Lakner Zoltán Lakner Zoltán: Saját valóságát tükrözi a kormányzati szerkezet

Mindenkit a fedélzetre rendelt Orbán Viktor, ötödik kormányában a NER valamennyi korszakának és ágazatának prominensei helyet kaptak, ami magától értetődően állítja majd elő a csúcskáderek legfelsőbb szintű rivalizálását. Éppenséggel pontosan ez az egyik célja az újjáalakított kormányszerkezetnek, amelyben nem véletlenül marad ismét takarásban az egészségügy és az oktatás szenzitív területe, miközben a miniszterelnök több szereplő ötleteit fogja versenyeztetni a gazdaságpolitika és az uniós forrásokhoz való hozzájutás terén.

„A kreatív kormányzás megszervezése – ami egyben erős kormányzást is jelent – bizonyos értelemben fontosabb volt, mint maga a kormányzás folyamata”, írja egy helyen Tilo Schabert a Boston politics lapjain, amely bevallottan a NER-elit afféle politikacsinálási kézikönyve. Olyannyira, hogy nemrégiben az MCC Press és az Alapjogokért Központ első alkalommal magyarul is hozzáférhetővé tette a teljes művet, amelyet a német politológus 1989-ben írt. Témája Boston egykori polgármestere, Kevin White 1968-1984 közötti kormányzása, amelyet ­Schabert az általa a politika lényegének tartott kreativitás legmagasabb szintű megnyilvánulásaként, valóságos kiáradásaként értékel és ünnepel. Felfogásában „a politika vegytiszta kreativitás: olyan tevékenység, melynek terméke maga a művelni vágyott kreativitás (…) a politikának nincs más valósága, mint a politikai tevékenység folyamata”.

A White több mint másfél évtizedes, súlyos korrupciós vádakkal terhelt tevékenységét – leplezetlen rajongással, habár egyúttal kétségtelenül gondolatgazdag, megértésre és vitára inspiráló megállapításokkal – elemző Schabert autokráciának nevezi az egykori bostoni kormányzati rendszert. Ez alatt azt érti, hogy a korláttalan kreativitásra törekvő hatalom elhárította saját útjából érvényre jutásának lehetséges akadályait. „A kormányzás azt jelenti, hogy mindent a hatalom szempontjából kell értékelni: minden eseményt, minden tranzakciót, minden tényt és minden ötletet, minden személyt és minden csoportot”, írja Schabert, világossá téve, hogy ebben a felfogásban nem szakpolitikai reformok, közpolitikai megközelítések, netán megoldandó társadalompolitikai kihívások játszanak szerepet, hanem mindezek csakis a hatalom megőrzésének logikáján keresztül nyerhetnek értelmezést.

Ebből a szempontból lehet azt mondani, hogy a kormányzás megszervezése szinte fontosabb, mint maga a kormányzás, hiszen nem előre eltervezett tartalmi ügyek határozzák meg a struktúrát, hanem a szervezeti képlékenység fenntartásának a célja az, ami lehetővé teszi, hogy a hatalom mindig a saját érdekei mentén formálhassa újra a politikai teret.

Ez az oka annak is, hogy bár rendszeresek az autokrácia víziószerű kinyilatkoztatásai, Schabert elemzése szerint Kevin White sosem tette közzé a Boston fejlesztésre vonatkozó egységes szerkezetű koncepcióját – ahogyan Magyarországon sem adtak közre 2010 óta kormányprogramot. „A városháza közzétehetett volna egy tervet. És a saját tervének foglyává vált volna.” Mivel pedig a politika kreativitása önmagáért való, Schabert felfogása szerint a politikusnak nincs egyéb célja, mint „a kreativitás felé tett előrehaladás a zűrzavarban”, így tehát a rögzített tervek, programok éppen a politikai cselekvést szorítanák a természetétől idegen korlátok közé. Különben is, ahogy Schabert magát White-ot idézi:

„Szép is lett volna, ha a kezedbe adnának egy listát az összes problémával, és miután megválasztottak, végigmennél a listán: pipa, pipa, pipa, sorra megoldanád a problémákat. De nem így történik. (…) Amire szükséged van a hivatalban, az egy olyan ember, aki képes megbirkózni a helyzetekkel, ahogy jönnek, olyan helyzetekkel, amilyenek soha senkinek eszébe sem jutottak.”

Miközben aligha kétséges, hogy a politikai vezetőknek gyakran kell megküzdeniük olyan helyzetekkel, amelyekre nem szól konkrét felhatalmazásuk, mert fel sem merült az adott probléma a megválasztásuk idején, ugyanezt a vezetőt mindez nem akadályozza meg abban, hogy az új jelenségeket, váratlan problémákat a neki kedvező politikai értelmezési keretbe helyezze. E logika alapján állíthatta a magyar kormány a 2020-as járványhelyzet első hulláma idején, hogy „az ellenzék a vírusnak drukkol”, miközben a járványra vonatkozó hivatalos adatszolgáltatás mindvégig homályos, hézagos és csúsztatásokkal terhelt volt. Össz­hangban azzal, amit Schabert ír a „titkok külső pajzsáról”, vagy arról, hogy „különösen a polgármester jeleskedett a valóság és az irrealitás összezavarásában (…) képzelete segítségével támogatta meg az általa előadott >>valóságot<< (…) célja az volt, hogy hozzájáruljon a kormányzati >>valóság<< felépítéséhez”.

Ebben – és csakis ebben – a „kormányzati valóságban” lehet értelmezni a rezsicsökkentés „megvédését” és az orosz olaj európai uniós embargójával kapcsolatos elvágólagos magyar kormányzati álláspontot. Hasonló a helyzet az előttünk álló (további) költségvetési megszorításokkal is. Schabert arról ír, hogy Boston 1982-ben csőddel fenyegető pénzügyi válságba került, amit részben a várossal amúgy állandóan feszült viszonyban lévő Massachussetts állam segítségével leküzdött, miközben Boston vezetése soha nem hozta teljes egészében nyilvánosságra a város pénzügyi helyzetét.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!