Fóti Tamás Náci múlt – Nem felednek

Történt a nyolcvanas évek legvégén, hogy egy kisgazdapárti küldöttség Berlinben kért politikai és anyagi segítséget a helyi CDU-tól. A vendéglátók megrökönyödtek a kérelem érvét hallván: jogos az elvárás, hiszen Magyarország a végsőkig kitartott a második világháborúban Németország oldalán.

És ma, mintha megint ez a logika kísértene. A XII. kerületi turul szobor újabb értelmezés szerint a második világháborúban elesett hősöknek állít emléket. A Demokrata főszerkesztőjétől a Magyar Nemzet kormánylap szerzőiig több mint 7 évtized elteltével újraírnák a történelmet, bizonygatva, hogy a náci Németország szövetségeseként a magyar katonák nemzetmentők voltak, az 1945 február 11-i hírhedt kitörés katonái a hazáért estek el, és mint ilyenek, hősök.

A botcsinálta történész publicisták elsikkadnak a tény fölött, hogy a magyar katonák a megszálló hadsereg oldalán bocsátkoztak ütközetbe, továbbá nehezen állja meg helyét az a magyarázat is, hogy parancsot teljesítettek, hiszen eközben már Debrecenben működött az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amelyik tűzszünetet kötött a Szovjetunióval. Arról nem is beszélve, hogy a megmaradt „reguláris” egységek tagjai a harcok alternatívájaként tömegesen dezertáltak. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök kivételes államférfiként méltatta Horthyt, azzal a jobboldalon megnyitotta az utat egyfajta szellemi kontinuitás előtt. Olyan folyamatot indított el, amelyeken Európa nagyobb része már évtizedekkel ezelőtt átesett, éles cezúrát vonva a ’45 előtti és utáni világ között.

Tény, hogy a második világháború után még azoknak a nyugat-európai országoknak sem volt könnyű megemészteniük a történeteket, amelyeket a náci gépezet még a kezdetekkor lerohant. Franciaországban Philippe Pétain marsall háborús bűnösként végezte, a vichy-i adminisztrációnak nem bocsátották meg a franciák az árulást. Pétain egyébként a köztársaság „szabadság, testvériség, egyenlőség” jelszavát a „család, otthon, haza” hármasára cserélte fel. Ez kínosan cseng egybe Orbán politikájával.

Belgiumban az évszázados flamand-vallon viszály a német megszállás alatt is jelen volt, bár a tények rácáfoltak az elterjedt klisére, hogy a flamandok szuverenitásukhoz a németektől reméltek támogatást. Valójában hasonló arányban szolgálták ki a megszállókat, sőt, mindkét nép azonos számban állított ki katonaságot, akik német fennhatóság alatt harcoltak a keleti fronton, úgymond a bolsevikok ellen. A társadalomban zavart okozott, hogy uralkodójuk, III. Lipót a német invázió kezdetekor, szemben kormányával, nem volt hajlandó emigrálni, feltétel nélkül letette a fegyvert. Bár megtagadta az együttműködést a nácikkal és ezért házőrizetben tartották, a belgák többsége elítélte.

Ugyanakkor a kormány Londonból szervezte az országból elmenekült katonaságot, amely a szövetségesek oldalán harcolt, illetve vett részt Belgium felszabadításában. A háború után nem kímélték a nácikkal kollaborálókat, súlyos ítéletek születtek, volt, aki hazaárulás miatt életével fizetett. A kilencvenes években társadalmi vita indult meg a háborús bűnösök amnesztiájáról, a konklúzió: megbocsájtani esetleg, de feledni nem. A Flamand Érdek nevű szélsőjobboldali párt tartaná napirenden a kérdést, de ebben egyetlen parlamenti párt sem partner.

Hollandiában annyiban volt más a helyzet, hogy az uralkodó, Vilma királynő is az emigrációt választotta, sőt, veje, a német Bernhard herceg a szövetségesek londoni főhadiszállásán dolgozott. Számottevő földalatti mozgalom volt, de az éremnek volt dicstelenebb oldala is. Ma már közismert, hogy a megszállók dolgát megkönnyítette a hollandok olajozott együttműködése. Az ipar, a kereskedők készséggel szállítottak a harmadik birodalomnak. Amszterdamban helyiek támogatásával bujkálhattak Anne Frankék, ugyanakkor feljelentőik szintén hollandok voltak. Tény azonban az is, hogy a háború után nem késett a jogi elszámoltatás, kemény kézzel csaptak le a nácikkal kollaborálókra, akik segítették a zsidók deportálását.

A történelmi-politikai realitás, amely a második világháború befejezését Németországban is ünneppé emelte, nem volt teljesen vitamentes. És nem csak a szélsőjobboldali, neofasiszták részéről, de vezető politikusok számára is nehezen volt emészthető a pária sors. A háború európai végének május 8-i megünneplése megosztotta a német társadalmat. Az ötvenedik évfordulón, 1995-ben volt az utolsó kísérlet a történelem relativizálására, amely Alfred Dregger, a CDU-CSU korábbi frakcióvezetője nevéhez fűződik.

Alighanem az utolsó politikus a kormányzó elit köréből, aki elégedetlen volt a német múltfeldolgozással. Elege volt a történelmi bűnök miatti vezeklésből, számára május 8. gyász volt és nem látott okot ünneplésre. Az 1920-ban született Dregger amellett, hogy sorkatona volt a háború alatt, belépett a náci pártba is. A kilencvenes években hirdetett tétele úgy hangzott, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború alapvetően nem volt elhibázva, nem hódításnak, hanem felszabadításnak indult. Korrigálni akarta a németek történelemtudatát, „elemi patriotizmust” követelt.

Bár Dreggert pártjában a konzervatív szárny jeles alakjaként tartják számon, nem mondhatnánk, hogy a történelem újraértelmezése iskolát teremtett volna konzervatív körökben. Más kérdés, hogy napjaink legerősebb szélsőjobboldali pártja, az Alternatíva Németországnak, az AfD örömmel tűzné zászlajára Dregger nézeteit. Rasszizmusát, egyelőre, nem tekinti szalonképesnek a Bundestag többi pártja, tartományi szintű együttműködési kísérletét gyorsan lefújták. A német bíróságok viszont előszeretettel idéznek meg matuzsálemeket, mint például most egy 97 éves asszonyt, aki titkárnői feladatokat látott el egy koncentrációs táborban.

Ausztriában nagyot fordult a világ. Míg a két világháború között szinte minden párt számára kívánatos cél volt az Anschluss, az egyesülés Németországgal, 1945 után már a szuverén Ausztriában látták a jövőt, a szovjet csapatok 1955-ös távozásáért cserébe boldogan fogadták el semlegességüket. A nácizmus, az ország barna múltja sokáig szinte tabunak számított, jóllehet ismert volt, hogy lakosságarányosan sokkal több osztrák tagja volt az SS-nek, mint német. A vita akkor éleződött ki, amikor a volt ENSZ főtitkárról, Kurt Waldheimről kiderült, hogy elhallgatta háborús múltja terhelő részét.

Bár háborús bűn elkövetését nem tudták rábizonyítani, köztársasági elnökként nemzetközileg elszigetelődött. Az osztrákok zöme azonban kitartott mellette. A nácizmust relativizáló Jörg Haider vezette szélsőjobboldali Szabadságpárt viszonylagos népszerűsége jelezte, miként vélekednek az osztrákok kibeszéletlen múltjukról. Míg Németországban ezt a munkát legalábbis kiprovokálta a 68-asok nemzedéke, addig Ausztriában kényelmesnek bizonyult azonosulni azzal a történelemhamisítással, hogy hazájuk „Hitler első áldozata” volt.

Mára az antiszemita, rasszista ifjúsági szervezetek peremre szorultak, de jelen vannak, és alkalmanként élvezik a Szabadságpárt összekacsintó, kevéssé burkolt támogatását. A múlttal való késői szembenézés terméke volt 2012-ben a századforduló hírhedt antiszemita polgármesteréről, Karl Luegerről elnevezett körút átkeresztelése. Ezután az Oliver Rathkolb professzor vezette bizottság átvilágította Bécs 4000 utcanevét, és rostájukon számos kétes múltú személyiség neve akadt fenn. Ugyanakkor a történész nem híve szobrok eltávolításának, inkább kiegészítő magyarázattal világosítana fel a vitatott életműről, mint Lueger esetében is.

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.