„A szovjetek birodalma is a múlté. Eltűnt, de nem enyészett el nyomtalanul. Helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel. Izmosodik, terjeszkedik, újraéleszti és pártfogolja egykori híveit, Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig.” – ezekkel a pontos szavakkal szólt az újjáéledő orosz birodalmi törekvésekről az ellenzék vezetője.

2007-ben.

Annyival egészíthetnénk csak ezt ki, hogy az oroszok – és ezt éppen Orbán példája bizonyítja – nem ragaszkodnak egykori híveikhez, szívesen szereznek új kiszolgálókat is. Elvégre, és erre úgyszintén a politika „eredményszemléletét” és a külpolitika ideológiamentességét gyakorta hangsúlyozó Orbán a tanú, a lényeg az, amit az oroszok a meghosszabbított karok, előretolt helyőrségek, alvó és nagyon is éber ügynökök által elérhetnek.

Orbán, az oroszellenes „utcai harcos”, kormányra készülve, már 2009-ben rendezte kapcsolatát Putyinnal. A nyugati országokkal a magyar jogállam lebontása miatt folytatott viták során Oroszország egyre vonzóbb partnerré vált az Orbán-rezsim számára, hiszen Moszkva aztán tényleg nem jön elő mindenféle demokrácia-kritériumokkal.

E „feltételmentesség” az orbáni értelmezés szerint a nemzeti szuverenitás – valójában a hatalmi kizárólagosság – megőrzésének feltétele. A magyar kormány azonban arra még sohasem adott választ, miért szolgálja jobban a szuverenitást a hatméteres moszkvai asztalnál tartott cári audiencia, mint egy huszonhét tagállamot számláló közösség tagjaként gyakorolt uniós szavazati jog.

Ha pedig Orbán szerint az Európai Unió energetikai törpe az energiaóriás Oroszországhoz képest, akkor Magyarország legfeljebb egy hajszál a törpe fején, mi volna hát a magyar érdek abban, hogy egyedül járulunk Moszkva színe elé?