Olasz szélsőjobb: próbamenetelés Rómába

Azt Magyarországon mindenki tudja, hogy a leghatásosabb jobbegyenest Piedone osztja, és a nemrég elhunyt csodálatos Carlo Pedersoli – álnév és Amerika ide vagy oda – ízig-vérig olasz volt. Ahogy az Orbán Viktorral való újdonsült barátsága okán azt is mindenki megtanulta idehaza, hogy a politika legújabb királya Olaszországban Matteo Salvini. Sokan elborzadnak ettől, mert az is köztudomású, hogy Salvini lassan a populista szélsőjobb európai királya is lesz.

Ha most rendeznének parlamenti választásokat Olaszországban, a május végi közvéleménykutatási előrejelzések alapján Salvini politikai formációja, a Lega (21,3 százalék) és Giorgia Meloni Fratelli D’italia (FdI) nevű pártja (19,5 százalék) együtt már 40 százalék fölötti eredményt érne el. Ez a jelenlegi választási rendszerben garantálná, hogy amennyiben koalícióban indulnak, úgy fognak, minden más párt szavazatai nélkül önállóan kormányt alakíthatnának. Még Silvio Berlusconi végletekig meggyengült pártja, a 7 százalék alatt álló Forza Italia szavazatai sem kellenének hozzá. Tisztán szélsőjobboldali kormány jöhetne létre. Tegyük hozzá, hogy Olaszország 19 régiója közül jelenleg nem kevesebb, mint 14 jobboldali vezetésű, a baloldal az elmúlt 3 évben 8 kormányzót vesztett el. A Lega olyan déli régiókban is kormányzói pozíciót szerzett, mint Szardínia vagy Calabria, ami nem kis teljesítmény olyan párttól, amely Észak-Olaszország függetlenítését tűzte ki céljául, amikor létrejött.

Korábban ennél sokkal kisebb szélsőjobboldali veszély is azonnal kiverte a biztosítékot nem csak az európai baloldal, de a mérsékelt jobboldal köreiben is. Gondoljuk arra, hogy Ausztriában a Szabadságpárt kormányra kerülése olyan európai nyomást eredményezett, amely már-már a szuverenitásba való beavatkozás határán volt, vagy arra, hogyan fogott össze mindenki Franciaországban, amikor felsejlett Le Pen köztársasági elnöki rémképe. Most pedig, bár félelem ma is van Brüsszelben, és a mérsékelt olaszok sem nézik nyugodtan azt, ami történik, mintha mégsem tapasztalnánk, hogy mindenki kétségbeesett. Magyarázható mindez persze azzal is, hogy a közvéleménykutatások egy évvel a választások előtt Olaszországban különösen nem érnek sokat, meg azzal is, hogy az olaszok bíznak a saját humanizmusukban és józan eszükben, és Európa is bízik ebben.

Az olasz szélsőjobb igencsak sajátos, és nagyban különbözik az északi szélsőjobboldali pártoktól. Az olasz nacionalizmus történelmi gyökerei és mai manifesztációja is más: az olaszok talán az egyetlen európai nép, amelyik tud úgy erősen nacionalista lenni, hogy közben nem gyűlöl másokat. Az olasz szélsőjobb mai politikai szlogenjeinek többsége olyan valós társadalmi problémákat feszeget, amely évtizedek óta nyomja a közéletet. Itt messze nem csak a hagyományos idegenellenesség, „kereszténységmindörökké”, euroszkepticizmus vagy homofóbia dogmáiról beszélünk, hanem mindennapi olasz problémákról, a politika elburjánzásáról, a politikai pozíciók mindenhatóságáról, a mindent ellepő bürokráciáról, a gazdasági olló nyílásáról és a lemaradásról, és főleg a gazdaság védelméről, ami minden olasznak szent ügye. Ez változtatta meg gyökeresen az elfogadottságukat, ez segítette őket abban, hogy kilépve a hagyományos Észak=Jobb, Dél=Bal, Róma=Közép politikai felosztásból, mindenkit meg tudjanak szólítani. A választási szabályok alakulása mellett ez eredményezte azt is, hogy a kilencvenes évek óta az Öt Csillag Mozgalom megjelenéséig Olaszországban csak két politikai oldalról beszélhettünk: centrosinistra – azaz a balközép, egyesítve az összes baloldali pártot, és centrodestra – azaz jobbközép, egyesítve az összes jobboldali pártot. Utóbbiba, amelyet harminc éve mindig Berlusconi aktuális politikai formációja, többnyire a Forza Italia vezetett, mindig is beletartozott a szélsőjobb.

A 2. világháború utáni politikai újjáépítést elsősorban a Mussolini okozta sokk és szégyen jellemezte. Emlékének az eltörlése akkora fontossággal bír a mai mérsékelt társadalomban is, hogy az még talán a német nácizmus nyomainak eltüntetésénél is erősebb, de főleg érzelmesebb társadalmi folyamatokat eredményezett. És bár a neofasizmus a háború után is fellángolt és jelen volt a politikában, Mussolini történelmi alakja a nagy többség szemében ma is inkább szégyent, mint nosztalgiát ébreszt. Ennek megfelelően a háború utáni Olaszországban jó 40-45 évig a politikai jobboldalt (és az egész politikát) szinte kizárólag a Democrazia Cristiana (DC) nevű, liberális-konzervatív elveket valló, de „mindenevő” és minden jobboldali gondolatot integrálni akaró néppárt uralta. Ebben megfértek a mérsékelt jobbosok és balosok is, kínosan ügyelve a szélsőségektől való távolságtartásra.

Ebben az időben a szélsőséget nem a jobb, hanem a baloldal adta. A Vörös Brigádok és a hasonló szélsőbalos formációk uralták évtizedekig a radikális oldalt, megtestesítve a politikai agresszió fogalmát is. A nyolcvanas évek végén elindult maffiaperek, majd az ezek nyomán a maffia által 1992-ben brutálisan kivégzett, ma Olaszország első számú nemzeti hőseivé vált Giovanni Falcone és Paolo Borselino ügyészpáros, és a haláluk után a hadsereg bevonulása Szicíliába már a régi teljes politikai rend felbomlásának első jeleit hozták. Amit aztán gyorsan követett a „mani pulite” (tiszta kezek) fedőnevű, mozgalommá nőtt igazságszolgáltatási akció a közélet megtisztítására, amely során kiderült, hogy nincs is szintje a politikának, amelyet a maffia és a korrupció ne ért volna el. A folyamat földrengés-szerűen tarolta le a politikát, egyik napról a másikra megszüntetve mind a jobb, mind a baloldal vezető alakulatait, és nyitott kaput az újféle politikai berendezkedés irányába.

A Lega Nord néven 1991-ben alakult, ma Salvini által vezetett párt elsősorban az északi régiók politikai alakulataként, az úgynevezett „padániai nacionalizmus” szóvivőjeként született, amely komolyan gondolta, hogy Padánia név alatt az északi régiók akár külön országot is alkothatnának. Amíg az alapító, rendkívül karizmatikus Umberto Bossi vezette a pártot, az meg is maradt a kérlelhetetlenül nacionalista, felsőbbrendű és súlyosan euroszkeptikus, kizárólag az északot komolyan vevő látásmód mellett. Ez be is szorította a pártot az 5-7 százalékos sávba, bár 1994-től folyamatosan Berlusconi szövetségesei is voltak. Az alapítóról később kiderült, hogy súlyosan érintett volt a visszáságokban, sőt, a 2010-es évek elején szinte a teljes pártvezetés korrupciós vádakkal szembesült. Jöhetett az új éra, Matteo Salvini érája. Azé a Matteo Salvinié, aki a karizmatikus alapítóval ellentétben valódi politikai kalandor, nagyszájú bohóc, de igencsak okos és jól számoló bohóc. A katasztrofális vereséget hozó 2013-as választások után lépésről lépésre a saját képére formálta a pártot, és megtartva ugyan a szélsőjobb retorika egyes elemeit, közöttük kiemelt helyen az euroszkepticizmust, kimaxolva a jobboldali populizmust, egyre inkább beemelte a párt politikai üzenetébe az olasz társadalmat súlyosan feszítő kérdéseket, az olasz ipar regresszióját, az eladósodást, a felerősödő migráció okozta problémákat, amelyekkel már az addig híresen humánus és befogadó olasz szociálpolitika sem tudott mit kezdeni. Lépésről lépésre visszavett kicsit a homofóbiából, meg azokból az üzenetekből, amelyeket a társadalom nem tud befogadni. Olyannyira „fellágyította” a mondandóját, hogy példátlanul ma már az osztrák kisebbség által uralt Dél-Tirolt is kéz a kézben együtt vezetik a kisebbségek pártjaival.

Az idegenellenes, szélsőjobb párt együtt kormányozza a kisebbségi régiót a kisebbségek vezetőivel.

Végül 2018-ban ügyes húzással, az Öt Csillag „magányosságát” meglovagolva kormányzati erő lett, a nagy testvér, Berlusconi nélkül immár. Salvini politikája igazából erről szólt: a „cavaliere”, a lovag árnyékából kilépve, de az ő gátlástalanságával, s talán kicsivel több ravaszsággal megáldva ő legyen az új jobboldal szalonképes vezére. A mostani, Mario Draghi által vezetett egységkormányba még Berlusconi mellett lépett be, de úgy, mint immár a legbefolyásosabb jobboldali vezető. Hogy a jobboldalon túl meghódítja-e egész Olaszországot is, az még nagy kérdés, ahogy az is, hogy ezt majd még mindig szélsőjobboldalinak bélyegzett politikusként teszi-e, ha megteszi.

Sikere ugyanis nagyban függ attól is, hogy a Fratelli D’italia és Giorgia Meloni mennyire tudja megőrizni rekord támogatottságát, hisz az előretörésük a Legáénál is félelmetesebb, ugyanakkor hihetetlenebb is. Az FdI alig 9 éves alakulat, de valódi történetük szintén a kilencvenes évek elejére vezethető vissza. Akkor a neofasiszta MSI is kénytelen volt félretenni nyíltan Mussolini-követő nyilvános arculatját, és Alleanza Nazionale (AN) néven alakult újra, immár hagyományos, de inkább jobbra tolódó, nemzeti konzervatív imázst építve, Berlusconi többszörös kormányra kerülését támogatva. És bár Meloni „testvérisége” (Olaszország Testvérei a párt magyar neve) nem az AN közvetlen követője, hanem új pártként jött létre 2012-ben, de mind politikájukban, mind külsőségeikben ők azok, akik a neofasiszta mozgalmat tovább viszik, mai címerük is ugyanazt a trikolór lángot öleli körül, amely az MSI szimbóluma volt 45 évig. Jobb-közép pártként jelölik önmagukat, finomítottak az elmúlt években a retorikájukon, főleg Meloni próbál sallangoktól mentes, kemény, de tisztán nemzeti jobboldali diskurzussal híveket szerezni, de a párt vezetőinek a szájából ma is gyakran kicsúsznak erős, homofób, iszlám-ellenes és neofasiszta szólamok is. Pártként ugyan nem, de a vezetők egyénileg a Mussolini nagy győzelmét hirdető, legendás Marcia su Roma éves megemlékezésein nem csak részt vesznek, de nagyjából ők is szervezik ezeket, és sorolni lehet azokat a jeleket, amelyek a FdI-t radikális és veszélyes helyre teszik a szélsőjobb térképén. Hogy mára 20 százalék körüli erővé nőttek, azt az is segíti, hogy Meloni okosan kimaradt Draghi egységkormányából, és folytatja a kérlelhetetlen ellenzéki retorikát, ami Olaszországban mindig hoz gyors népszerűséget. Ha az európai mérsékelt oldalnak félnie kell valakitől, az nem Salvini, hanem sokkal inkább Meloni, és attól, hogy a népszerűségének mostani ütemét nézve esetleg a választásokig ő lesz majd az olasz centrodestra vezető ereje. Az ugyanis nem kétséges, hogy a Lega, az FdI és a Forza Italia a következő választáson is koalícióban indulnak, és amennyiben az Öt Csillag nem nyeri vissza az erejét (Giuseppe Conte szerepvállalásával azért erre reális esélyük van), akár újra centrodestra kormánya lehet Olaszországnak. Az nagyon nem mindegy, hogy ezt a kormányt ki vezetné. Az igazán optimisták szerint ettől sem kell félni. Nem csak Conte visszatérése és Draghi hatékony kormányzása miatt, hanem azért is, mert Salvini és Meloni addig úgyis végleg összevesznek azon, hogy ki vezesse majd a centrodestra kampányát.

A vezetők közötti különbségeken, meg azon a tényen túl, hogy a konjunktúrát kihasználva mindketten egyforma ügyesen manőverezték pártjaikat nyerő pozícióba, ne essünk tévedésbe: a szalonképesebb arcok mellett mindkét párt tele van igencsak szélsőséges emberekkel, súlyosan homofób, idegengyűlölő és újfasiszta elveket valló képviselőkkel, s a Trump féle alt-right és az összeesküvés-elméletekben hívők sem hiányoznak. Ezen felül a Lega számtalan felső vezetője ápol élő kapcsolatokat a Putyin rezsimmel, és bár bizonyítást ugyan nem nyert, de az elmúlt években több oknyomozó elemzés mutatott rá arra, hogy Salvinit Moszkvából is finanszírozzák. Az Olaszországot talán leginkább komolyan fenyegető veszély a Lega és az FdI kormányra kerülése esetén abban áll, hogy ezek a másodvonalas emberek nem csak a parlament székeit foglalják majd el, hanem a központi és regionális adminisztrációban is vezető szerephez juthatnak. Az pedig tényleg durva jobbegyenes lenne az adminisztráció túlpolitizálásától amúgy is szenvedő Olaszországnak.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.