Fóti Tamás Nyugat-Nyugat viszony: Trump nélkül sem egyszerű

Joe Biden arra készül, hogy feledtesse Trump éveit és bebizonyítsa, hogy az USA kész vállalni a vezető szerepét a világban.

„Teljes paradigmaváltást akarok” – jelentette ki első washingtoni sajtótájékoztatóján Joe Biden, s ennek a változásnak a része az összekuszálódott európai uniós kapcsolatok rendezése. Az EU tagállamokkal tartott online csúcstalálkozóján leszögezte: „az erős Európai Unió az Egyesült Államoknak is érdeke”, és fel is sorolta azokat a területeket – köztük külpolitikaiakat - ahol eredményt akar látni.

Brüsszelből nézve az EU-USA viszony Európát foglalkoztató legfontosabb kérdése, lehetséges-e, kívánatos-e ma új életet lehelni a 2013-ban megkezdett, majd 2016 végén elhalt Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről (TTIP) szóló tárgyalássorozatba. A kereskedelem további liberalizációja, a védővámok lebontása, ami együtt jár az állami beavatkozások, szabályozások optimalizálásával, jelentős gazdasági növekedéssel kecsegtetett az Atlanti-óceán mindkét partján. Óvatos becslések szerint is a GDP legalább félszázalékos bővülésére lehetett számítani. Javult volna a versenyképesség és a TTIP új munkahelyeket teremtett volna. A tárgyalások során két nehezen összebékíthető szemlélet találkozott. Ezt kellő politikai akarattal kezelni lehetett volna, ám akkortájt inkább a távolságot hangsúlyozták, és nem csupán az Egyesült Államokban például a befektetés-védelmi egyezmény kapcsán. Ebben a légkörben került hatalomra Trump, aki az America first – Amerika az első - jelszóval ellehetetlenítette a kompromisszumban bízó szakértőket. Az EU és az USA bonyolult viszonyrendszerét Trump nem értette meg. Hogy nem is akarja felfogni, elárulta azzal, hogy rövid úton megvált a felkészült szakértőktől. Klisékre redukálta az atlanti kapcsolatokat. Úgy tett, mintha Washington Európa politikája a második világháború utáni években, a Marshall-segély környékén megrekedt volna. Azt a látszatott keltette, hogy ma már Európát le kell ráznia magáról Amerikának, mert az csak fölösleges teher, költséges nyűg. Tény, hogy a TTIP nem vált be, még nem került hatalomra Trump, még nagyban folytak az egyeztetések, amikor az eurorealisták már temették. Csakhogy. Az EU belső piaca és az USA közötti kereskedelmi liberalizációról szóló tárgyalások természetesen nem nulláról indultak, sok évtizedes a történetük. A fejlődés logikus állomása lehetett volna a TTIP, amely – valószínűleg - valamilyen formában még föl fog támadni. Biden szemléletváltása elsősorban az amerikai belpolitikában lesz érezhető – az állam szerepvállalásának növelésére, a társadalmi egyenlőtlenség mérséklésére törekszik majd. A társadalombiztosításban súlyponti eltolódás lesz, például a betegbiztosítás a Barack Obama nevével jelzett reform folytatása.

Hosszabb távon számolni lehet a trumpi America first sokat ártó politikájával való teljes szakítással. Beszédes volt, hogy Biden fontosnak tartotta, hogy csatlakozzon a minapi online EU-csúcshoz. Ennek önmagában is jelzésértéke van. Túl azon, hogy hangsúlyozta a gazdasági kapcsolatok bővítését, tulajdonképpen nem hagyott ki a reálpolitika kihívásai közül egyetlent sem, legyen szó külpolitikai válságövezetről vagy az autoriter hajlamú kelet-közép-európai vezetőkről – az vegye magára, aki célpontnak érzi magát. „Biztosítani kell, hogy a demokráciák és ne az autokráciák jelöljék ki utat” – mondta. Azt is leszögezte, hogy csak közösen tudnak kellő nyomást gyakorolni Törökországra. Washington hosszú éveken át győzködte az EU-t, hogy nyissa meg a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával, és nem volt olyan bilaterális tárgyalás uniós vezetővel, hogy a kérés ne hangozzék el. Ma már az óceán túloldalán is belátják, hogy egyelőre reménytelen az ügy. Bár arról nincsenek meggyőződve, hogy ha a 2005-ben megkezdett érdemi tárgyalások dinamikusabbak lettek volna, ha például Németország nem azt hangsúlyozza, hogy a folyamat nyitott végű, hanem elkötelezettebbek a felvétel mellett, akkor a török belpolitika nem alakulhatott volna-e másképpen. Mindenesetre két nappal a csúcs előtt Biden külügyminisztere, Antony Blinken személyesen tárgyalt európai uniós kollégáival Brüsszelben, ahol olyan konkrét ügyek is előkerültek, mint a Dél-Kaukázus vagy éppen a Nyugat-Balkán. Fölösleges mondani, az elmúlt négy évet nem éppen egymás meghallgatása jellemezte, hogy a közös kiút kereséséről ne is beszéljünk.

Biden paradigmaváltásának látványos jele az általa javasolt április 22-23 online klímacsúcs megrendezése. Erre mintegy 40 ország vezetőjét hívta meg, köztük az orosz és a kínai elnököt is. Vagyis Washington négy év után ismét főszerepet kíván betölteni a klímavédelemben, leszámolva Trump tagadó majd bagatellizáló hozzáállásával, amellyel kilépett a 2015-es párizsi klíma-megállapodásból. Biden elnökválasztási kampányának egyik központi eleme volt a klímavédelem. Várható, hogy nem elégszik meg a párizsi egyezményhez való visszatéréssel, de szigorúbb célokat is kitűzne a szén-, kőolaj- és földgázfogyasztás okozta kibocsátás visszaszorítására – összhangban az Európai Bizottság által javasoltakkal. Moszkva és Peking meghívása egyúttal gesztus is: Washington – egyeztetve az európai szövetségesekkel – határozottabban kíván fellépni a kínai jogsértésekkel szemben. A mintegy 10 milliós muzulmán ujgur kisebbséget ért atrocitások nyomán szankciókat határoztak el. Putyin sem úszta meg, a Navalnij–ügy és általában a nyugati választások befolyásolása miatt kiéleződött a viszony. Putyin és Hszi meghívásával Biden jelezni akarja, hogy a Nyugat mindkét ország számára fel tudja kínálni a partneri kapcsolatokat, feltéve, ha ők készek erre. Kína egyébként potenciálisan ütközőpont lehet az EU-USA kapcsolatokban, amire maga Merkel is célzott. Sajtótájékoztatóján feltették neki a kérdést, vajon nem sínyli-e meg a kínai német gazdasági érdekeket a szorosabb viszony az USA-val. Azt válaszolta, azt kívánja, hogy az EU-t önálló, független szereplőnek tekintsék, amely maga alakítja Kína-politikáját. „Nem csupán a gazdasági érdekekről van szó, hanem a szuverén Európának való megfelelésről. Nem kérdés, hogy közösek az alapértékeink az USA-val, de ettől még vannak saját érdekeink.” Egyelőre annyit határoztak el, hogy létrehoznak a kínai problémákról egy fórumot, amelyen őszinte párbeszédet folytatnak a „kihívások és lehetőségek széles köréről”.

Biden szemléletváltása szakít a Trump által is követett reagani adópolitikával. A republikánusok azt állították, hogy a magasabb jövedelműek adójának mérséklése majd több pénzt hagy a vállalkozásoknál, a vagyonosok többet forgatnak vissza a gazdaságba, ez pedig adóbevételt generál és munkahelyeket teremt. Ez csak részben valósult meg. Biden egyértelművé tette – és erre a COVID ráerősített,- hogy egy szociálisabb, igazságosabb Amerikában gondolkodik, amelyben az európai szolidaritás bizonyos szociálpolitikai vívmányai sem idegenek. A minimáljövedelem növelése, ingyenes óvodák, bölcsődék létesítése vonzóvá teszik a munkaközpontú gondolkodást. Az ingyenes emelt szintű oktatás is része programjának, amelynek finanszírozásához megszűnteti az adókedvezmények egy részét. A legszegényebbek, legelesettebbek támogatása az alsó középosztály jövedelmi viszonyain javítana – egyszóval a társadalmi igazságosságra törekedne.

Négy esztendeje Trump pillanatok alatt lenullázta a korábbi évek eredményeit, a környezetvédelemtől kezdve a globális felelősségvállalás kérdéséig, a párizsi klímaegyezménytől az ENSZ-ben betöltött szerepig – az európai szövetségesek nem győzték kapkodni a fejüket. Trumpnak/Washingtonnak ezután észlelnie kellett volna, hogy tekintélye, érdekérvényesítő képessége mélypontra került. Angela Merkel német kancellár már a látszatra sem ügyelt, hiszen nem volt az elnöknek olyan nyilvános szereplése a G7 csúcsokon, ami mögé be lehetett volna állni, az alig burkolt bírálat sem maradt el részéről. Legyünk igazságosak: a német-amerikai kapcsolatok megromlásáért Berlint is terhelte felelősség. Németország évekig ellenállt például a NATO tehermegosztó elvének. Washington okkal hivatkozott arra, hogy Berlin még csak a közelébe sem jutott annak, hogy teljesítse vállalását és a GDP-je két százalékának megfelelő összeget fordítson a költségvetéséből védelmi célokra. Potyautasoknak tekintette a németeket. Jogosan bírálták az orosz-német földgáz-megállapodást: ha egyszer a NATO egyik szerepe az európai stabilitás biztosítása, például az orosz hadsereg elrettentése, akkor miért kell a Gazpromnak átutalt sok-sok milliárd euróval támogatni Moszkva katonai erejét… Ebben a kérdésben Biden osztja elődje politikáját: szükségesnek tartotta ismételten hangsúlyozni, hogy nem ért egyet az orosz földgázt Németországba szállító Északi Áramlat 2 vezeték megépítésével és szankciókkal sújtják az abban részt vevő cégeket. (Itt az EU nem ismeri el a területenkívüliségi joghatóságot.) Biden meggyőződése, hogy a vezeték rossz Németország, Ukrajna és a kelet-közép-európai szövetséges- és partnerországok számára. Az amerikai külügy figyelmezteti az érintett vállalatokat, ha nem hagyják azonnal félbe a munkát, akkor büntető intézkedésekre számíthatnak.

Trump látványosan bejelentette, hogy jelentős erőket von ki Németországból – a 34500-as kontingenst 9500-al mérsékli. Majd miután felvilágosították, hogy ez ajándék az oroszoknak, módosított a tervet, és a csapatok mintegy felének Lengyelországba történő áthelyezésére korrigálta azzal, hogy a maradék katonaságot hazahívják. Más kérdés, hogy a légierő németországi bázisai Olaszország mellett az amerikai légierő legfontosabb európai támaszpontjai, ahonnan az elmúlt évtizedekben kulcsfontosságú bevetéseket indítottak Afrikába és a Közel-Keletre. Ezek a műveletek legkevésbé a német szövetségesek érdekében történtek. Mindenesetre a németek improvizált „büntetése” öngólnak bizonyult, az amerikai csapatok állomásoztatása sokmilliárd dollárba kerül majd Lengyelországnak is – amennyiben megvalósítják.

Egy 2018-as találkozójukon Trump Merkelnek szegezte a retorikai kérdést: „nem tudom, hogy Németország védelméből mi mennyi védelemben részesülünk…” Pedig abban aligha volt vita a szövetségesek között, hogy Oroszország Putyin alatt a korábbinál kifinomultabb eszközökkel vívta küzdelmét, illetve jelentett komoly kihívást a Nyugat számára, az információs háborútól a kiber-fenyegetésig, a tömeges migráció kiprovokálásától a terrorizmusig.

Trump csődöt mondott minden olyan területen, ahol azt remélte, hogy az európai szövetségesek akadékoskodása nélkül eredményes lehet. Nem biztos, hogy az EU iráni politikája képes valódi eredményre, hogy Teherán konzervatív erői, mindenekelőtt a Forradalmi Gárda, idővel nem rúgja-e fel a nukleáris megállapodást, ám a Nyugatnak érdeke, hogy reálisan lássa és kezelje a térség egyik legbefolyásosabb államát. Iránban számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem szabad lebecsülni a mérsékeltek és a haladószelleműek reformok iránti elkötelezettségét. Az USA erőből történő politizálása viszont éppen ezeket szigeteli el. Trump kudarcot vallott Észak-Korea politikájával is: a dilettáns rögtönzés sehová sem vezetett, felsült Kim Dzsongun megszelídítésével. Vlagyimir Putyin orosz elnökkel sem járt jobban. Minden korábbi nemzetközi válság, amelynek kezelésében az USA vezető szerepet vitt, Trump alatt katasztrofálissá vált. Iraktól Szírián át Afganisztánig teljes volt a reménytelenség. Látszólag ellentmondást nem tűrve kormányzott – gondoljunk a mexikói határra egyoldalúan felhúzott falra -, a politikai következményekkel soha sem törődött.

Az biztos, hogy mindezeknek a témáknak a kezelése nem oldható meg tűzoltással, szisztematikus hozzáállásra lesz szükség, ezt Biden vállalja, az intenzívebb együttműködés már küszöbön áll. Az EU részéről érdekes lesz látni, kik lesznek partnerei – Angela Merkel ősszel távozik a német politikából – és ezzel a világszínpadról. Az már most látszik, hogy nehezen betölthető űrt hagy maga mögött.

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.