Olasz szélsőjobb: próbamenetelés Rómába

Török F. László | 2021.06.16. 17:45

Olvasási idő kb. 13 perc

Ha most rendeznének parlamenti választásokat Olaszországban, a május végi közvéleménykutatási előrejelzések alapján Salvini politikai formációja, a Lega (21,3 százalék) és Giorgia Meloni Fratelli D’italia (FdI) nevű pártja (19,5 százalék) együtt már 40 százalék fölötti eredményt érne el. Ez a jelenlegi választási rendszerben garantálná, hogy amennyiben koalícióban indulnak, úgy fognak, minden más párt szavazatai nélkül önállóan kormányt alakíthatnának. Még Silvio Berlusconi végletekig meggyengült pártja, a 7 százalék alatt álló Forza Italia szavazatai sem kellenének hozzá. Tisztán szélsőjobboldali kormány jöhetne létre. Tegyük hozzá, hogy Olaszország 19 régiója közül jelenleg nem kevesebb, mint 14 jobboldali vezetésű, a baloldal az elmúlt 3 évben 8 kormányzót vesztett el. A Lega olyan déli régiókban is kormányzói pozíciót szerzett, mint Szardínia vagy Calabria, ami nem kis teljesítmény olyan párttól, amely Észak-Olaszország függetlenítését tűzte ki céljául, amikor létrejött.

Korábban ennél sokkal kisebb szélsőjobboldali veszély is azonnal kiverte a biztosítékot nem csak az európai baloldal, de a mérsékelt jobboldal köreiben is. Gondoljuk arra, hogy Ausztriában a Szabadságpárt kormányra kerülése olyan európai nyomást eredményezett, amely már-már a szuverenitásba való beavatkozás határán volt, vagy arra, hogyan fogott össze mindenki Franciaországban, amikor felsejlett Le Pen köztársasági elnöki rémképe. Most pedig, bár félelem ma is van Brüsszelben, és a mérsékelt olaszok sem nézik nyugodtan azt, ami történik, mintha mégsem tapasztalnánk, hogy mindenki kétségbeesett. Magyarázható mindez persze azzal is, hogy a közvéleménykutatások egy évvel a választások előtt Olaszországban különösen nem érnek sokat, meg azzal is, hogy az olaszok bíznak a saját humanizmusukban és józan eszükben, és Európa is bízik ebben.

Az olasz szélsőjobb igencsak sajátos, és nagyban különbözik az északi szélsőjobboldali pártoktól. Az olasz nacionalizmus történelmi gyökerei és mai manifesztációja is más: az olaszok talán az egyetlen európai nép, amelyik tud úgy erősen nacionalista lenni, hogy közben nem gyűlöl másokat. Az olasz szélsőjobb mai politikai szlogenjeinek többsége olyan valós társadalmi problémákat feszeget, amely évtizedek óta nyomja a közéletet. Itt messze nem csak a hagyományos idegenellenesség, „kereszténységmindörökké”, euroszkepticizmus vagy homofóbia dogmáiról beszélünk, hanem mindennapi olasz problémákról, a politika elburjánzásáról, a politikai pozíciók mindenhatóságáról, a mindent ellepő bürokráciáról, a gazdasági olló nyílásáról és a lemaradásról, és főleg a gazdaság védelméről, ami minden olasznak szent ügye. Ez változtatta meg gyökeresen az elfogadottságukat, ez segítette őket abban, hogy kilépve a hagyományos Észak=Jobb, Dél=Bal, Róma=Közép politikai felosztásból, mindenkit meg tudjanak szólítani. A választási szabályok alakulása mellett ez eredményezte azt is, hogy a kilencvenes évek óta az Öt Csillag Mozgalom megjelenéséig Olaszországban csak két politikai oldalról beszélhettünk: centrosinistra – azaz a balközép, egyesítve az összes baloldali pártot, és centrodestra – azaz jobbközép, egyesítve az összes jobboldali pártot. Utóbbiba, amelyet harminc éve mindig Berlusconi aktuális politikai formációja, többnyire a Forza Italia vezetett, mindig is beletartozott a szélsőjobb.

A 2. világháború utáni politikai újjáépítést elsősorban a Mussolini okozta sokk és szégyen jellemezte. Emlékének az eltörlése akkora fontossággal bír a mai mérsékelt társadalomban is, hogy az még talán a német nácizmus nyomainak eltüntetésénél is erősebb, de főleg érzelmesebb társadalmi folyamatokat eredményezett. És bár a neofasizmus a háború után is fellángolt és jelen volt a politikában, Mussolini történelmi alakja a nagy többség szemében ma is inkább szégyent, mint nosztalgiát ébreszt. Ennek megfelelően a háború utáni Olaszországban jó 40-45 évig a politikai jobboldalt (és az egész politikát) szinte kizárólag a Democrazia Cristiana (DC) nevű, liberális-konzervatív elveket valló, de „mindenevő” és minden jobboldali gondolatot integrálni akaró néppárt uralta. Ebben megfértek a mérsékelt jobbosok és balosok is, kínosan ügyelve a szélsőségektől való távolságtartásra.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Fizess elő a Jelen online cikkeire,
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában

Kormos Lili

Hiába trükközik a KSH, az emberek 100 százalékos inflációt érzékelnek

Csak a kenyér több, mint 60 százalékkal drágult

Szabó Brigitta

Láng Zsuzsa

Cser-Palkovics András: Kulcskérdés, hogy megjöjjenek az EU-s pénzek

Energiacsúcs összehívását és a fűtési szezon végéig ársapka bevezetését kérik a kormánytól az önkormányzatok.

Tóth Ákos

Ónody-Molnár Dóra

Kvótát a magyar cigányságnak!

A faj szó átírását kezdeményezik a magyar joganyagban az Ámbédkar Technikum vezetői

Ónody-Molnár Dóra

Paul a pult mögött

McCartney, 3, 2, 1.

Benedek Szabolcs

Árnyékkormány angol és magyar módra

Őfelsége leghűségesebb ellenzéke

Szabó Barnabás

Mindenki hazaárulója

Eckhardt Tibor (1888-1972)

Révész Sándor

Vásárhelyi Mária

Ipsos: A magyarok tartanak a legjobban az áremelkedéstől

Többen hibáztatják a háborút, mint a kormányt

Lakner Zoltán

Lakner Zoltán

Tamás Ervin 

Folytatódik Iványi Gáborék zaklatása

A BM-ben nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb

Ónody-Molnár Dóra

Baljós tanévkezdés

Csak irracionális racionalizálás képzelhető el

Ónody-Molnár Dóra

Keresés