Orbán történelmi esélyt szalasztott el

Ön mennyire boldog most?

Orbán Viktornak nagy esélye volt arra, hogy csökkentse az élesen szembenálló politikai tömbök közti különbségeket, de ezt a lehetőséget – tudatosan vagy sem, ma már nehéz lenne megmondani – eljátszotta: 2010 óta a szembenállás minden eddiginél erőteljesebb lett. Ez kihat az emberek boldogság-érzékelésére is – egy kutatás szerint ugyanis a kormánypárti szavazók eleve boldogabban élik meg az életüket, mint a vesztes pártok szimpatizánsai.

Ön netán a Fidesz szavazója? Akkor valószínű, hogy az elmúlt tizenegy évben, vagyis azóta, amióta a Fidesz-KDNP hatalomra jutott, kétharmaddal ráadásul, jóval boldogabb, mint azok, akik a NER-en kívül keresik saját politikai szimpátiájukat, illetve a boldogulásukat is – ez derül ki Patkós Veronika és Farkas Eszter, a Társadalomtudományi Kutatóközpont két kutatójának munkájából, amelyet a socio.hu-n tettek közzé.

A kutatók kiindulópontja az volt, hogy – idézzük – „a választói viselkedésről szóló irodalom igazolja, hogy a pártos kötődések nagy hatást gyakorolnak arra, hogy az emberek hogyan ítélnek meg politikai eseményeket és hogyan értékelik az új politikai információt. A vonatkozó kutatási eredmények szerint az emberek alacsonyabbnak érzik a korrupció szintjét, jobban bíznak a kormányban és elégedettebbek a politikai intézmények és a demokratikus rendszer teljesítményével, ha a számukra kedves párt van kormányon”. A kérdés csupán az, hogy a politikai egyetértésből következik-e az, hogy a kormánypárt vagy kormánypártok szimpatizánsainak általános boldogságérzete magasabb-e, mint a velük ellenszenvezőké. A kutatók széles adatbázison dolgoztak, az elemzés a European Social Survey 30 európai országot lefedő adatbázisát vizsgálta a 2002 és 2015 közötti időtartamban.

Kérdés persze az is, hogy vajon világszerte nem gyengült-e a pártok jelentősége, ahogy arra korábban már több elemzés is fölhívta a figyelmet, de a helyzet az, hogy bár a pártos elköteleződések valóban enyhülnek ugyan, mégis, azt, hogy az emberek milyen véleményt alkotnak egy politikai esemény kapcsán, továbbra is leginkább a pártszimpátiájuk határozza meg. Az ellenzéki választók például eleve hajlamosabbak azt gondolni, hogy csalás következtében veszítették el a választást, illetve – ahogy a kutatók a tanulmányukban írják – „általánosságban kevésbé legitimnek érzékelni a választási folyamatot”.

Patkós Veronika és Farkas Eszter a kutatás során azt mérlegelték, hogy a pártos motivációk hatással lehetnek-e a szubjektív jóllétre is. Ennek eredménye egyáltalán nem mindegy, hiszen a boldogságkülönbség megléte azon elképzeléseket támasztaná alá, amelyek megkérdőjelezik, hogy a választók valóban képesek objektív értékeléseket hozni a politikai teljesítménnyel kapcsolatban, tehát a pártos kötődések még mindig jelentős hatással lehetnek arra, hogyan gondolkodnak az emberek a politikához szűkebben és tágan kapcsolódó kérdésekről. Vagyis, mindez érinti a demokratikus elszámoltathatóságot is. Amennyiben ugyanis az emberek már önmagában attól a ténytől boldogabbak, hogy az általuk támogatott párt kormányoz, akkor sérül az az elv, hogy az állampolgárok „képesek arra, hogy a megfelelő politikai szereplőket elismerjék vagy felelősségre vonják a közpolitikai döntéseikért”.

Nos, az eredmények részben ellentmondanak azoknak a tanulmányoknak, amelyek azt mérik, hogy a választások boldogságra gyakorolt hatása rövid távú, mindössze hetekig érzékelhető, s a következtetések eltérnek azoktól a kutatásoktól is, amelyek szerint az emberek boldogságát alapvetően a személyes körülményeik és személyes életük történései határozzák meg. A vizsgálat arra is rávilágított, hogy a szavazáson részt nem vevők kevésbé boldogok azoknál, akik elmennek választani, legyen szó akár a nyertesekről, akár a vesztesekről. Vagyis a politikai részvétel önmagában a boldogabbakra jellemző.

Létezik egy teória arra vonatkozóan – ez az úgynevezett alapérték-elmélet –, amely szerint az egyének lényegében a születésüktől fogva rendelkeznek egyfajta értékbeállítódással, s ez jelentősen befolyásolja az elégedettségüket, ami csak rendhagyó élethelyzetek hatására – ilyen lehet egy-egy családtag születése vagy halála – változik. Vagyis, az, hogy ki mennyire boldog életet él, egészen pontosabban az, hogy az életét mennyire érzi boldognak, nagyjából nem változik. Patkós Veronika és Farkas Eszter kutatása azonban rámutat arra, hogy valóban, bár a boldogságszintet egyértelműen befolyásolják a velünk született adottságok is, de a fontos életesemények, vagyis a válás, a megözvegyülés, a munkanélküliség, tartós hatást gyakorolnak a boldogságra. És bizony, ezen események közé tartoznak a választások is, tehát nem érdemes feltétlenül abból kiindulni, hogy minden eleve elrendeltetett volna.

A kutatás egyértelmű eredménye, hogy a kormánypárthoz való érzelmi kötődés magasabb boldogsággal jár együtt. E megállításnál figyelembe vették az általános boldogságtényezőket is, vagy a jövedelmet, az egészséget, a szociális életkörülményeket, a társadalmi tőke hatását, a munkanélküliséget, a válaszadó esetleges diszkriminált csoporthoz tartozását, a családi állapotot, az iskolázottságot és a vallásosságot is. Kimutatták továbbá, hogy a kormánypárti és ellenzéki szimpatizánsok boldogsága közötti különbség attól függően növekszik, minél közelebb érzik magukat a pártjaikhoz.

Az eredmények tehát arra világítanak rá, hogy a politikai kötődéseknek a politika világán messze túlmutató hatásuk van, a választási győzelem vagy vereség megtapasztalása összefügg az egyének boldogságával. Ebből pedig egyenesen következik az – ahogy a kutatók írják –, hogy hosszú távú „boldogságdeficitre” lehet következtetni olyan pártok szimpatizánsai esetén, amelyek jó eséllyel soha nem kerülnek kormányra – nem csoda például a magukat a NER-rel szemben azonosítók általános frusztráltsága.

És van még egy fontos elem, amit – Magyarországról lévén szó – leginkább a Fidesz példájával lehet megvilágítani: nyilvánvalóan a pártra szavazók körében is nagyon sokakat zavar a kormány centralizálása vagy az, hogy harcosan antikommunista pártból miként lett Oroszország és Kína európai helytartója – még pontosabban: miként törekszik arra, hogy magát ilyen helytartónak láttassa az európai porondon –, nyilván nagyon sokan nem értenek egyet az állami vagyon kimenekítésével, nyilván nagyon sokan vannak, akik a demokráciával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy a Fidesz eleve gúzsba köti az esetleg utánuk kormányzók kezét, ám mégis: soha az életbe nem fognak másra szavazni, csak Orbán Viktorra és a Fideszre. Ez annak következménye, hogy jelentős különbség van aközött, hogy a választó érzelmileg vagy ideológiailag érzi-e közel magát a pártjához. Az érzelmi kötődés jobban befolyásol ugyanis, mint az ideológiai közelség. 

Patkós Veronika ezt lapunknak így magyarázza: – Amikor az a kérdés, hogy valaki közel érzi-e magát egy párthoz, akkor valamiféle elképzelt csoporttagságára kérdezünk rá. Az derült ki számunkra, hogy sokszor teljesen mindegy, hogy egy adott ember mit gondol bizonyos kérdésekről, sőt, gondolhat alapvetően mást is, mint amit a választott pártja tesz, nem is biztos, hogy ezt felismeri. A csoporttagság érzete ugyanis fontosabb számára. Az Amerikai Egyesült államokban például nagyon erős még mindig a demokrata/republikánus identitástagság az emberekben. Napjainkra azt figyelhetjük meg, hogy Európában is gyakorta erősebb a pártkötődés az egyének osztály- vagy vallási identitásánál.

– A kutatás azt mutatja, szemben a korábbiakkal, hogy az érzelmi kötődés viszonylag állandó. Korábban az látszott, hogy a boldogságkülönbség olyan, hogy a választás hetében még emlékszik rá az ember, aztán nem, de ez mára alapvetően megváltozott – teszi hozzá Farkas Eszter, aki úgy véli: egy kormánypártinak eszébe sem jut számonkérni a kormánypártot bármilyen cselekedetéért, mert meg van győződve róla, hogy amit tesz, az rendben van, s az ellenzékiek esetében persze ez fordítva igaz. Vagyis, egy erősen megosztott társadalomban a kormánypártok teljesítményének értékelése leegyszerűsödik arra a szintre, hogy a választók mindent elfogadnak, vagy semmit sem. Kevésbé megosztott társadalmakban ez a fekete-fehér látásmód kevésbé jellemző.

A szembenállás tehát – és ehhez valóban elég felidézni a magyar példát – meglehetősen végletesnek tűnik, legyen szó akár a gazdaság, akár az egészségügy, az oktatás megítéléséről, de – teszik hozzá a kutatók – különösen élesen ütközik ki ez akkor, ha a demokrácia minőségére vagy a kormányzati teljesítményre kérdeznek rá.

Patkós Veronika azt mondja, hogy Magyarországon nagyon erős ez a hatás. Ugyanakkor volt egy pillanat, 2010-ben, amikor ez a megosztottság visszaesett, még az ellenzéki szavazók is esélyt adtak a kormánynak. Ebből pedig – tehetjük hozzá – az következik, hogy 2010-ben Orbán Viktor történelmi esélyhez jutott, minden lehetősége megvolt arra, hogy egyesítse a szembenálló feleket, és valódi, nem csak az ellenzék megosztottságára épülő centrális erőteret hozzon létre. A szándék talán meg is lett volna rá, a nemzeti együttműködés, a nemzeti konzultáció, mind-mind olyan kifejezések, amelyek ezt az összetartozást igyekeztek alátámasztani, azonban az Alaptörvény elfogadásának módszere ezt végképp meghiúsította, nem véletlen, hogy a szembenállás 2010 óta folyamatosan növekszik, s Európában az egyik legjellemzőbb épp Magyarországra.

Bár a kutatás ezzel nem foglalkozik, de más adatokból a hazai helyzetre vonatkozóan kikövetkeztethető: a Fidesz-KDNP politikai tábora erősen érzelmi kötődésű, tehát az egy nagy tömb, amelyből legföljebb 250-300 ezer szavazót veszít el olykor időlegesen, majd nyer vissza – mindez jobbára egy-egy eseménysor hatására történik. A járványkezelés válságos volta miatt előbb csökkent a Fidesz tábora, majd az oltási eredmények hatására visszanőtt, tehát lényegében állandónak tekinthető. Érdemes tehát abból kiindulni, hogy NER ide, NER oda, Orbán Viktornak mindig meglesz ez a tábora, hiszen ez a szimpátia erősen érzelmi alapú. A vele szemben álló tábor is érzelmi alapon szerveződik, de ezt az érzelmi kötődést nem a pártok összefogása testesíti meg, hanem az Orbán Viktorral és a Fidesz rendszerével szembeni indulat. Ez ma nagyjából hasonló nagyságú tömb, mint amekkora a Fidesz szimpatizálók és mindenképp rá szavazók tábora, tehát a választást alapvetően az dönti majd el, hogy a táboron kívüliek, vagyis jelentős érzelmi kötődéssel nem rendelkezők melyik tömb mellé állnak majd. Ha adott esetben a mai ellenzék mögé sorakoznak föl, akkor kormányon meg kell küzdeniük egy újabb problémával, jelesül azzal, hogy az Orbán-ellenesség már nem lesz elég, saját maguknak kell érzelmi kötődést kialakítaniuk ahhoz, hogy hosszabb távon gondolkodhassanak. Mert bár a pártok sikeréhez kötődő boldogságérzet hosszú távú hatása immáron eltagadhatatlan, de annak eufóriája, hogy immáron nem a félt/utált párt vezeti az országot, nem biztos, hogy sokáig kitart.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.