Lakner Zoltán Nem gránit ez, csak gyurma

„A járvánnyal, nem pedig ideológiai vitákkal kellene foglalkozni”

Éppen csak átzúgott az országgyűlésen a második felhatalmazási törvény – melyet a kormány az ellenzéki frakciók támogatását is maga mögött tudva fogadtatott el –, a szokásos éjszakai időpontban máris megjelent a parlamenti irományok között az alaptörvény kilencedik módosítása és a választási törvény részleges kiigazítása. Meg még egy csomó minden. A kormány minden erővel próbálja saját szokásos témái felé visszaterelni a közbeszédet. Teszi ezt nem a járvány és a válság ellenére, hanem pontosan azért, mert tisztában van utóbbiak iszonyatos politikai kockázatával.

Donald Trump politikai szerepvállalásának egyik első támogatója, egyúttal politikusi imázsának egyik megteremtője volt Roger Ailes, a Fox News hírcsatorna megalapítója és vezetője. A róla szóló filmsorozat, A legharsányabb hang egyik jelenetében Ailes (azaz az őt alakító Russel Crowe) elégedetten néz körül egy közmeghallgatás indulatos ordítozásba kezdő közönségén abban a New York állambeli kisvárosban, ahol ő maga kezdeményezett vitát arról, joga van-e a helyi hatóságnak felmérni és nyilvántartani a környék birtokait. Ailes-ről a környezetvédelmi szempontok és az építési szabályok leperegnek, szerinte a fák arra valók, hogy házat építsenek és baseball ütőket készítsenek belőlük. A birtokfelmérés ügye kapcsán az álmos kisváros lakossága egymásnak esik. Ebben a hangulatban Ailes eléri, hogy az ő birtoka mentesüljön a birtokfelmérés alól. Mikor megkapta, amit akart, a maga részéről ejti az ügyet.

Egyetlen párhuzam sem tökéletes, de Ailes elégedett arca a fékevesztett indulatba jövő emberek láttán kifejezi azt, ahogyan az Orbán-rendszer viszonyul az ideológiai (vagy annak álcázott) vitákhoz. Azért van szüksége ezekre, hogy új törésvonalakat hozzon létre a társadalomban, illetve hogy a kitapintható vitapontokon érzelmektől fűtött politikai szembenállást hozzon létre.

Ha a saját maga által kijelölt csatatéren győzelmet arat, mindegy számára, mi a siker ára, azt úgyis másnak kell megfizetnie. És úgysem az adott ügy számít, csakis a politikai – meg az azzal járó anyagi – előnyszerzés.

A most politikai terítékre kerülő örökbefogadás témája kapcsán feltehetően pontosan az volt a cél, hogy olyan témát válasszanak, amely számszerűen kevés embert érint, viszont mindenkinek van róla véleménye, vagy kiváltható belőle valamilyen elvágólagos állásfoglalás, éppen azért, mert keveset tud az egészről.

Évente körülbelül kétezer-ötszáz örökbefogadás történik Magyarországon, amelyeknek többségükben házaspárok a szereplői. Viszonylag kevesen lesznek, akiket a házaspárokra redukált örökbefogadási szabályok kizárnak, csakhogy a szóban forgó egyedülállók, élettársak és az ily módon hátrányt szenvedő gyerekek fájdalma rendkívül, aránytalanul nagynak bizonyul majd. Ez azonban kevés embert érint a politikai számítás felől nézve, viszont annál többeket lehet eltalálni a hagyományos család védelméről szóló, szenteskedő politikai üzenetekkel.

A menekültválság óta tudjuk, kizárólag a propaganda hatóerején múlik, hogy a közvélemény számára kiemelt témává váljon akármi, ami addig a hétköznapi embereknek eszükbe sem jutott. Ettől kezdve a higgadt, tényekre alapozott, gyakorlati tapasztalatokat ismertető szakértői megszólalások és a ténylegesen érintettek tapasztalatai, javaslatai ugyancsak politikai fénytörésbe kerülnek. Úgy állíthatják be őket, minthogyha a propaganda állításaival vitatkozva ők maguk is hittételeket szajkóznának, csak éppen ellentétes irányúakat. Holott valójában megalapozott állításokat igyekeznek eljuttatni a közönséghez a célirányos indulatkeltéssel szemben.

Történik most mindez pusztán azért, hogy az Orbán-rendszer elmondhassa, teljesen kizárta a melegek örökbefogadásának lehetőségét. Erre eddig az teremtett vékonyka lehetőséget, hogy nem csak párok, hanem egyedülállók is örökbe fogadhattak. A meleg élettársakat, akár ha hivatalosan bejegyezték is őket, ebből ugyanis eleve kizárták. Orbán már korábban beszélt arról, hogy itt, úgymond, egy jogi kiskaput észlel. Ennek a bezárása most úgy történik meg, hogy megy a levesbe minden egyedülálló és élettárs is. Marad majd nekik utolsó szalmaszálként a miniszteri méltányosság, amolyan deus ex machina módjára, amelynek során majd bizonyára esetről esetre igyekeznek kiszűrni a meleg örökbefogadókat. Annak ellenére, hogy éppen a meleg örökbefogadók azok, akik a beteg, a fogyatékossággal élő és roma gyerekeket másoknál sokkal nagyobb arányban befogadják a családjukba.

A remélt politikai előny azonban megéri a kormánynak, hogy néhánnyal több boldogtalan gyerek nőjön fel az országban.

Erre a politikai műveletre az teremt lehetőséget, hogy a kilencedik alaptörvény-módosítás részeként a parlament kétharmados többsége becikkelyezi: az apa férfi, az anya nő. A paragrafus eddig is hatályos többi része szerint a család alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony, házasság pedig férfi és nő között jöhet létre. Ez a megfogalmazás 2013-ban, a negyedik alaptörvény-módosítás során került bele a szövegbe, azt követően, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a 2011-es családvédelmi törvényt, mivel az a házasság elsőbbségét hangsúlyozva túlzottan leszűkítette a családfogalmat. A negyedik alaptörvény-módosítással a kormánytöbbség egyszerűen beleírta az alaptörvény szövegébe azt, amit az Alkotmánybíróság azzal ellentétesnek talált. Ily módon rekesztették ki az alaptörvényi családfogalomból már hét évvel ezelőtt a gyermektelen élettársakat, az egymás gyermekeit nevelő élettársakat, az azonos nemű élettársakat, az elhalt rokonuk gyermekét nevelőket. Ehhez jött most a „kiskapu” bezárása, a melegek örökbefogadásának teljes megakadályozása.

A negyedik alaptörvény-módosítást nem csak azért tartották sokan mérföldkőnek, mert számos más téma kapcsán is egyszerűen beleírták az alaptörvény főszövegébe az alaptörvény-ellenes rendelkezéseket.

Hanem azért is, mert e módosítás szerint a köztársasági elnök nem kérhet az alaptörvény módosítása kapcsán alkotmánybírósági állásfoglalást, csakis akkor, ha eljárási hibát észlel. Tartalmi felülvizsgálat azonban nem lehetséges, ami azért megdöbbentő, mert így az sem vizsgálható, hogy az alaptörvényen belül nem keletkezik-e ellentmondás, például az emberi jogi deklarációk és valamely másik passzus között. Egy ilyen alaptörvény valóban nem egyéb, pusztán a politikai játékszere.

Ezt fogalmazta meg Sólyom László is egy előadásában, még az alaptörvény hatályba lépését megelőzően, 2011 novemberében. Arról beszélt, hogy az alkotmányos kultúra nem azonos az alaptörvény szövegével. Az alkotmányos kultúra ugyanis a közös értékek szellemének őrzését és érvényesítését jelenti, és azt, hogy csakis az alkotmány és az alkotmányosság keretein belül létezik politikai mozgástér. Ezzel szemben „ez ma úgy néz ki, hogy az alkotmány nem szent, hanem egy puszta instrumentum”, vagyis a politikai játszmába belefér az alaptörvény hozzáigazítása az aktuális politikai akarathoz – sőt kifejezetten arra való.

Így volt ez a mostani közpénzügyi javaslat elődjének esetében is, s annak már bizony tíz éve. 2010 őszén, a végkielégítésekre visszamenőlegesen kivetett 98 százalékos adó és a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának állampolgároktól való kizsarolása idején a kormány pontosan tudta, hogy amit tesz, alkotmányellenes. Ezért még a „régi”, az 1989-1990-es alkotmány módosításával elvonta az Alkotmánybíróság jogkörét költségvetési, illetve adó- és járulékügyekben. Akkoriban olyan ígéret is elhangzott, hogy az intézkedés átmeneti, az új alaptörvényben majd helyreállítják az Alkotmánybíróság költségvetés-ellenőrzési jogait, ez azonban hazugságnak bizonyult. A közpénzek tehát ebben az értelemben ma sem állnak alaptörvényi védettség alatt. Áttekinthetőségüket csak tovább gyengíti a mostani új módosítás, amely például az alapítványba kiszervezett forrásokat kiemeli a közpénz-fogalomból. És hogy világos legyen az összefüggés, ezzel párhuzamosan újabb közpénzes alapítványok létrehozásáról szóló törvények is a parlament elé kerültek.

Ez az alaptörvény tehát semmire sem biztosíték, pusztán a kormány játékszere. Erről írt Tölgyessy Péter – aki Sólyommal együtt az 1989-1990-es alkotmányozás főszereplője volt –, amikor még 2012-ben úgy fogalmazott: „az új alaptörvény egyedül a Fidesz és Orbán Viktor alkotmánya”.

Sokan gúnyolódnak Orbánon, amikor visszaidézik szavait, miszerint az alaptörvénnyel „gránitszilárdságú alapot vetettünk a jövő számára”, s lám, ez már a kilencedik módosítás. Nem darabra megy azonban ez, példának okáért a rendszerváltó demokratikus alkotmányt 1990-2010 között mintegy harminc alkalommal módosította az országgyűlés. A probléma tehát nem feltétlenül az esetszámmal van, hanem a céllal.

Nem az alaptörvény gránitszilárdságú, hanem az azt folyamatosan formáló egyoldalú politikai akarat. A törvény csak gyurma.

Orbán rendszeralapozó 2009-es kötcsei beszédében világosan fogalmazott: „létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Innen nézve az alaptörvény funkciója nem a változatlanság, hanem hogy mindenkor „a maga természetességével” rendelkezésre álló végső eszköz legyen a „nagy kormányzó párt” kezében.

A kormánypárt kiemelt, középponti szerepén az sem változtat, hogy a politikai tér szerkezete azóta már megváltozott, a Fidesz immár nem több oldali, hanem összekapaszkodó ellenzékkel versenyez. Éppen az a lényeg, hogy most az ehhez igazodó újfajta szabályok kialakítása zajlik. Ezeket a szabályokat teljesen egyoldalúan a kormánytöbbség alkothatja meg. A választási törvény mostani módosítása látszólag megkönnyíti a listák számán egyre csak tipródó ellenzék dolgát, mert az új klauzulák nyomán szinte muszáj lesz együttműködnie. Ám higgadtabb szakértők arra figyelmeztetnek: a Fidesz még sok mindenbe belenyúlhat és bizonyára bele is fog nyúlni.

Az pedig – hiába tudjuk, hogy majd megtörténik – az adott pillanatban váratlan lesz. Ugyanúgy a semmiből kerül majd elő a normaszöveg, ahogy a mostani választási és alaptörvényi módosítás is. Vagy ahogyan maga az alaptörvény született, amelynek szövegét 2011 tavaszán négy héttel az elfogadása előtt hozták nyilvánosságra.

A korábbi esetekhez képest tehát ilyen értelemben voltaképpen nincs semmiféle különbség. Az igazi kérdés most az, hogy a kormány képes lesz-e visszaterelni a közfigyelmet saját, a társadalmat tudatosan megosztó témái irányába.

A közpénz-fogalommal való babrálás nyilván nem népszerűségszerzést szolgál, ám a rendszerszerű lopás állandó műsorszám, sőt bizonyosan az egyik rendszercél.

A családkép körüli politikai sertepertélés viszont beleillik az évről évre vaskalaposabbá váló nemzeti-kereszténynek mondott vonalvezetésbe, ami a „normálisak lázadása” meg a „konzervatív forradalom” kifejezésekkel jellemzi önmagát. Orbán igyekszik e törekvések plakátemberévé válni világszinten is. Bár a magyar kormány pragmatikusan nem nyúl hozzá például az abortusz-szabályozáshoz, ellentétben Kaczynski lengyel kormánypártjával, de a melegeket célkeresztbe véve ugyanazt az indulati energiát állíthatja elő a maga számára, amivel aztán híveit mobilizálhatja. Ugyanezt a célt szolgálta a mára megkopott migránsozás, amelyet részben pótolni kellett év elején a gyöngyöspatai szegregáció és a börtönkártérítések kapcsán megpendített nyílt rasszizmussal.

Nem tudhatjuk azonban, ezek a politikai műveletek most elegendőnek bizonyulnak-e ahhoz, hogy a kormány a járvány és legelsősorban a gazdasági válság következményei felől elfordítsa a közvélemény érdeklődésének fókuszát. Míg az elmúlt években az egyes csoportokkal szembeni támadások kiegészítették a gazdasági konjunktúrával kapcsolatos győzelmi jelentéseket, most a rossz gazdasági helyzet kompenzálásaként kell alkalmazni a gyűlöletpolitikákat. A változtatások tartalma ugyan megosztó – ami alatt azt értjük, hogy lesznek támogatói is szép számmal, a melegek ügyében alighanem a többség –, az azonban nehezen védhető, hogy a kormány nem teljes energiájával a járványvédekezés és a válságkezelés feladataiba veti bele magát.

Az újgenerációs NER-elit egyik csúcskádere, Varga Judit nemrég jól megüzente az Európai Parlamentnek a jogállami eljárások kapcsán, hogy „a járvánnyal és nem politikai, ideológiai vitákkal kellene foglalkoznia”. Miért pont ez lenne olyan szabály, amelyet a kormány egyedül önmagára nézve nem tart érvényesnek? De ha a magyar választópolgárok ezt a magvas gondolatot visszafordítják a kormányra, és azt kérik rajta számon, miért egyes kisebbségek egzecíroztatásával meg a közpénzek eltüntetésével foglalkozik, amikor éppen egyre kevesebb a pénz és egyre nehezebb a járvány miatt a hétköznapi élet, tehát amennyiben ez az átfordítás megtörténik, az igazi politikai rizikónak bizonyulhat az Orbán-rendszer számára.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.