Nem kell monarchistának lenni ahhoz, hogy az ember zsebkendő után nyúljon. Nem a királynőt, az embert is siratni lehet.

Meghalt Erzsébet királynő, a második, aki számos alattvalójának szerte a világon első volt a szívében. Erzsébet úgy halt meg, ahogy élt: imádott skóciai birtokán, családjától körülvéve, utolsó pillanatig dolgozva, hogy utolsó erejével még teljesítve hivatali kötelességét, amiről az egész élete szólt. Kedden, 1952-es trónra lépése óta utoljára beiktatta a sorban tizennegyedik miniszterelnökét.

A legprivátabb publikus ember volt. Népe naponta megérinthette a fonton lévő arcképét, miközben alig látta élőben. A polgárok kis adagokban és elvétve kaphattak betekintést az életébe, jó királyi szokást követve. Elfogadottsága a közvéleménykutatások szerint kimagaslóan magas volt a politika szereplői között, talán azért, vagy annak ellenére, mert a politikán kivül és felül állt. Az a mutatvány sikerült neki, ami a legnehezebb: megőrizve változni. Modernizálta az imidzsét, a monarchiát, lépést tartott a változásokkal, humorát és végtelen életszeretetét csillogtatta meg, amikor James Bond mellett szerepelt a londoni olimpiai játékok megnyitóján. Nem volt megírt forgatókönyve, ő írta azt azt és a történelmet elegáns stíl íroasztalánál. Maga volt a stabilitást, de nem szürkeségében, hanem egyenes tartásában és ezerszínű ruháiban. És a maga volt az anakronizmus a modernségben, a hagyományos vacsorákkal, felvonulásokkal, amelyek a történelmi brit identitás túlélését garantálták a demokrácia korában. Ő volt a nemzet nagymamája egy problémás családdal: sajátjával és a megosztott társadalmával. Viktória örököse volt, akinek hosszú uralkodását is túlszárnyalva rekordot döntött, de akinek neve nem a számok, hanem személyisége miatt marad fenn soká. A monarchia sosem lesz már ugyanolyan nélküle. Hiányozni fog.