Ferber Katalin Selyemfiú állam – Japán és nők

Épp negyedszázada, 1996-ban az amerikai Illinois államban, nem messze Chicagótól működő Mitsubishi autógyárban botrány tört ki. Az eseményekről a japán média is kénytelen volt tudósítani, mert az autógyárban dolgozó nők nemcsak helyben demonstráltak, de Washingtonig mentek, több ezer nő csatlakozott hozzájuk és óriási tüntetés volt a munkahelyük szexuális zaklatásai ellen. Az akkori amerikai legfőbb ügyész, Janet Reno azonnali vizsgálatot rendelt el a történtek kivizsgálására.

Kiderült, hogy a Mitsubishi japán férfi alkalmazottai, művezetők, üzemvezetők, a műszak megkezdése előtt egyenként behívták irodájukba a szalag mellett dolgozó nőket, utasították őket, hogy vetkőzzenek le, majd meztelenül videófelvételeket készítettek róluk. Aki ellenállt, azt azonnali hatállyal elbocsátották. Mindennapos volt, hogy fogdosták őket, s panaszt sem lehetett tenni, mert az szintén az állás elvesztésével járt. A japán média „közszolgálati” televíziója remek riporternője megkérdezte a vállalat elnök-vezérigazgatóját, mi is történt. A válasz sokkoló volt: Nem értem, mi ez a felháborodás, hiszen a munkatársaink pontosan ugyanazt teszik abban a gyáregységben, amit itthon tennének.

A balhét lehetetlen volt eltitkolni, s peren kívüli egyezség zárta le. 1998-ban 34 millió dollár kártérítés kifizetésében állapodott meg a bíróság a gyárral. No és? – kérdezhetnénk. Csakhogy a japán mindennapi életben a szexualitással kapcsolatos események enyhén szólva furcsák. Mivel a nevem még japán átiratban sem teszi világossá a szórólapokat kézbesítőknek, fiú vagyok-e vagy lány, postaládánkban gyakran találtuk középiskolás, „garantáltan szűz” lányok szolgálatait felajánló képes, színes, mozgalmasan díszített özönét a hirdetéseknek. „Kizárólag osztály- vagy főosztályvezetők számára ajánlott.” „Garantáltan szórakoztató társaság.” Dekoltázsát kacéran és mélyen megmutató tizenhét év körüli lány mosolyog a fényképezőgépbe.

Mindezen először nevettem, aztán egyre kevésbé. A híres középiskolák kötelező egyenruhájában feszítő, látszólag naiv tizenhét-tizennyolc éves lányok  akkoriban egy mobiltelefon áráért örömmel töltöttek el néhány órát náluk húsz, harminc, vagy akár negyven évvel idősebb férfiakkal. Számos középiskolai tanár jutalék ellenében közvetíti ki saját, ez iránt érdeklődő diákjait az ügynökségeknek. Látszólag mindez magánügy, de mégsem az. Japán, nem egyedül a világon, óriási kéjipart üzemeltet, s bár egy 1958-as törvény illegálisnak minősíti a prostitúciót, csak a pacsinkó nevű szerencsejáték hoz eme iparágnál nagyobb adóbevételt az államnak.

A szigetországban a prostitúció mindig államilag szervezett és ellenőrzött iparág volt. Egy nagytekintélyű társadalomtudós éppen ezért a japán államot “selyemfiú” államként elemzi. A szex, idézzük fel újra, magánügy. Hogy ki milyen módon jut hozzá, szintén magánügy. Csakhogy itt az állam magától értetődő feladatának tekintette a kurtizánok toborzását, alkalmaztatását, mert az, mint akármelyik iparűző tevékenység, jogosítványhoz és rendszeres orvosi vizsgálathoz volt kötve. A toborzás még a huszadik század ötvenes éveiben is látszólag erőszakmentesen, valójában a pénzügyi kényszer eszközével zajlott. A súlyosan eladósodott vidéki családok kislányaikkal váltották meg adósságaikat, vagyis eladták őket a falvakat járó ügynökök valamelyikének. A kislányok “betanítása” és ellátása a nyilvánosházakban újból pénzbe került, így a “szakmát” már megtanult fiatal nők nagy része nem tudott szabadulni, hacsak nem sikerült feleségül vetetnie magát egy gazdag ügyféllel. A rendszer sok tekintetben hasonlít az adósrabszolgasághoz.

A prostitúció társadalmi, gazdasági és pénzügyi tekintetben ma is rendkívül fontos a japán mindennapi életben. A piroslámpás negyedek minden nagyobb település belvárosában megtalálhatóak. Nem túlzó a megállapítás, hogy az elmúlt három évszázadban mindig komoly kereslet volt az iparág szolgáltatásai iránt, változó okok miatt. Legfontosabb funkciója a házasságok fenntartása volt, sok esetben az ma is. A párválasztás elsöprő többségben gazdasági és társadalmi szempontok szerint történt, s az érzelmek, a leendő házastársak egymás iránti szimpátiája lényegtelen volt.

A szolgáltatás a szigetországban mindig állami engedélyhez volt kötve, s állami felügyelet alatt állt. Sőt, a tizenkilencedik század közepétől állami intézmények közvetlenül szerveztek Ázsia különböző országaiban „szórakoztató” szolgáltatást, melynek célja üzleti információk szerzése és továbbítása is volt a japán kormánynak. Például Mandzsúria 1931-es elfoglalása után fontos teendőnek bizonyult a kényelmi szolgáltatások megszervezése a japán hadsereg tagjai számára. A szex elengedhetetlen volt a harci kedv fenntartásához, ezért a tokiói katonai főparancsnokság részletes terve alapján a gyarmatbirodalom területén, valamint a Kínával 1937-ben indult háború kezdeteitől az egységeket jól szervezett, a higéniai szempontokra ügyelő állomások várták. A hölgyek elsöprő többsége a gyarmatosított területekről összeszedett fiatal lányok és nők voltak. A hivatásos japán prostituáltak kizárólag a magasabb rendfokozatú tiszteket szolgálhattak ki.

Az aktus nem ingyenes volt, óvszert venni kellett, melyre a „bevetés” szó volt nyomtatva a császári szimbólummal, a krizantémmal díszítve. A hölgyek többségét vagy munkahely ígéretével, vagy szuronnyal a hátukban vitték el a családjaiktól. Kevés dokumentum maradt fenn arról, hogy a főparancsnokság által megbízott és fizetett ügynökségek szerveztek egy-egy állomáshoz nőket. Erre a háború utolsó két évében már nemigen volt idő, így az újonnan elfoglalt területeken, Pápua Új-Guineában, Vietnámban, Indonéziában fegyveres fenyegetéssel gyűjtöttek össze fiatal lányokat és nőket.

Számháborúba nem érdemes keveredni, hiszen akár negyven, akár kétszázezer nő élete ment így tönkre, a tény azonban sajnos az, hogy e lányok és nők szexuális rabszolgák voltak, az állomást sohasem hagyhatták el, fizetésre ígéretet kaptak, de ebből a háború utolsó évében elszabadult infláció miatt szinte csak fillérek maradtak. 1991-ben egy merész dél-koreai nő a nyilvánossághoz fordult, hogy a háború vége óta először beszámoljon saját szexuális alávetettségéről. Őt rengetegen követték először a hazájában, majd a többi ázsiai országban is, s a japán kormány akkori feje, Mijazava Kiicsi nyilvánosan kért bocsánatot a hadsereg brutális tettei miatt. Ez elsősorban erkölcsi elégtétel volt, de ennek semmiféle egyéb, jogi, vagy oktatáspolitikai következménye nem volt Japánban.

Ezt további bocsánatkérések követték, de minden jel arra vallott, hogy ez az áldozatok egyike számára sem elegendő. Ma, harminc évvel az első bátor dél-koreai hölgy nyilvánosság előtt tett tanúságtétele után sem ismeri el a japán kormány a másfél évtizedig tartó kényszerprostitúció tényét. Miért is ismerné el, ha a prostitúció Japánban nem szükséges rossz, hanem fontos társadalmi szelep, azaz jó? Hiába emeltek szobrot Kaliforniában, Szöulban, Manilában és Berlinben a kényszerített prostitúció egykori áldozatainak emlékére, a hivatalos bocsánatkérések után ma sem tanítják mindezt Japánban, ma sincs sikeres kártérítési elképzelés, azaz jogilag alátámasztott, s ezért kötelező erejű kártérítés. Ennek ugyanis az egyik következménye az lenne, hogy Japánról kiderülne, ott a prostitúció, akár gazdasági, pénzügyi vagy katonai kényszerek miatt történt, az élet velejárója.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.