Orbán és Kaczynski szellemisége elintézte a V4-et, az alapítók nem ilyennek álmodták

A közép-európai együttműködés nemzetek feletti elképzelésnek indult, de az Európai Unióval sokszor szembenálló, önző nemzetállamokba merevedett. Ugyanakkor gazdaságilag fokozatosan felzárkózó régióvá vált, amelynek újra csatlakoznia kell Európához.

A kurva anyátok! Bombát dobáltok anyámra és a házunkra! – kiabálta felénk az észak-macedón albán fiatalok által működtetett étterem-söröző teraszán sűrűn kirakott asztalok egyikét körbeülő vajdasági szerb fiatalok csoportja, majd felhúzták sligovicát és a poharat egyesével a hátuk mögé dobták. Otthagytuk a helyet. Kifelé még láttam, ahogy a macedón pincérek szótlanul söprik fel az összetört poharak darabjait. Senki nem szólt rájuk. 

Szlovákia fővárosában, a pozsonyi Comenius Egyetem malomvölgyi campusán járunk 1999 tavaszán. Nyelvi-egyetemi részképzésen vettem részt és közben átéltem, hogy a szlovák illiberális miniszterelnök, Vladimír Mečiar harmadik kormányát már fél éve megbuktatta a különböző pártokból összeálló ellenzék. A Miki egérnek becézett Mikuláš Dzurinda vezette új kormány előtt elődje öröksége tornyosult. Tavasszal Szlovákia már az ország történetének első, közvetlen elnökválasztására készült. Nagyjából ötszáz kilométerrel délre, Szövetséges Erő néven, a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Bombák hullottak a vajdasági Újvidékre is. A területre még a török hódoltság megszűnése után a Tátra hegység lábai alól szlovák bevándorlók telepedtek le. Két és fél évszázaddal később több vajdasági szlovák-szerb vegyesházasságban született fiatal menekült el a katonai behívó elől Pozsonyig. Magyarország, Csehország és Lengyelország 1999. március 12-én hivatalosan is belépett a NATO-ba, a háború elől menekülő vajdasági szlovákok a szerbek szemében gyűlölt ellenségek lettünk. 

Ellentétben a közkeletű vélekedéssel, nem nagyszüleink generációja volt az utolsó, amely megtapasztalhatta a nacionalista gyűlöletből fakadó háború következményeit Európában.

Átlagos budapesti egyetemistaként, városomtól nem messze éltem át, hogy egy nacionalista uszításból fakadó háború milyen irracionális mélységű érzelmet vált ki és okoz mérhetetlen szenvedést. Szlovákia kimaradt a NATO-csatlakozásból korábbi nacionalista-populista miniszterelnökének köszönhetően, ahogy a távoli jövő homályába vesző EU csatlakozást megelőző tárgyalásokból is. De nemcsak ezért lepte el a szlovák fővárost megannyi „Fuck NATO!” és „Stop Bombing!” felirat. A korabeli Dél-Szerbia Koszovó nevű tartományában szintén fegyveres háború dúlt a koszovói felszabadító hadsereg és a jugoszláv hadsereg között. Az albánok által lakott, de akkor még szerb fennhatóság alatt álló régió sok szlovákban az etnikai magyarok által lakott dél-szlovákiai területekre emlékeztetett. Az 1998-as szeptemberi választáson a szlovákiai magyar párt 9,12 százalékot ért el. A csallóközi településeken átlagosan majdnem kétszer annyian mentek el szavazni, mint Szlovákia többi részein. Amikor az új szlovák kormány közigazgatási reformba kezdett és félelem uralkodott, hogy egyes, magyar többségű területek önállóvá válhatnak, a szlovák többség összezárt. 

Egy év után, 1999 szeptemberében tértem vissza Pozsonyból Budapestre. Abban a hónapban született meg egy kormányközi szintű megállapodás az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria híd, ahogy a helyiek mondták, Csonkahíd újjáépítéséről. A korabeli hangulatra jellemző, hogy gyakorlatilag senki nem hitte el, hogy a híd belátható időn belül állni fog. Éppen ezért állapodtam meg a pozsonyi egyetemen megismert magyarországi szlovák és csehországi morva ősöktől származó párkányi barátommal, hogy ha egyszer átadják, aznap a híd közepén fogunk találkozni. Amikor 2001 októberében Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök Günter Verheugen EU bővítési biztos társaságában átadták az elkészült hidat, ott álltam az ünneplő tömegben, az esztergomi oldalon.

Ugorjunk egyet az időben, szimbolikus: ma Dzurinda az Európai Néppárt intézetének, az Európai Tanulmányok Wilfried Martens Központjának elnöke, Orbán pártja pedig a napokban hagyta ott az Európai Néppárt európai parlamenti frakcióját.

Megtapasztaltam, hogy a Pozsonyban tanuló egyetemisták a régiós vezető reformország demokratikus átalakulásról érdeklődtek, miközben, talán egy kicsit lesajnálva, de faltam a szlovákiai eseményeket, amelyek budapesti szemmel akkor egzotikusnak tűntek. Adott volt egy autoriter vezető, aki magyarországi szemmel elképzelhetetlen antidemokratikus lépésekkel támadta az ellenzéket, a szlovák nacionalisták legnagyobb démonát fizikailag is megtestesítő, magyar-zsidó származású Soros György vezette külföldi világösszeesküvést képzelt el. Eljött a pillanat, amikor a posztkommunista demokratikus baloldal, a városi liberális fiatalok, a déli határ mentén élő magyar kisebbség és a Magas-Tátrától az Alacsony-Tátrán át a Szepességig mindenhol felbukkanó katolikus és evangélikus kispolgárok pártja összefogott a sportolói múltja miatt Boxolónak is nevezett Mečiar ellen. Minden héten türelmetlenül vártam a legújabb Domino Forum hetilap kiadását, és lapoztuk fel egyből Julius Satinský vagy Milan Lasica aktuális és abszurd közéleti tárcáit, de ha kiléptünk kollégiumi buborékunkból és a 39-es busszal bementünk a belvárosba, saját bőrömön érezhettem a nacionalista türelmetlenséget is, amikor magyarul szóltam a buszon ismerősömhöz. Ugyanilyen értelmezhetetlen élménnyé kezdett válni, amikor budapesti barátaim érkeztek látogatóba és lekezelően beszéltek Pozsonyról és a helyi emberekről. Ott tanultam meg, hogy a nacionalizmusnak nincs jelzője. Életre szóló élmény volt nemcsak az 1999-es teljes napfogyatkozás, de a leszámolás saját nacionalizmusommal is. 

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!