra volna szükség.

És az mi lenne?

Egyelőre kevés látszik abból, hogy hogyan képzeli el a jelenlegi ellenzék az Orbán utáni Magyarországot. A kisebb településekre alig jut el hús-vér ellenzéki. Azt a hibát pedig már többször elkövette az ellenzék, hogy csak az utolsó pillanatokban keresgélt jelölteket, márpedig nekik folyamatosan meg kellene jeleníteni helyben az ellenzéket, nem csak kampányidőszakban.

Az ellenzék, érdekeinek megfelelően, több táborra oszlik abban a tekintetben, hogy szükséges-e az előválasztás az ideális jelölt kiválasztásához.

Korábban szkeptikus voltam a tekintetben, hogy egyáltalán lebonyolítható-e sikeres előválasztás Magyarországon, de a 2019-es tapasztalatok azt mutatják, hogy igen. Ehhez persze az is kellett, hogy a Fidesz nem vette ezt elég komolyan, biztosak voltak abban, hogy az ellenzék majd magától elrontja. Nem így lett, és Karácsony Gergely épp a két előválasztási fordulóban erősödött meg annyira, hogy Tarlós István komoly kihívójává váljon. Az előválasztásban mobilizációs potenciál is rejlik; azt az érzetet kelti, hogy az ellenzék mozgásban van, és ez felpezsdítheti azokat is, akik ennek hiányában nem is gondolnák, hogy egyáltalán lehet esélye az ellenzéki jelöltnek. A tavalyi jó tapasztalatok azonban nem nullázzák le az aggodalmakat. Ha a 106 választókerületben előválasztással dőlne el az ellenzéki jelölt személye, azt a Fidesz aligha nézné ölbe tett kézzel. Nem is az informatikai rendszer meghekkelésére gondolok, inkább arra, hogy az aktivistahálózat mozgósításával ki tudnák hozni a szerintük gyengébb jelöltet az ellenzéki versengés győzteseként. Nem kellene ezt mindenhol megtenniük, de néhány billegő kerületben miért is ne tennék. A kormánypropaganda pedig közben felerősítheti az előválasztás másik nagy kockázatát, azt, hogy az ellenzéki jelöltek egymást koptatják el a versengés során.

Van olyan forgatókönyv, hogy ahol tudnak, megegyeznek, ahol nem, ott dőljön el a jelölt személye előválasztással.

Azért ehhez kéne valami rendezőelv is. Lehet azt mondani, hogy mindenütt legyen előválasztás. Lehet azt is, hogy csak ott legyen, ahol a kutatási adatok és a korábbi választási eredmények alapján eséllyel lehet kihívni a Fideszt…

…csakhogy ezzel azt üzennék a szavazóknak, hogy az ország feléről eleve lemondtak.

Igen, ezzel pontosan ez a baj. Felmerülhet az is, hogy azoknak, akik 2018-ban egyéniben nyertek, és újráznának, ne kelljen előválasztással bíbelődniük. Igen ám, de ez meg az MSZP-t hozná a jelenlegi súlyánál jobb helyzetbe, hiszen hét képviselőjük került így az Országgyűlésbe, még ha Burány Sándor át is ült a Párbeszéd frakciójába. Tökéletes megoldás nincs.

Arról beszélt, hogy az igazán nehéz kérdésekre még nincsenek válaszok. A napokban tett közzé egy bejegyzést a PC blogon, amelyben egyet ezek közül megoldott: azt írja, hogy a mandátumkiosztás szempontjából lényegében mindegy, hogy az ellenzék egy vagy több listát állít-e.

Közkeletű tévhit, hogy több lista esetén a töredékszavazat-elszámolással veszít az ellenzék. Elég megnézni a 2018-as eredményeket, amikor a Fideszén kívül négy lista lépte át az ötszázalékos küszöböt. Összesen 50 mandátumot osztottak ki közöttük, a Fidesznek 42 jutott. Ha igaz lenne, hogy a listásmandátum-kiosztás bünteti a külön indulást, azt kellene látnunk, hogy az ellenzéki szavazatok összeadása többletmandátumokat eredményez. Ehhez képest semmi változás nem történik, ha ezt megtesszük, ugyanúgy 50-42 arányban osztozna rajta az ellenzék és a Fidesz. Persze, elő lehet állítani olyan helyzetet, ahol több lista esetén eggyel, szélsőséges körülmények közt maximum kettővel, kevesebb mandátum jutna az ellenzéknek az egyetlen listához képest, de ez elhanyagolható kockázat.

Vagyis politikai döntés kérdése a listák száma?

Elsősorban igen, de azért van még egy választástechnikai buktató: a bejutási küszöb. Ez egy pártnál 5, kettőnél 10, három vagy több párt esetén 15 százalék. Az együttműködésre hajlandó hat pártból valószínűleg bárki tudna olyan hármas csapatot összeállítani, amely számára kihívást jelentene a 15 százalékos küszöb megugrása. Ha csak 14,9 százalékot kapnak, az összes rájuk leadott szavazat a kukába kerül; nem csak a listásak, hanem a vesztes egyéni jelöltjeikre leadottak is. Vagyis, ha bármelyik ellenzéki lista a küszöb alatt végez, vége a dalnak. Ugyanakkor szerintem lesz annyi józanság a pártokban, hogy a listákat úgy állítsák össze, hogy ez ne jelentsen komoly kockázatot.

Mi szól a közös lista mellett?

Az, hogy vegytiszta politikai üzenetet közvetít a választók felé: közös jelöltek, közös lista, pont.

Annyira tisztát, hogy lesznek, akik nem szavaznak rá, még ha a rendszer ellenfelei is: nevezhetjük ezt Gyurcsány-kódnak, ha úgy tetszik.

Ez szól ellene. A több listának épp az volna az előnye, hogy az ilyen politikai dilemmákat semlegesítse. Ahogy arról már volt szó, egyre több választó Orbánt akarja leváltani, és egyre kevésbé érdekli, hogy ehhez kit kell támogatnia. De nem becsülném le azt a választói réteget, amelyiket távol tarthat, ha olyan listára kell szavaznia, amelyiken számára vállalhatatlan pártlogó(k) díszeleg(nek). Ők azok, akiket nagyobb eséllyel lehet elvinni a szavazófülkékig, ha legalább két lista közül választhatnak.

És mi a helyzet a közös miniszterelnök-jelölttel? Ha az egyik lista élén áll, akkor azt föl is húzza a másik ellenzéki lista kárára.

Igen, de az is egy megoldás, ha a jelölt nincs rajta egyik listán sem.

Ki lenne olyan őrült, aki úgy vállalja a megmérettetést, hogy a Fidesz szétlövi, miközben elképzelhető, hogy a Parlamentbe sem fog kerülni?

Az is lehet, hogy nem is akar a Parlamentbe kerülni, mert az az ambíciója, hogy kormányfő legyen.

Vagyis olyan miniszterelnök-jelölt, akinek nincs politikai ambíciója?

De. Az a politikai ambíciója, hogy miniszterelnök legyen. Ha pedig ez nem jön össze, túléli, ha nem kerül be a Parlamentbe. De ott a másik lehetőség, az, hogy a jelölt valamelyik lista élén áll. Igen, elképzelhető, hogy azt a listát fölhúzza majd, de ha visszaemlékszünk 2002-re vagy 2006-ra, az SZDSZ szavazói közül valószínűleg mindenki tudta, hogy nem az ő listavezetőjük lesz a miniszterelnök, hanem az MSZP-é, mégis motiváltak voltak abban, hogy a kisebb pártra szavazzanak.

Az még egy másik választási rendszer volt.

Az, hogy akkor kétfordulós választás volt, ebből a szempontból mindegy.

Már hogy lenne mindegy. A koalíciós kormányzás, a győzelem esélyét erősítette a visszaléptetés lehetősége, tehát volt tétje annak, hogy mennyire sikerül listán megerősíteni a pártot.

Most is kizárólag a koalíciós kormányzás lehetőségéről beszélünk.

De akkor a győzelem lehetősége nem föltétlenül azon múlt, hová húzza be a választó az első fordulóban az X-et, most viszont megvan ennek a látszata.

A választási attitűd szempontjából nincs nagy különbség az akkori és a mostani helyzet között. Listán az akkori első fordulós logika, egyéniben az akkori második fordulós logika érvényesül, egyetlen fordulóban. Ugyanazt az érzést ma is meg tudja élni az az ellenzéki szavazó, aki a várhatóan kisebb támogatottságú listára szavaz, miközben azt szeretné, hogy választottja nagyobb súllyal legyen jelen a jövendő kormányban.

Ahhoz, hogy meglegyen a siker esélye, milyen ütemezést kellene követnie az ellenzéknek?

Egy bő fél évvel a választás előtt már teljesen egyértelmű választ kell kapnunk arra, hány lista lesz, ki a miniszterelnök-jelölt, és kik indulnak az egyéni választókerületekben. Vagyis, ha előválasztást is szeretnének tartani, akkor annak a kereteit az idei év végéig ki kell dolgozni, majd a jövő év tavaszán, legkésőbb nyarán lebonyolítani.

És még mindig csak technikai kérdésekről beszélünk. Mi lesz a közös programmal?

Mindenképp szükséges egy minimumprogram. Tudatosítani kell a választóban, hogy az ellenzék nem csak a választás napjáig lát előre. A programnál is fontosabb a vízió, amivel érzelmileg lehet azonosulni.

És mit szól ahhoz a közkeletű elképzeléshez, hogy győzelem esetén hozzanak új választási törvényt, majd ennek alapján írjanak ki új, együttműködési kényszerektől mentes választásokat?

Szerintem ez teljesen ellentmond a politikai logikának. Tizenkét év után, ha bármilyen összetételű politikai erő felhatalmazást kap a kormányzásra, nem látom, miért ne élne vele.

Sokan azt tekintik minimumprogramnak, hogy az ellenzék akadályozza meg Orbán Viktor újabb kétharmadát.

Ez ma már édeskevés. Ez 2018-ban talán még elment volna minimumprogramnak, de 2022-ben ez már nem mozgatna meg 2,8 millió ellenzéki szavazót – 2018-ban ennyien szavaztak az ellenzéki pártokra. Egyébként is, ha legalább az megvalósul, hogy 106 közös egyéni jelöltje lesz az ellenzéknek, az már szinte magától megszünteti a kétharmadot. Vagyis ez önmagában sem nem program, sem nem cél. 

Névjegy

László Róbert
választási szakértő, a Political Capital elemzője

  • 2004-ban végzetta Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen politológus-közgazdászként
  • 2009-ben a Budapesti Corvinus Egyetemen választási szakértőként
  • A Nemzeti Közszolgálati Egyetem választási igazgatási szakának óraadó oktatója.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.