Rendszert váltunk: Magyarország jövő időben

Lakner Zoltán előszava a sorozathoz ide kattintva olvasható. 

Milyen hely ma Magyarország? Nyomorgó, lepusztult, a nemzethalál szakadékába csúszó? Vagy épp ellenkezőleg: Európa éllovasa, amely egyre több ország számára válik példaképpé? A kérdésre adott válaszok ma a politikai „oldalak”, „szekértáborok” valóságértelmező háborújának fő frontvonalát jelölik ki. De biztos-e, hogy ennek a kérdésnek nincs a „most vasárnapi választáson” túlmutató tétje? Azért fontos választ találni rá, hogy igazolni tudjuk saját politikai szimpátiánkat? Vagy inkább azért, hogy reálisan lássuk hazánk állapotát és nekikezdhessünk azt valóban boldogabbá tenni?

Ha elfogulatlanul nézünk a számokra, a valós kép mind a tragikumot, mind a dicsfényt nélkülözi – a legpontosabban talán a gyenge közepes jelző. Magyarország globális szemszögből nézve egyáltalán nem szegény ország: egy főre jutó GDP-nk 30–40 százalékponttal a világátlag felett mozog. Persze ha saját ligánkon belül, vagyis az Európai Unióban és a visegrádi régióban keressük az összehasonlítási alapot, a helyzet már kevésbé megnyugtató. Az egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztás tekintetében az egész Európai Unióban csak Horvátország és Bulgária szegényebb nálunk. A közhiedelemmel ellentétben a jövedelmi és vagyoni különbségek viszonylag mérsékeltek (nem sokban maradnak el a skandináv országokétól), ez az egyenlőség azonban a nagy átlag egyenlően alacsony bérének köszönhető. Különösen magasnak tekinthető a súlyos anyagi deprivációban élők aránya: ez nálunk még ma is több mint kétszerese a többi visegrádi ország átlagának. Vagyis a magyarok ma saját mezőnyük legszegényebbjei közé tartoznak.

De vajon van-e egyáltalán lehetősége kitörnie az országnak ebből a szegénységből? Közvetlenül európai uniós csatlakozásunkat megelőzően a magyar egy főre jutó GDP az osztráknak kevesebb mint a 47 százalékát tette ki – 2019-ben (egy évvel a mindent összekuszáló koronavírus-járvány érkezése előtt) már 58 százalékát. Lezajlott tehát valamilyen felzárkózás? Nehéz lenne tagadni. Azt jelenti ez, hogy a maximumot hoztuk ki a mögöttünk álló bő másfél évtizedből? Aligha. Ennek belátásához elég, ha a velünk csatlakozott és hasonló vagy akár valamivel rosszabb helyzetből induló új EU-s tagállamokkal vetjük össze magunkat. Míg Lengyelország vagy Szlovákia valamivel alacsonyabb bázisról jutott el mára velünk azonos szintre, a valamivel „lejjebbről” induló Észtország például mostanra az osztrák egy főre jutó GDP 65 százalékán áll.

Mi a tanulság mindebből? Talán az, hogy közös hazánkat valamiféle nemzeti átok ítélte örök középszerűségre? Épp ellenkezőleg: a tanulság annyi, hogy a döntéseink számítanak – hogy van mozgásterünk. Van jelentősége annak, hogy egy ország a túlélésre, a pangásra, a máról holnapra tengődésre rendezkedik-e be – vagy képes jövő időben gondolkodni, azaz hosszú távú célokat megfogalmazni és ezek megvalósítására stratégiát alkotni. A huszadik században felemelkedett nemzetek sokféle sikertörténetének egy közös vonása van: volt közös víziójuk, vagyis nem abból indultak ki, ami van – hanem abból, ami lehet.

Ha létezik „magyar átok”, az épp a jelen idő egyeduralma. Horizontunk nemigen terjed túl a következő választás esélyeinek latolgatásán; mintha senki sem gondolna már semmit ennek az országnak a hosszabb távú jövőjéről. Pedig kevés korban lenne annyira fontos a távlatos tervezés, mint napjainkban – a klímaválság, a rohamos urbanizáció, a munkaerőpiac átalakulása vagy a fejlett társadalmak elöregedése egyszerre jelent alkalmazkodási kényszert és lehetőséget, a lecsúszás veszélyét és a kiemelkedés esélyét. Egy dolog biztos: a langymeleg középszer nem az utóbbit szolgálja.

Milyen hely lehetne Magyarország? Miképp törhetnénk ki a relatív szegénységből? Mit tanulhatunk a huszadik század nagy sikertörténeteiből?

A magyarok közössége – pozitív, erős nemzettudat

Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok sokszorosan igazolták a tételt: a bizalom, az együttműködés képessége, a közösségi összetartozástudat pénzben kifejezhető előnyt jelent egy ország gazdaságában és fejlődésében. Modern demokrácia nem létezhet megosztottság és konfliktus nélkül. A polarizáció extrém mértéke azonban a tapasztalat szerint mind a politikai döntéshozatalt, mind pedig a gazdaság teljesítőképességét béklyóba veri.

Hazánk ma megosztott és „közösséghiányos” ország. Legszűkebb családunkat leszámítva nem tudunk bízni honfitársainkban, ami szorosan összefügg a civil szféra gyengeségével és az állampolgári aktivitás alacsony szintjével. Legalább ekkora probléma, hogy a nemzet fogalma közös identitásalap helyett a pártharcok koncává, olcsó politikai mobilizációs eszközzé vált: a politikai közbeszéd egyik felében külső és belső ellenségek paranoiás keresésében, múltba fordulásban és közös traumáink kisajátításában merül ki, míg a másikban veszélyes mumusként jelenik meg, amelyről a legjobb szemérmesen hallgatni. Mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy a magyar nemzettudat eredetileg egészen más szellemben fogant, és csak az első világháborút követően torzult el. A reformkor nemzedéke még a jövőbe forduló, befogadó, pozitív eszmeként tekintett a nemzetre; közös vállalkozásként, amely –

Széchenyitől plagizálva – „nem volt, hanem lesz”.

2021 Magyarországa meglepően hasonló dilemmákkal szembesül, mint a két évszázaddal ezelőtti: modernizáció vagy mozdulatlanság, kiugrás vagy lecsúszás. Túl kevesen vagyunk – és a következő évtizedekben még kevesebben leszünk – ahhoz, hogy közös célok megfogalmazása helyett egymás nemzetből való kizárásával legyünk elfoglalva. A magyar nemzet ehelyett lehetne újra közös vállalkozásunk: olyan hívószó, amely nem kizárja, hanem a közös célokért való erőfeszítésre ösztönzi az embereket. A közvélemény-kutatások is arról tanúskodnak, hogy minden megosztottságuk ellenére a magyarok ma párthovatartozástól, lakhelytől, iskolázottságtól függetlenül egyként büszkék a „magyar géniuszra”: kiemelkedő tudósaink, művészeink, az elmúlt évszázadok „Karikó Katalinjainak” eredményeire. Jó alap ez ahhoz, hogy a nemzetről való beszéd sikereink közössé tételéről, egy tudásközpontú, versenyképes Magyarország létrehozásáról szóljon. De egy olyan okos nemzet kell létrehoznunk, ahol a tudás nem a külföldre emigrált néhányak csodált vagy irigyelt kiváltsága, hanem az itthoni többség könnyen megszerezhető, vágyott képessége.

Legyen közös célunk, hogy nem leszünk többé a középszer országa! Rossz útfüggőségeink megtörésével, mindenekelőtt pedig a magyar emberekbe, a magyarok tudásába való befektetéssel a következő évtizedek nagy átalakulásainak nyertesei közé küzdhetjük fel magunkat – kell ennél nagyszabásúbb cél egy közösség számára?

Tiszta Magyarország – életünk rendezettsége

Egy ország élhetősége, lakóinak jólléte nem kizárólag anyagiakban határozható meg. Az embernek természetes vágya a rendezettségre, tisztaságra, otthonosságra való igény. Különösen igaz ez korunkban, amelynek fő jellemzője a folyamatos változás és bizonytalanság. Ezért korántsem szükségszerű, hogy a rend és a biztonság az autoriter erők jelszava, a szabadság ellenpontja legyen. Szabadságról csak akkor beszélhetünk, ha életünket és tulajdonunkat biztonságban tudhatjuk, ha bízhatunk az államban, és ha nem kötjük meg a következő generációk kezét természeti erőforrásaink felélésével.

A jövő Magyarországán is a tisztaság és rendezettség tágan értelmezett értékeinek kell érvényesülniük. Egy sikeres országban a normakövetés nem szolgai engedelmesség, hanem a másik iránt érzett felelősségtudat megnyilvánulása. Nem kell az élet minden mozzanatát törvényekkel szabályozni, és nem kell minden sarokra rendőrt állítani annak érdekében, hogy ne szemeteljük tele saját lakókörnyezetünket, hogy ne ártsunk a másiknak – mert a közös együttélési szabályok betartása belső parancs és állampolgári ösztön. Efféle polgári érettség ugyanakkor csak olyan államban elvárható, amely maga is tisztán és átláthatóan működik. Ezért le kell számolni a korrupcióval, amely a közmorált romboló és a teljesítményt ellenösztönző extraadóként fogja vissza a gazdasági növekedést. Olyan adórendszerre van szükségünk, amely nem a kiskapuk keresését, hanem az értékteremtő munkát és a teljesítményt ösztönzi, miközben azokat a tevékenységeket (például a dohányzást vagy a szén-dioxid-kibocsátást) sújtja, amelyeket szeretnénk visszaszorítani. Olyan demokratikus intézményrendszerre van szükségünk, amelyet minden magyar a magáénak érez, és amely nem tudja le négy-öt évenkénti választásokkal az állampolgári részvételt, hanem a huszonegyedik század technológiai lehetőségeit felhasználva nagyobb és minőségibb részvételre ösztönöz – ugyanakkor hagyja érvényesülni a szakmai kompetenciát ott, ahol a politikai befolyás csak árthat.

A jó intézmények azonban mit sem érnek, ha felszámoljuk életünk természeti alapjait. A következő évtizedek Európában és a fejlett világban általában a zöld átállásról és a klímaváltozás egyre szélsőségesebb hatásaihoz való alkalmazkodásról fognak szólni. A történelem más nagy átalakulásaihoz – az ipari vagy az informatikai forradalomhoz – hasonlóan most is azok a nemzetek fogják tudni előnnyé fordítani az alkalmazkodási kényszert, amelyek előreszaladnak és versenytársaiknál előbb képesek megtalálni saját helyüket az új világrendben. Magyarország számára sem külső megfelelési kényszer, hanem a legelemibb önérdek a biológiai sokféleség megőrzése, vízkészletünk mennyiségének és minőségének fenntartása, levegőnk tisztaságának javítása. Jogunk van a tiszta környezethez, és kötelességünk ugyanezt biztosítani az utánunk jövőknek.

Okos ország – egyetlen esélyünk az ember

Botswana a világ második legnagyobb gyémántkitermelője – a természeti erőforrásokban koldus Szingapúr mégis közel tízszer gazdagabb nála. A világ leggazdagabb olajtartaléka Venezuelában található – Finnországban egy csepp olaj sincs, ennek ellenére egy főre jutó GDP-je harmincötször nagyobb. A tapasztalat arra tanít, hogy a közepes jövedelem csapdájából csak egyetlen módon lehet kiemelkedni: a termelékenység növelésével, a magas hozzáadott értéket képviselő gazdasági tevékenység arányának növelésével – vagyis az emberi erőforrásokba való beruházással.

Magyarország ma meglehetősen jól áll a tárgyi infrastruktúra tekintetében – és kifejezetten rosszul az emberi erőforrások „minőségében”. Közúthálózatunk nemzetközi összehasonlításban meglehetősen jónak mondható, és ugyanez igaz a digitális infrastruktúránkra: mind az internet sebességében, mind pedig lefedettségében Európa élvonalába tartozunk, ráadásul a közhiedelemmel ellentétben e tekintetben vidéken is kifejezetten jó a helyzet. Mindeközben messze az európai és a régiós átlag alatt költünk az emberi erőforrásokra, vagyis oktatásra, egészségügyre és esélyteremtő juttatásokra. Ez pedig a mutatóinkon is meglátszik: a születéskor várható élettartam az EU-n belül Magyarországon az ötödik legrosszabb, és minden negyedik magyar fiatal funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából, miközben Európában nálunk az egyik legmagasabb a korai iskolaelhagyók aránya. Elitiskoláink tanulói látványosan eredményesek a nemzetközi kompetenciaméréseken és tanulmányi versenyeken, ugyanakkor a magyar diákok nagy többsége messze az európai átlag alatt teljesít. Ráadásul az oktatás nem segíti az előbbre lépést: Magyarországon kiugróan erős az esélyhátrányok generációk közötti átörökítése az EU-n belül, vagyis kevés országban olyan „ragadós a padló” a szegények számára, mint nálunk. Egy magyar sorsa lényegében a fogantatása pillanatában eldől: születési helye és családja társadalmi státusa nem csak iskolai útját és majdani jövedelmét, de várható élettartamát és életminőségét is előre meghatározza.

Márpedig a tudás, a változó munkapiaci körülmények között alkalmazható készségek értéke soha nem volt olyan nagy, mint ma. Csak olyan Magyarországnak lehet esélye a felemelkedésre, amely nem az olcsó munkaerővel, hanem az emberek kreativitásával, tudásával, alkalmazkodókészségével próbál helytállni a nemzetközi versenyben. Ahol az iskola nem erősíti, hanem kiegyenlíti az esélykülönbségeket. Ahol a korszerű, egyenlően világszínvonalú oktatás nem a legszűkebb elit kiváltsága, hanem mindenki számára elérhető, társadalmi státustól, lakóhelytől vagy bőrszíntől függetlenül. Vak vagy nem mond igazat, aki szerint ma létezik olyan sikeres gazdaságpolitika, amelynek középpontjában nem az emberekbe való befektetés áll.

Azoknak, akik szerint a történelmi, földrajzi vagy kulturális adottságok előre kijelölt pályára állítják az országokat, nagy meglepetést okozhat, ha elmerülnek a ma irigyelt országok száz-százötven évvel ezelőtti történelmében. A huszadik század elején Dánia még középkorias, abszolutisztikus agrárország, és Svédország is a félperifériához tartozik. Finnország még javában a cár uralmát nyögi, és még a huszadik század közepén is fekete bárányként emlegetik a fellendülő skandináv államok között. Még mindig jobban áll azonban Szingapúrnál, amelyet még 1960-ban is olyan országok előznek meg az egy főre jutó GDP-ben, mint Gabon, Namíbia vagy Suriname. Ezek az államok ma a világ tíz-tizenöt leggazdagabb országa közé tartoznak, és egyik sem azért, mert hirtelen kimeríthetetlen gyémánt- vagy olajlelőhelyre bukkantak volna – hanem azért, mert időben felismerték, hogy a kiemelkedésre csak egyvalami adhat esélyt: az emberekbe való befektetés.

A jó hír az, hogy a „magyar átok” megtörhető. A rossz az, hogy nincs kire mutogatnunk: egyedül rajtunk múlik, hogy élünk-e a lehetőséggel.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.